A kiküldetések keserű   pirulái 2.

Ismét történetek olyan dolgokról, amikről nem nagyon "beszéltünk", ez pedig a "mindennapi betevőnk". Egy pár "érdekesebb" eset, amit kollégáimmal, illetve személyesen "átéltem".

A 2021.július 18-i történetek folytatása.

A japán konyhaművészet jelentősen eltér a hazaitól. Amennyire lehetett, próbáltam minél többet megismerni belőle. Kihasználtam minden adódó lehetőséget, mivel az ember nem jut el olyan sűrűn a felkelő Nap országába. Azt hiszem azonban, azzal, amit nap mint nap otthon esznek, nem találkoztam. (Nálunk is, ha vendégül látunk valakit, vagy elvisszük egy étterembe, soha nem tesznek az illető elé paradicsomos káposztát, vagy krumplis tésztát.)

Nagoyában, egy "normálisnak" induló vacsorán, ahol a földön üldögélve "pálcikáztunk" és pici pohárkából ittuk - a nekem íztelennek tűnő - szakét, egyszer csak, mindenki elé letettek egy kis tányérkán, két furcsa valamit. Olyan formájuk volt, mint egy szivarnak, amelynek levágták a végét. Egy egy példány 10 - 12 centiméter hosszú volt és barnás zöld színű. A "szivar", 6 vagy 8 pár lábbal rendelkezett és két jó nagy "bajusza" a derekáig visszahajlott. Két, kidülledt, fényes, fekete szemével, mereven szemezett az emberrel.

• Hát te ki vagy? Jópofiztam és pálcikámmal megpiszkáltam az "orrát".

Először az egyik, majd a másik ugrott le a tányérkáról. A mellettem ülő Hajakawa úr, azonnal visszatette őket a helyükre. Azonban az egyik azonnal megismételte a produkciót.

• Gyerekek, ez él!
• Ez biztos friss!
• Szükségük lenne egy kis nyugtatóra, mert úgy látszik, idegenek jelenlétében kicsit idegesek.

Ilyen és ehhez hasonló bemondások, röpködtek, miközben a többiek tányérkáján is mozgolódtak a "falatkák".

• Mit kell ezekkel csinálni, hogy nyugton maradjanak? Nem beszélve arról, hogyan kell ezeket megenni? Gondolom azért hozták.
• Egyik kézzel meg kell fogni a derekánál - mutatta Hajakawa úr - a másik kézzel a fejénél. Majd egy gyors mozdulattal tekerni és húzni.

Szétjött, mint a töltött toll és a kupakja. A fej folytatása olyan volt, mint egy banán, (De mozgott.) a törzs üres burka a "futóművel", pedig egyben maradt és az eldobandó kategóriába került. Azt a "fehér banánt" lehetett, illetve kellett megenni. Mivel - ahogy Hajakawa úr mutatta - én is tekertem és húztam az "enyémet", ott mozgott a friss akármi az ujjaim között.

Japán teríték

Ha már elkezdtem, meg kell enni. Hogy hogyan azt nem mondták, ezért félbe haraptam a "fehér banánt". Olyan volt az íze, mint a vazeliné. (Gyerekkoromban édesanyám kente be a szám vazelinnel télen, nehogy kicsípje a hideg. Innen volt ismerős.)

• Milyen? Kérdezték a többiek.
• A legszebb gyerekkori emlékeimet idézi vissza.
• Még mindig mozog?
• Most próbálom lebeszélni. Mondtam rágás közben. Nem hiszem, hogy marad olyan darabkája, amelyik tud még mozogni. De azért iszom rá valami "keményebbet", hogy biztos ott maradjon.
• A másik? Intett a tányérom felé Hajakawa úr.
• Köszönöm. Ettől az egytől is elteltem.

Egy két kollégám, szintén megpróbálkozott a "bajuszosok" leküzdésével. Bár sikerrel jártak, arckifejezésükön azonban látszott, hogy nem ez lesz a kedvenc fogásuk. A japánok viszont, nagy lelkesedéssel fogyasztották a "nemtudomhogyhívjákot". Mondták a nevét, de már elfelejtettem, csak annyi maradt meg, hogy Ausztráliából hozták.

Sárga barátaink, soha nem fogadták el, amit mi felajánlottunk - mert nem mertük megkóstolni - de ezt elfogadták.

O O O O O

"Katonai témában", a Honvédelmi Minisztérium egy ezredesével utaztam Leningrádba. Az ezredes elvtárs a Szovjetunióban, a Frunze Katonai Akadémián végzett és nagyon sok orosz barátjából magas beosztású káder lett. Ezek közül az egyik meghívta vacsorára és máig nem jöttem rá, hogy miért, engem is magával vitt.

Terem nagyságú gyönyörű szobában, négy szépen kiöltözött elvtárs várt ránk és egy luculluszi vacsora. A terítés csodálatos volt. Aranyszélű porcelán tányérok, kristály poharak és díszített nyelű evőeszközök sorakoztak a hatalmas asztalon és természetesen vodka. Szerencsémre édes pezsgő is szerénykedett a vodkás üvegek mellett. Előételként piros és fekete kaviárt, többféle hideg húst, olajos és ecetes halakat szolgáltak fel. Velem nem nagyon törődtek, nem voltak sorozatos köszöntők. Megúsztam az üdvözlésnél kötelező vodkával és hagytak "pezsgőzni".

A pezsgőzés közben, a körülményeket nézve, eszembe jutott egy régebbi történet. A jereváni gyár igazgatója szervezett egy kirándulást a Szeván tóhoz. A vendéglátás már útközben elkezdődött.

Megálltunk az út mellett, a gépkocsivezető megterített a "Csajka" motorház fedelén. A csomagtartóból főtt húst, kolbászt, uborkát, füstölt halat, befőttes üvegben ecetes gombát varázsolt elő és természetesen Ararát konyakot. Hiába szabadkoztunk, hogy nemrég reggeliztünk és szeretnénk majd ebédelni. Az igazgató elvtárs hajthatatlan volt:

• Még nagy út áll előttünk, nem lehet alapozás nélkül a hegyeknek nekivágni elvtársak.

Azzal nem nagyon törődött, hogy ki mennyit eszik, viszont, a szerinte szükséges konyakfogyasztást, ellenőrizte.

Amíg a tükörsimának épen nem nevezhető autóúton felkapaszkodtunk, a tengerszínt felett, közel 2000 méter magasságon lévő "Örmény tengerhez", kétszer felforrt az autó hűtővize. Ezeknek a "technikai szüneteknek" - az igazgató elvtárssal ellentétben - mi örültünk, mert így lehetőségünk volt gyönyörködni a tavat körülvevő 3000 - 3600 méteres hegyek szépségében és készíteni egy pár fotót.

Örmény templom a Szeván tó mellett.

Az utazásunk tulajdonképpeni célja, a környék nevezetességének a hírneves "király pisztrángnak" tesztelése volt. Egy "bodega" előtt felállított, viaszkos vászonnal letakart asztalnál foglaltunk helyet. Rajtunk kívül nem volt más vendég, de hogy látogatják az "éttermet", azt az asztalokon lévő halmaradványok bizonyították. Egy testes "bábuska" volt az egyedüli, aki a vendégekkel foglalkozott. Kötényén látszott a teljes választék. Amikor kértük, hogy tisztítsa le az asztalt, (Elhamarkodott kérés volt) hozott egy rongyot, amely a törlés közben, majdnem odaragadt a viaszkos vászonhoz. Végül az autóból hozott "Pravdával" terítettük le az asztalt és a tálból - a tányér és villa mellőzésével - közvetlenül "kezeltük" a gyönyörű, fehér haldarabokat. A pisztráng tényleg csodálatos volt, a konyak pedig kifogyhatatlan. De a körülmények...

A főételek felszolgálása zökkentett vissza a sokfogásos vacsorához. Amit felszolgáltak, gusztusos kis adagok voltak, főleg tengeri "akármik". Ezekért nem vagyok túlzottan oda, de mértékkel eszegettem belőlük. Jól esett viszont a többféle saláta és a nagyon jól elkészített gomba. Záró akkordként behoztak egy ezüst tálcán, hat darab "feketeséget". Úgy néztek ki mint a "túlfejtett" piócák. Gondoltam, ezt kihagyom. Mindenki vett, csak az "enyém" árválkodott az asztal közepén. Egyből kiszúrták, hogy én akarom elbliccelni ezt a fogást. (Az oroszok nagyon kedves vendéglátók, de nem tudják elviselni, ha valaki visszautasítja őket.).

• Tovaris Gorvat, pazsáluszta! Mondták ellentmondást nem tűrő hangon.
• Szpaszíva! És tányéromra tettem a "piócámat".

Nem tudtam melyik az eleje, melyik a vége. Egy határozott mozdulattal kettévágtam és két "villanás", máris üres volt a tányérom. Rettentő keserű íz uralkodott el a számban, a torkomban, az egész lényemben. Arról nem is beszélve, hogy "szaga" is volt. De hősiesen rágtam és nyeltem. Soha életemben még nem kívántam annyira a vodkát, mint akkor. Azonban a gyors rátöltés nem tudta elnyomni, sem a keserűséget, sem a szagot.

Ekkor megszólalt az ezredes elvtárs:

• A feje nem jó!
• A feje? Kérdeztem vissza. Én úgy éreztem, nekem az egész csak feje volt.

Úgy láttam, hogy a többiek sem rajongtak nagyon érte, mert mindenki jókora "fejet" hagyott a tányérján.