A beavatás

Első KGST-s utam a Tungsram képviseletében.

A Tungsram aktívan részt vett a KGST életében. Ez a gazdaság egészét átfogta és mi félvezetősök főleg a fejlesztéssel foglalkozó szervezetben voltunk érdekeltek. A mikroelektronika a REÁB (Rádiótechnikai és Elektronikai Állandó Bizottság) egyik szekciója volt; ebben minden egyes ülésen (évente általában egy ilyen volt, esetleg néha kettő) a HIKI képviselőivel együtt vettünk részt. Az Izzó részéről Spekla Sanyi és Kászonyi Laci voltak a szinte állandó résztvevők, míg a HIKI-ből általában Györgyi József és Hrabina Gyula voltak az utazók. Jóska és Gyuszi igazi veteránok voltak; lényegében a KGST megalakulása óta részt vettek a munkában. Ha bármi eljárási probléma merült fel, informálisan mindig Jóskához és Gyuszihoz fordultak a többiek vagy a szervezők eligazításért.

Miután a tanácskozás mindig oroszul folyt, az oroszul nem beszélő izzós kollégákat (Lacit és Sanyit) valaki mindig kísérte az NKF-ről. (Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya) Aztán egyszer, még a hatvanas évek végén, amikor egy-két éves ifjú izzós mérnök voltam még, felmerült, hogy én utazzam tolmácsnak: velem két legyet lehet ütni, oroszul is tudok meg a szakmát is ismerem. Így is történt: így kerültem bele a KGST köreibe. Jóska és Gyuszi "alapító tagokként" jól beszéltek oroszul. Az izzós és a HIKI-s csapatot is alkalom és téma szerint kiegészíthette egy-egy, az adott, megvitatandó témához értő szakember.

Az első szereplésemre Csehszlovákiában, Havirzsovban került sor. Ez Ostrava mellett a hegyekben van és annak alvóvárosa. A magyar csapat együtt repült Prágába, majd onnan Ostravába; onnan busszal vittek bennünket az ülés helyszínére. Az indulás előtt azonban malőr történt: nagyon megfájdult a fogam az indulás előtti napon. Itthon maradni nem lehetett, így a népi gyógymód mellett döntöttem: egy üveg rummal felszerelkezve készültem az állandó beszédre. (A tolmács mindig beszél: hol magyarra fordít, hol idegen nyelvre.) Szégyelltem, hogy biztosan megérzik majd rajtam a rumszagot és mit szólnak; igyekeztem a számat a kezem mögé bújtatni. Ez persze nemigen használt és biztosan azt is látták, hogy időnként bizony meghúzom a belső zsebembe tett lapos rumos flaskát... Kellett a fájdalom-csillapító. (Vagyis inkább a bódító). Hát bizony megérezték a rumszagomat... A legnagyobb megdöbbenésemre azonban nemhogy nem néztek rám rosszallóan, hanem - mint azt röviddel ezután meg is éreztem - azonnal befogadtak maguk közé... Kiderült, hogy a csapat (mert általában majdnem mindig és majdnem mindenhonnan azonos személyek vettek részt a tanácskozáson és előttem ők már jól ismerték egymást) bár a résztvevők nem voltak éppen züllött alkoholisták, de bizony szépen fogyasztott piát mindenki...

Ezek a törzstagok a rumszagom miatt rögtön megállapították, hogy (Fülig Jimmyvel szólván) "kartács gyütt". (Rejtőt nem olvasók kedvéért: "kartárs (=hasonszőrű) jött"). Ezt éreztették is velem, így a kezdeti lámpalázam hamar megszűnt. A magyar csapat egyébként nem volt igazán piás, csak szegény Hrabina Gyuszi (azóta meghalt) - ő viszont nagyon - odafelé menet már Prágában tökrészeg volt, alig bírtuk az ostravai repülőgépre meg aztán a buszba bemerni... És még el se kezdődött a tanácskozás.

Én abszolút zöldfülű voltam nemcsak a KGST-s csapatban, de a magyarban is. Így már az oda-út során is furcsákat kellett megtapasztalnom. Néhányunk (nem mindenki) mindenhonnan igyekezett valami apró szuvenírt elemelni. Nem nagy dolgokat, mondjuk egy kisebb műanyag hamutartót, máshonnan egy kis vázát vagy kanalat. Prágába érvén, miután volt vagy hat óránk az ostravai gép indulásáig, javasoltam, hogy menjünk be Prágába sétálni egyet az óvárosban. Erre az volt a többiek válasza, hogy csak menjek, ők addig söröznek a reptéri étteremben. Végül a HIKI-s Torma Éva szegődött mellém (akit azért bámultam és irigyeltem, mert az ő magyar tanára anno Áprily Lajos volt, az egyik kedvenc magyar költőm) és bebuszoztunk a központba, sétáltunk egy nagyot és nagyon élveztük az "arany Prága" szépségeit. (Prága egyébként máig is egyik kedvenc városom.) Aztán elindultunk vissza a reptérre és időben meg is érkeztünk. Mentünk az étterembe a csapathoz és valami veszekedésbe csöppentünk bele. Nekem Spekla Sanyi a kezembe nyomott egy nylon zacskót azzal, hogy csak menjek, majd ők is jönnek. Én hát mentem... Nem sokkal azelőtt térítettek el egy cseh repülőgépet nyugatra, így váratlanul komoly ellenőrzés volt az ostravai gépnél. Az ellenőr belenézett a nylon-zacskómba, leesett az álla és kidülledt szemmel rám bámult. Akkor én is belenéztem a zacskóba és hasonlóképpen elképedtem én is... Két söröskorsó volt benne, mindegyikben még félig lötyögött a sör... Végül nem szólt semmit és elengedett, de el tudom képzelni, mit gondolhatott rólam... Aztán kiderült, hogy a mieink el akarták csenni a két korsót szuvenírnek... A pincér azonban észrevette és ki akarta fizettetni a korsók árát - nos, ez volt az eleje a veszekedésnek. Aztán a végén a mieink azt mondták, hogy rendben, kifizetik, de akkor adjon a pincér számlát a két korsóról is - erre a pincér újfent kiakadt... Ekkor érkeztünk oda mi Évával.

Nem lehet semmiképpen mondani, hogy ezek a KGST ülések valami hallatlan nagy terhelést jelentettek volna a résztvevőknek. Általában egy nap alatt elvégeztünk minden munkát, aztán két nap lötyögés; ezalatt csak a jegyzőkönyv-fogalmazók dolgoztak. Közülünk Györgyi Jóska volt a hozzáértő; ő dolgozott, a többiek császkáltunk ide-oda. (Havirzsovban nemigen volt látnivaló...) Reggelire elmentünk az étterembe és megettünk egy nagyon tartalmas levest - "favágó-levesnek" neveztük el mondván, hogy reggel jön a favágó, bevág a gulyásnál is sokkal sűrűbb és tartalmasabb levesből egy jó adagot majd fölmegy a hegyre és kinyüvi az erdőt...

A szokásos városi sétánk alatt rendszeresen elmentünk egy helyiség előtt, ahonnan állandóan erős zümmögés hallatszott ki: "mint mikor egy fészek lódarázs feltámad." Benéztünk - hát egy kocsma volt, tele emberekkel az asztalok mellett és azok között is és mindenki egyszerre beszélt. Hogy hallja a beszélgető társ, mindenki lényegében ordított. El is neveztük a kocsmát "bömböldének" és rendszeresen meglátogattuk. Egyszerű, de nagyon finom kajákat is lehetett ott enni (a lafavágó-leves) és jó cseh szokás szerint azonnal, szó nélkül mindenkinek adtak egy korsó nagyon finom cseh sört. Ha a korsó kiürült, azonnal cserélték, ugyancsak szó nélkül. Beszélgetni ugyan egyáltalán nem lehetett (legfeljebb bömbölve) - viszont a kaja és főleg a sör isteni volt. Csak akkor kellett szólni (szólni...?! Inkább inteni...) a pincérnek, ha már nem kértünk több sört, addig folyamatosan hozta az utánpótlást... Nagyon élveztük és később is sokszor megemlegettük a favágó levest, a bömbölde hangulatát - no meg az ottani finom sört...

Időközben elkészült a jegyzőkönyv, a delegáció-vezetők az ünnepélyes búcsú-vacsorán aláírták és másnap mindenki indult haza. Én ezen a "beavató" tanácskozás után még nagyon sok hasonló ülésen vettem részt; a tudományos részén általában előadást is tartottam. Ennyire piás banda később azonban már nem jött össze, amikor Hrabina Gyuszi kidőlt a sorból - de azért absztinensnek se nagyon lehetett megmaradni... Óriási haszna se volt ezeknek a megbeszéléseknek, legalább is a Tungsram számára - mi magyarok (főleg mi, izzósok) mindig kilógtunk a sorból, a saját típuspolitikánkat követtük és nem a KGST-ét és nyugati csereszabatos eszközöket fejlesztettünk, nyugati mértékegységeket használtunk és í.t.... Ferdén is néztek ránk a többiek. Annyi haszna az Izzónak mégis volt, hogy legalább tudta, melyik ország hogyan áll és mit fejleszt a mikroelektronikában és ez egy-egy kétoldalú kooperációban hasznos információ volt. Tudtuk, kitől mit érdemes kérdezni és milyen eredményt érdemes figyelemmel kísérni.