A Cárevics

A moszkvai szállodából Tamással kora reggel indultunk. Egy Zsigulit béreltünk, hogy egy város környéki gyárba vigyen bennünket, ahol tárgyalni valónk volt, ott a sofőr megvárjon és este visszaszállítson. Korábban, a kilencvenes években tíz évig Moszkvában éltem és dolgoztam, nemrég költöztem haza Magyarországra. Volt egy cégünk a feleségemmel, abban tevékenykedtünk, adtuk vettük a magyar műszaki termékeket és tudást. Olyan iparágakban mozogtunk, amelyeknek ázsiója volt a volt szovjet Köztársaságokban. Amikor, nagy projektekbe botlottam, melyek meghaladták lehetőségeimet, hazai vállalkozókat vontam be.

Ilyen volt Tamás, egy hatvanas éveit taposó tapasztalt mérnök és üzletember, akinek volt egy gépgyára Budapesten. Az üzlet gazdája tehát Tamás lett. Én voltam a tolmács, fordító, tanácsadó, kereskedelmi diplomata egy személyben: a kölcsönös megértés biztosítása és az ügy békés végig vitele igen fontos volt számomra: az üzlet után sikerdíjat kaptam, annak lezárultakor. Ennek az ügynek tehát sikeresen kellett befejeződnie, ha törik, ha szakad.

A Zsigulival melléfogtunk, mert amikor a háromórás út után megérkeztünk, megjegyezték: nem találtatok jobbat? Körülnézve láttuk: Mercedes, Mercedes hátán. Ott bizony fel kellett vonultatni az összes kötelező státuszszimbólumot. Csak abban bízhattunk, hogy messziről jött külföldiek furcsaságának tudják be a dolgot.

Egy gyárépülethez érkeztünk, amelyet éppen két mély hangon éneklő pópa szentelt fel, körbe járva az üzemcsarnokokat, berendezéseket, irodákat, ezzel mintegy biztosítva Isten segedelmét minden biztosítási eseményre kiterjedően. Nem lehettek formában aznap, mert a később történtek nem igazolták az égi gondoskodást.

Borzasztóan vastag, sok tíz oldalas apróbetűs szerződést tettek elénk fiatal jogászok, amit másnap terveztek aláírni velünk. Rendes körülmények között egy kereskedő ilyenkor megköszöni az együttműködést, feláll és hazamegy. Egy ekkora szerződést elolvasni is nagy meló, nemhogy lefordítani, kigyűjteni belőle az értelmetlenségeket, hibákat, elfogadhatatlan részeket. Itt azonban más volt a helyzet: a berendezések raktáron voltak, azokon túl kellett adni. Azon kívül az ellenfél táborában volt egy ember, aki súgott nekünk, akinek részesedését bekalkuláltuk. Az azt mondta: írjátok alá, majd később módosítjuk a szerződést. Úgy is lett, de ez csak igen nagy nehézségek árán sikerült, hiába volt tele a szöveg képtelenségekkel. Akkor vált lehetségessé többé-kevésbé rendbe tenni a dokumentumot, amikor már mi is szert tettünk némi zsarolási potenciálra.

A fent leírtak – miután kiismertük, láttuk -, szokásos fogás volt az orosz tulajdonos részéről: elbűvölni, leteperni a partnert, szaftos előleget adni neki: lásd, fizetek, mint a katonatiszt, majd, amikor teljesítettél, erőfölényét kihasználva, elszámolás nélkül felrúgni az együttműködést. Nem kis odafigyelést igényelt, hogy talán a projektben szereplők közül egyedüliként ne megkopasztva hagyjuk el végül a helyszint. Kisvállalkozókat egy váratlan esemény, egy nagyösszegű ki nem fizetett számla maga alá temethet, de ha gyanút fognak, igazából egy lehetőségük van, hogy ezt elkerüljék: vagy kifizettetik előre az egészet, vagy köszönik, nem kérik a lehetőséget. Nagyobbak esetében - ilyen volt Tamás – ha váratlanul becsapták (nem volt könnyű, ő sem "ma jött a hathuszassal"), az nem fenyegette végzetes következményekkel. Ezzel együtt ő is szeretett rendkívül alaposan megvizsgálni, felmérni minden körülményt, mielőtt szerződést kötött volna.

Jelentős üzleteket szakismeret nélkül, idegen környezetben, pökhendin és felelőtlenül politikusok szoktak kötni. Ők akkor is nyernek a bolton, ha rámegy kalandorságukra "hőn szeretett" országuk és népük gatyája.

De ki is volt ez a tulaj, akit Zoltán azonnal elnevezett Cárevicsnek? Nekem Puskin "Dubrovszkij" című elbeszélésének egyik főszereplője, egy bizonyos Trojekúrov földbírtokos jutott eszembe róla.

Ezt írta Puskin kétszáz évvel ezelőtt: "Néhány évvel ezelőtt élt egyik birtokán egy régi vágású orosz uraság, Kirila Petrovics Trojekurov. Gazdagsága, előkelő nemzetsége és összeköttetései nagy tekintélyt szereztek neki azokban a kormányzóságban, ahol birtoka volt. Szomszédai készséggel teljesítették a legkisebb szeszélyét is; a kormányzóság hivatalnokai már a neve hallatára is remegtek: Kirila Petrovics úgy fogadta a szolgalelkűség jeleit, mint neki kijáró adót; háza mindig tele volt vendégekkel, akik készek voltak főúri mihasznaságát felvidítani, és osztozni zajos, sőt néha szilaj mulatozásaiban. Senki nem is merte volna megtenni, hogy el ne fogadja, vagy hogy bizonyos napokon kellő tisztelettel meg ne jelenjék Pokrovszkoje faluban. Kirila Petrovics magánéletében a műveletlen ember minden gyarlósága megmutatkozott. Egész környezete annyira elkényeztette, hogy lobbanékony természetének minden kitörését és meglehetősen korlátozott eszének minden vad ötletét teljesen szabadjára engedte. Noha rendkívül erős szervezete volt, hetenként kétszer is betegre falta magát, és minden este virágos hangulatban volt. Házának egyik szárnyában tizenhat szobalány lakott, és ahogy nevükhöz illik, kézimunkáztak. Az épületszárny ablakait faráccsal látták el, ajtóit lakatra szokták zárni; azoknak kulcsait Kirila Petrovics őrizte. A fiatal foglyok meghatározott időben lementek a kertbe, és két öregasszony felügyelete alatt sétálgattak. Kirila Petrovics időnként férjhez adott egyet-kettőt, és azoknak a helyére újak kerültek. A parasztokkal és az udvari cselédekkel szigorúan és önkényesen bánt, de azok mégis mindig híven ragaszkodtak hozzá: büszkék voltak földesuruk gazdagságára és hírnevére, aztán meg az ő hathatós oltalmára hagyatkozva ők is sok mindent megengedtek maguknak a szomszédaikkal szemben". /fordította Szabó György/

A szobalányokat nem láttam, a többi nagyrészt stimmel, az előkelő nemzetség kivételével. Egy harmincas éveiben járó, Oroszország távoli vidékéről származó fickóról volt szó, akinek felettesét igen magas állami állásba, Moszkvába röpítette a változások szele, ahová magával vitte a Cárevicset is. Miután hatalmasra duzzadt a Cárevics strómani vagyona, azonnal Trojekurovként kezdett viselkedni, mintha a vérében lett volna, hogyan kell viselkednie egy "úrnak".

Hatalmas fejét még hatalmasabb erőteljes test hordozta. Olyan volt, mint a második világháború széles mellű (el kellett férnie a kitüntetéseknek) nagydarab szovjet tábornokai, akik (a háború idejére rendszeresített) ún. frontfeleségeikkel tejben-vajban dőzsöltek. A nagyivó, dorbézoló "egyszer élünk" tábornokokat olyan szempontból meg lehetett érteni, hogy egy rosszul sikerült katonai manőver vagy egy névtelen feljelentés után könnyen kínzókamrában találhatták magukat. Az egyik tábornokot, aki valamilyen csoda folytán soványan, tönkreverve előkeveredett a börtönből, Sztálin így fogadta: - "Hol volt maga? Börtönben csücsül dologidőben?" Egyvalamit nem kértek számon sohasem a tábornokokon: a hősi halált halt katonákat. Amikor Eisenhower tábornok megkérdezte Zsukov marsallt, hogy hogy a fenébe képesek olyan gyorsan áthaladni egy aknamezőn a szovjet csapatok (nyilván – gondolhatta – feltaláltak valamilyen eszközt), Zsukov azt válaszolta: az a titkunk, hogy úgy megyünk keresztül az aknamezőn, mintha ott sem lenne.

De térjünk vissza a Cárevicshez, akinek szeme folyton ravaszkásan csillogott, s úgy nézett mindenkire, mint gazda a levágandó sertésre.

Miután szörnyülködve átvettük a rettenetesen bő lére eresztett szerződéstervezetet, megmutatták nekünk a gyárat. A kemence duruzsolt, a gépek üresjáratban jártak, a padlótisztító gépek folyamatosan kerengtek, mint a repülőtéren. Kórházi tisztaság honolt, overallos szakik jártak föl és alá gondterhelten. Nem folyt termelés, csak az érződött a levegőben, hogy itt valami nagyon komoly dolog készülődik.

A legnagyobb szám a gyári étkezde volt. Annak is a különterme, ahol meg kellett ünnepelni együttműködésünket. Óriási evészet-ivászat vette kezdetét. A vodkát, konyakot alig ittad ki, már töltötték újra. Ettől természetesen egy tapasztalatlan ember hamarosan a WC-ben okádik. Nekem segített a moszkvai főiskolán nehezen megszerzett tudás: igyekezz éhgyomorra sok zsírosat enni, magvakat, kaviárt, lazacot. A zsír bevonja a gyomor falát, így a szesz lassan, fokozatosan szívódik fel. Volt, aki egyszerűbben oldotta meg a problémát: suttyomban vizet töltött a vodkáspohárba, vagy a vodkát egy virág alá öntötte. Tamás mögött is kókadozott egy cserepes virág. A Cárevicsnek meg sem kottyant a rengeteg ital.

Ez a dínom-dánom valójában kliensek, bankárok, politikusok, döntéshozók ámítását szolgálta. Az asztal közepén ívesen meredő sült hal és egyéb ínyencségek, a külön ezekre az eseményekre hozott mesterszakács a gazdagság, biztos alapokon álló kiszámíthatóság és megbízhatóság képzetét volt hivatva kelteni.

Az étel minőségéről annyit: mondjuk, jól főz a feleség. Esetleg még jobb az anyós főztje, mert ő türelmesebb és tapasztaltabb. Még pazarabb egy éttermi frissen főtt étel, amit szakember készít. Van azonban egy ennél magasabb, művészi szint, amikor tested minden sejtje örvend a befogadott falatoknak, te pedig hüledezel, hogy ilyen lehet. Pontosan ez volt tapasztalható a Cárevicsnél mindenütt, a gyári étkezdei különszobában, a dácsáján és a Moszkva központjában lévő irodaház-kastélyában is.

Beesteledett, mire asztalt bontottak, s mi, kis nyikorgó Zsigulinkkal hazaindulhattunk. Másnap reggel lázasan olvastuk a szerződést, megjelölve a teljesen elfogadhatatlan részeket. Koradélután autót küldtek értünk, amely a Cárevicshez vitt bennünket, ahol majd megtörténik az aláírás. Egy étterem dísztermébe vezettek be, ahol javában folyt a dínom-dánom. A Cárevics mellé, díszhelyre ültettek. Követelték, hogy gyorsított ütemben érjük utol a már régen ivókat: nincs annál rosszabb, mint amikor részeg emberek között józanok ülnek. Egy ilyen fáziskésés komoly üzemzavarokhoz vezethet.

A Cárevics állapotához illően büszkélkedett: hosszasan mesélte, hogyan sikerült kibabrálnia az ország egyes számú középületének felújítása során egy hírhedt svájci-albán építési vállalkozóval. Később belefogott annak elpanaszolásába, hogy Oroszországban mindent lenyúltak a zsidók, de most ő és erőszakszervezeti társai képében megjelent a patrióta fergeteg, amely megmenti az orosz hazát. Oroszországban nincs bántó antiszemitizmus, bár ahogyan a viccben mondják: "igény lenne rá". Az oroszországi antiszemitizmus olyan, mint a mocsarak mélyén lappangó tűz. Láthatatlan, de füstjének szagát azért érezni. Egy példa:

Jurij Boriszovics Levitan - akinek gyönyörű hangján a második világháború során a szovjet vezetés a néphez szólt - mesélte, hogy egyszer az akkori legnépszerűbb sportriporterrel, Vagyim Szinyjavszkijjal (az ottani Szepesi) munka után hazafelé tartottak, és összevitatkoztak azon, hogy melyikük ismertebb.

— "Próbáljuk ki" - javasolta Szinyjavszkij. Befordultak egy udvarba, ahol kis srácok fociztak, s megkérdezték tőlük: - Fiúk, ismertek bennünket? Kik vagyunk mi?

— Az egyik szutykos gyerek felnézett rájuk, s rávágta: "Két zsidó".

A Cárevics jókedvében hirtelen táncra perdült. Nem volt mese, nekünk is be kellett állnunk az idétlenül vonagló férfiak közé. Még Tamásnak is, aki valószínűleg legalább 30 éve nem táncolt. Én is nagyon régen. Mit meg nem tesz az ember egy jó üzletért!? Hirtelen vége szakadt a bulinak: jön Angelina Jolie! - suttogták. Nem lepődtem volna meg, ha tényleg megjelenik: oroszországi oligarchák gyakran fizetnek elképesztő összegeket, hogy kedvenc amerikai filmsztárjaik élő valójukban megjelenjenek "tiszteletükre", vagyis inkább a kapott dollár százezrekért, sőt akár millióért. Richard Gere, Sharon Stone és mások. Ez esetben csak egy csinos hasonmásról volt szó. A Cárevics eltűnt, kérdeztem a jogászt, s most? Felhúzta a vállát. Üldögéltünk még egy kicsit, majd hazavittek bennünket.

Másnap a Cárevics dácsájára vitt az út. Egy tó partján állt a dácsa, volt strandja, kikötője. A verandán kapcsolódtunk be az aznapi tivornyába. Azt a borscs levest, amit ott adtak, máig nem feledhetem. Az evés-ivást megszakította egy kis csónakázás a Cárevics javaslatára. Ő maga vezette a motorcsónakot, hírtelen kanyarokat véve, hogy majd' belezuhantunk a vízbe. A tó partjáról megzavart horgászok bólogattak hírhedt szomszédjuknak idióta mosollyal. A csónakázás után a Cárevics úgy döntött, hegy megmártózik a tóban. A sleppje is követte, mi természetesen nem. Anyaszült meztelenül úszkáltak. A parton hírtelen megjelent "Angelina Jolie" törölközővel, s demonstratíve aprólékosan letörölgette a vízből kimászó pucér Cárevicset. Igen, gondosan, mindenütt, amit az középen állva, felhúzott szemöldökkel tűrt.

Még néhány kupica és indulás vissza a szállodába. Azt ígérték, hogy másnap már biztosan aláírunk. Erre egy szigorúan őrzött belvárosi palotában került sor. A portán hosszas telefonálgatás, gyanakvó tekintetek, majd egy foghegyről odavetett "mehetnek"! Oroszországban az ember arról tudhatta meg legkönnyebben, mire tartja a főnök, hogy hogyan viszonyul hozzá a titkárnő. A Cárevics titkárnője nem ,hogy nem mosolygott ránk, de durva volt, mint a pokróc. Üvöltött róla a semmibe vétel, a lenézés. Beültettek bennünket egy tárgyalóba, melyet egy páncélruha díszített. Hozták a Cárevics által már aláfirkantott szerződést, amit mi ott aláírtunk. Cégen belüli barátunk figyelmeztetett: ne fecsegjünk egymás közt, az épület összes irodáját lehallgatják. Az utána következő ebéden ismét vodka, francia konyak (amihez addigra hozzászoktunk, s már vártuk). Az egyik ismeretlen velünk ebédelő egyszer csak megszólalt tiszta magyar nyelven ránk kacsintva: ő figyelhetett minket.

Este végre hazarepülhettünk. Hamarosan megjelent egy cikk a Cárevicccsel, az egyik vezető orosz gazdasági lapban, ebből idézek: "Tudományos kutatásaink harminc százalékkal meghaladják a General Electric és a Philips kutatásait együttvéve". Mi? Hogy? Milyen kutatás? Hol? És még hasonló légből kapott kapitális hazugságok sora. Valójában a nagy hazafi Cárevics eltapsolt vagy kétszáz millió állami banktól kapott dollárt, s amikor el kellett volna kezdeni a visszafizetést, komolyan működtetni a gyárat, csődbe vitte cégét. A szép új gyár bezárt. Kemencéstől, étkezdéstől. A hitelező állami banknak majd' 10 évet kellett várnia, amíg sikerült elvarrnia minden szálat. Egy cég, amelyre végül ráerőltették a gyárat, máig őrzi berendezéseinket.

Mi a magunk részét teljesítettük. Gyártottunk, szállítottunk, szereltünk, átadtunk, betanítottunk, amíg még működött a gyár. Huzavona volt természetesen a kifizetésünk körül. A teljes árat nem kaptuk meg, de amit nagy nehezen sikerült kiverekedni a Cárevicsből, bőven elég volt.

Nemrég bukkantam rá egy videóra a neten, ahogyan a Cárevics ki tudja hányadszor nősül, feleségül vesz egy Barbi baba énekesnőt. Mára még kövérebb lett, de a gúnyos, fürkésző tekintet ugyanaz. Néznek egymásra menyasszonyával, mosolyogva, mint gazda nézi elégetetten levágandó disznaját.