A fészekszerelő

Az SZ254 rajzszámú Fészekszerelő automata prototípusának sikeres átadás-átvétele után valamikor 1977 végén, 1978 elején leszállítottuk az első 50 db gépet Poltavába.

Egyszer csak a "gépházból" jött a kétségbeesett üzenet, nevezzük reklamációnak, hogy a gépek nem működnek megbízhatóan. Azonnal repülőre, vonatra ültették a Döncző Zolit, Mezős Béla szerelőt és engem. Irány Poltava.

A vonat a Kurszkij pályaudvarról indult. Ott naponta minimum kétszer megfordultam tanulmányaim során, így az eligazodás nem okozott problémát. Jó vonatra szálltunk, a "gyezsurnaja" teával kínált bennünket. Reggelre Poltavában voltunk, s Eduárd Birin, a poltavai gyár főmérnöke autót küldött értünk, mellyel szálláshelyünkre, a Kijev-Harkov autóút melletti motelba szállítottak bennünket. Erről a motelről regényeket tudnék írni, a többiek meg pláne. Ha én a klubban mindent elmesélnék ...

Csak annyit mesélek el, hogy olyan lúgos víz folyt a csapból, hogy szappant nem kellett használni, s hetente egyszer vodkában kellett fürdeni. Kipakolás, bepakolás, lepakolás. Irány a gyár. Egy nem túl nagy teremben az általunk gyártott gépek, s még annál is több "bárisnya" - voltak közöttük nagyon szemrevaló menyecskék -, Eduárd és Szerjózsa fogadott bennünket.

Mit mondjak, nem fáztunk. A csajok fűtöttek rendesen, a teremben nagyon meleg volt, pedig még javában tél volt. A gyártott közelítés érzékelőkben valamelyik alkatrésznek nem tetszett ez a meleg, s bizonytalanul működött a vezérlés, a gép megbolondult.

Mi is megbolondultunk, főleg Szerjózsától. Néhány napos huzakodás után mondom Zolinak: ne erőlködjünk, ki kell ezeket cserélni BALLUFF közelítés érzékelőkkel, aztán minden működni fog. Nem érdekel a nyomoruk, hogy ilyen pótlási nehézség meg olyan embargó. Az ebédnél aztán mondtam Eduárd Birinnek - Szerjózsát, az elektromos főmuftit ki nem állhattam -, hogy nincs mese, csere.

Megértette. Így aztán kiszabadultunk. Még meglátogattuk a Poltavai csata helyszínét, emlékművét és a városi múzeumot. Én néhány év alatt olyan kiképzést kaptam, hogy nyugodtabb kiküldetésekkor idegenvezetői feladatokat vállaltam az Inturisztban.

A balatoni nyaraló beszélgető, pihenő helyét pedig már a család is "Bélaja beszédka" néven emlegeti. Békében elváltunk, hazautaztunk. A gépek azért tették a dolgukat, de nem teljes megelégedésre. A közelítés érzékelőket ki kellett cserélni.

No, erre a cserére 1978 júniusában a Kocsis Jóskával és a Győri Lacival utaztam ki nyaralni. Éppen az argentínai labdarúgó VB havában. A guta ütött bennünket. A jó fene tudja, mennyi ideig voltunk kinn.

Sokáig.

Az egyik hétvégén a házigazdák meghívtak bennünket a gyár Dnyeper parti dácsájára(nyaraló). Én óvatos duhaj voltam, mondtam a házigazdáknak, szeszt majd viszünk mi. Volt bőven. Egy gépkocsival vittek ki bennünket pénteken, műszak után valahová, máig nem tudom hová. A helyszínen házak fogadtak bennünket, némi személyzet, az egyik házban három hölgy egy gyerekkel. Az egyik egy egzotikus kirgiz szépség volt. Azóta sem láttam hozzá fogható szépségű nőt. Sok mindenről lehetne írni, de rövidítek.

Meleg nyári este volt. Egy kültéri faasztal mellett foglaltunk harcálláspontot, amelyik mellett két, támla nélküli fapad díszelgett. Szépen meg volt terítve. Kaja, pia, meg amit akartok. Emlékeim szerint a főtechnológus volt a házigazdánk. Elővarázsolt valami gyanús, barnás színű folyadékot. Én csak hozzá érintettem a számat a pohárhoz, de attól is három napig rosszul voltam. Bezzeg a két kísérőm! Szemrebbenés nélkül locsolták a torkukat vele a "továrisok" nagy meglepetésére. Mintha vizet ittak volna. Viszont a főtechnológusnak megártott a "gyanús folyadék", mert a Győri Laci mellől egyszer csak hátrafelé lebillent a lócáról és úgy maradt, behajlított állapotban.

Úristen! - mondtam magamban halkan, de szerencsére vasárnap estére helyre jött. Ez még csak a megpróbáltatások kezdete volt. Egy másik főnök másnap délelőtt egy lélekvesztővel horgászni vitt. Nem tudtam lebeszélni róla, pedig láttam, nem teljesen józan. A kezembe nyomott egy dobóbotot, de fogalmam sem volt róla, hogyan kell használni, mert nem peremfutó orsó volt rajta.

Komolyan mondom, végig halálfélelmem volt. Egyrészt azért, mert minden pillanatban azt vártam, mikor esik bele a vízbe. Másrészt meg azért, mert úgy hadonászott a botjával, hogy bármely pillanatban belém vághatta volna a horgot. Hosszú-hosszú huzavona után sikerült partra terelnem. De még nem volt vége. Egy stégre vitt, ahonnét egy leírhatatlan felszereléssel kezdtünk horgászni, amit én még soha nem láttam. Én csak ámultam és bámultam.

Halat persze nem fogtunk, pedig az volt az egyezség, hogy mi főzünk halászlevet meg rántott halat a főszakács Győri Laci vezetésével. A végén aztán kerítettek halat, egy szép süllőt, meg egy formás harcsát, mint a fotókon majd láthatjátok. Az argentin-magyarról és az intim részletekről ne kérdezzetek, érjétek be ennyivel, s gyönyörködjetek a korhű fotókban.

A halászlé és a rántott hal osztályon felüli volt !