A nagy Izzós vizitúrázó vállalkozás: a Szobieszki túra

Az Izzóban élénk sportélet folyt, számos szervezett szakosztálya volt a Vasas izzó Sportkörnek. (Én most a pesti sportéletről beszélek, de nyilván volt hasonló a vidéki szervezetekben is.) Voltak "profi" sportszakosztályok is (ti. azok, ahol országos bajnokságokban szereplő csapatok is voltak: ilyen volt pl. a röplabda vagy a kosárlabda szakosztály, a vízilabdázók, de a Vasas Izzó a futballban is láthatóan szerepelt – legalább is egy időben) A Vasas Izzó SK egyébként 1951-ben alakult meg, de elődje, az Ampére SE már 1911-ban működött. A "profi sport" kitűnő reklámot biztosított a cégnek és vonzása következtében ezrek vettek részt a különböző (tipikusan szabadidős) sport-megmozdulásokban. Nagyon fejlett volt a természetjárás is; a Tungsram Turista Szakosztály volt a sportkör taglétszámában legnagyobb szervezete; a hetvenes-nyolcvanas években a taglétszám a hatszáz főt is elérte.

(lásd, Szekeres Sándor visszaemlékezése: "Hetvenkedés"; Tungsram történetek 2024.03.10.)

Kadlecovits Géza-vezette Természetjáró Szakosztályban folyó tevékenységnek jelentős része volt a vízitúrázás; ezt a szekciót Bárdos György irányította és szervezte, maga is nagyon aktív vizitúrázó; jómagam egyike voltam a "képesített vizitúra-vezetőknek." Közismertek voltak a hétvégi keelboat-os túrák, amikor szombat reggel tucat-számra rajzottak el a csapatok a Tungsram-strandon lévő stégtől. Ezek szinte mindegyike totálisan amatőr volt és egy részük még szombaton késő délután vissza is tért az Izzó megyeri stégjéhez. (A keelboat-okat fillérekért lehetett az izzós csónakházban bérelni.) Voltak kicsit merészebb csapatok is; ők kétnapos szigetkerülésre indultak; ők vasárnap délután tértek csak vissza.

(lásd: Balogh Béla: A hétvégi erőpróba, a szigetkerülés; Tungsram történetek 2022.10.02)

A Félvezető Fejlesztés dolgozói nagyon aktívak voltak a vizitúrázás terén is; több hajó legénysége is összeállt. Én is sokszor vettem részt a hétvégi csónaktúrákban; szokásos partnerem Kámory Lajos, szintén félvezetős mérnöktársam volt.

A "vízivállalkozás" csúcsa a Szobieszki-emléktúra volt –a névadó nevét hol lengyelesen, hol magyarosan írva.

(Háttér-információ: Szobieszki János lengyel király volt, akinek csapatai megakadályozták, hogy a törökök 1683-ban elfoglalják Bécset. Ezután Szobieszki tovább üldözte a török sereget és Párkánynál újra vereséget mért rájuk majd felszabadította Esztergom várát a török megszállás alól. Ezen hadjáratnak lett következménye három év múlva Buda felszabadítása 1686-ban, majd a török végleges kiűzése a magyar földről 1699-ben.)

Ennek állított emléket az évenkénti nemzetközi Szobieszki (Sobieski) János vízitúra, amelyik hivatalosan Esztergomban, a Sobieski-emlékmű megkoszorúzásával kezdődik és a Dunát Budapestig kell megevezni. Az első ilyen emléktúrára egyébként 1933-ban került sor "Sobieski János Dunai Emléktúra" néven; ebben az évben avatták Sobieski említett esztergomi emlékművét is.

A Tungsram vízitúrázói rendkívül aktívak voltak és természetes, hogy minden évben sok izzós résztvevője is volt az Emléktúrának. Miután a Dunának nagyon erős a sodra, még szigorúan a parttól 10 cm-re(!!) történő hegymenet is nagy erőfeszítést igényelt. Emiatt a túra izzós résztvevői nem "vízen" (azaz evezve) mentek fel Esztergomba, hanem felszállították oda a csónakokat és az evezőstúra onnan kezdődött. Völgynek menet Budapestig az út általában két napig tartott; közben valahol Visegrád-Dunabogdány (vagy Nagymaros) határában sátorozva töltött éjszakával.

Az egyik ilyen Sobieski-túrára mi félvezetősök egy hajóval, négyen mentünk: Nényei Zsolt és felesége, Márti (a Tungsram Intenzív Nyelviskola angol-német nyelvtanára) valamint Bodor Magdi, legkedvesebb munkatársam majd élettársam és jómagam. A keelt át kellett vinnünk a budai oldalra a Római partra és onnan egy uszály vitte fel Esztergomba; mi magunk "saját lábon" mentünk az induláshoz. Onnan aztán egy nagymarosi megállással – bográcsozással - sátorozással két nap alatt értünk vissza Pestre. Élveztük a vizet, a napot, a társaságot, a jóleső fáradtságot. (Az Izzóból több hajó illetve társaság is részt vett a túrákon.)

Lehetőség volt arra is, hogy "meghosszabbítsuk" a túrát és Budapesten átevezve, egészen Mohácsig menjünk. (Ezt a túrát a Sobieski – szakasz nélkül is meg szoktuk tenni) Ez általában egy hétig tartott még lejtmenetben is; közben sátoroztunk, bográcsoztunk. Még ma is a számban érzem az akkor főzött bográcsos paprikás krumpli ízét, amihez a dunavecsei plébánostól vettünk felejthetetlenül finom füstölt paprikás kolbászt. Erre másik alkalommal és más társasággal került sor (akkor unokatestvéremmel mentünk) és szokás szerint Mohácsig eveztünk. Ekkor sem és máskor sem telt az egész nap völgymeneti evezéssel, hanem időről időre kikötöttünk egyet fürödni, úszni vagy napozni vagy akár harapni valamit – így aztán az egész nap az evezés nem kibírhatatlan fáradsága mellett is tiszta dolce far niente-nek tűnt. Mohácsról aztán az akkor még létező "kofajárat" hajó hozta vissza a hajónkat; mi magunk vonattal jöttünk Pestre. (Máskor, amikor a kofajárat már megszűnt, valamelyik éppen arra közlekedő uszály legénységét kértük meg és ők általában egy szóra, ingyen vállalták a fuvart)

Különlegessége volt az ilyen "megnyújtott" Szobieszki-túrának, hogy csónakjainkat általában Mohácsról csak Csepelig hozták vissza, onnan "lábon" kellett eljutni a Tungi megyeri stégjéhez. Csepeltől Megyer olyan messze van, mint a Tungi-stégtől Vác (ami önmagában se kis távolság) – de közben "át kellett hatolnunk" a Duna egész budapesti szakaszán. Nem is a hajóforgalom volt a probléma – akkoriban még nem volt annyi hajó a Dunán, mint ma – hanem a szűk rakpartok közé szorított folyó sodrása. Legalább háromszor-négyszer akkora erőfeszítésbe telt, míg "hazaértünk", mintha Vácra kellett volna feleveznünk. Nem véletlen, hogy az izzós keelezők szinte kivétel nélkül mindig északnak, felfelé indultak reggel friss erővel, hogy aztán dolguk végeztével és nyilván fáradtabban a Duna közepén "hordoztassák magukat" a sodrással haza, az izzós stéghez. A Duna budapesti szakaszán felevezni fáradtan – hát az egyáltalán nem volt egy leányálom… (Mára meg már lényegében meg is tiltották a "csónakázást" a Duna budapesti szakaszán, csak mindenféle különleges körülmények fennforgása esetén lehet – esetleg! - engedélyt kapni rá.) Ahhoz nagy szerencse kellett, hogy a hajót áthozza a kiválasztott uszály Megyeren túlra. Ilyenkor is általában a budai oldalon – ti. a Római parton-- tették ki a hajót, amit mi már vártunk és onnan kellett "átcsűrni" a Dunán a Tungsram-stéghez. Ez a "keresztben-átszelés" se nem volt könnyű, se nem volt veszélytelen; az egyik ilyen átkelésnél túl hamar akartam egy teljes erővel dolgozó tolóhajó után átvágni a folyón és óriási hullámverésbe kerültünk – még most is megborzongok, ha visszaemlékszem rá, mit éreztem akkor… Úgy úsztuk meg, hogy a keelünkkel "átmentünk vizipókba": mind a négy evezőt a keelre merőlegesen a víz színén tartottuk és hagytuk, hogy a hullámverés áthaladjon alattunk, dobálja a hajót, ahogy akarja. Hát, nagyon akarta…

Utóirat: volt egyébként egy "még nagyobb testvére" is a Szobieszki-túrának: a "Nemzetközi Duna-túra". Itt a résztvevők a Duna forrásvidékéről indultak (csónakon) és sok napos evezés után egészen a Fekete tengerig jutottak. Ennek a nemzetközi túrának a budapesti állomása – hol máshol?! – a Tungsram megyeri strandján volt. Ilyenkor a Tungin hatalmas hacacáré volt és a nemzetközi résztvevők mindig kiemelkedően jól érezték magukat nálunk; élvezték az Izzó vendégszeretetét. Mondani se kell, hogy ennek a túrának a tungsramosok nemcsak rendszeres résztvevői, hanem aktív szervezői is voltak.