A sah birodalmában.

Nemrégiben szóba került a történetek között (Ignácz György Iráni kalandok 1.) a tabrizi lámpagyár témája. Csaknem azzal egyidejűleg a Facebook Izzósok voltunk vagy Tungsram csoportjában megjelent a kérdés, ki volt Tabrizban a szerelésvezető?

Visszaidéztem az iráni emlékeket - és a tabrizi gyár előtt volt még egy megrázó élményem. A hetvenes évek elején kezdtem Iránba utazni, mert kereslet mutatkozott, produktív alkatrészek iránt. Ex-Toshiba néven működött Rasht-ban, a Kaszpi- tenger partján egy fényforrásgyár, ami abban az időben már nem a Toshibához, hanem az egyik kőgazdag hazai üzletember (nevezzük Namiri-nak, mert az igazi nevét elfelejtettem) portfóliójához tartozott. Namiri egyike volt a sikeres iráni "oligarchák"-nak.

Rasht-i tárgyalás után visszatértünk Teheránba, ahol meghívó fogadott Namiri székházába kiemelve, hogy gépkocsit küldenek értünk és vissza is szállítanak a szállónkhoz. Meglepve észleltük, hogy az értünk küldött gépkocsi - akkora, mint egy kisebb hajó - páncélozott volt. Azóta sem ültem ilyen gépjárműben, pedig megfordultam egy-két veszélyesebb helyen.

Az óriási székház óriási elnöki irodájában a 150 centis Namiri úr valóssággal eltűnt. Ám nem kellett keresni, mert kis termetét harsogó hanggal kompenzálta. Vele nem kellett kereskedelmi tárgyalást folytatni - azt hiszem legjobban a pisztácia termesztéshez értett. Ki is mondta, azért hívott meg bennünket Árvay Feri, néhai üzletkötővel, mert még nem találkozott "kommunista" országból érkezett emberekkel. A beszélgetés ezen a színvonalon zajlott. Végül is képet alkothatott, mifélék a "kommunisták" és ígéretet tett, hogy közeli bukaresti (!) útja során meglátogatja cégünket. Nem hívtuk fel a figyelmét, hogy Bukarest kissé kiesik, ha Újpestet keresi. Barátságosan elbocsátott és a páncélozott kocsi hazaszállított bennünket. A szállodai recepció szemében nagyot nőttünk.

Akkor értettük meg, mi szükség volt a páncélozott járműre, mikor a következő évben tett látogatáskor megtudtuk, Namiri úr nem található, magyarázat nélkül eltűnt.

A regnáló Reza Pahlavi sah - kinek magyarországi látogatásakor a rendőrök mindenkit leparancsoltak a főútról, hogy a sah kocsija zavartalanul haladhasson a Balatonhoz - otthon sem volt szégyenlős. Rendszerszíntű volt vagyonos emberek eltűnése, hogy a sah rátehesse kezét a vagyonukra. A kiválasztottak szerencsés esetben megszökhettek az országból, de jónéhányuknak nem sikerült, s akkor fantáziánkra bízhatjuk, mi lett a sorsuk. Nagyon reméltem, Namiri úr időben észlelte a veszélyt és sikerült eltűnnie. Mi többet nem hallottunk felőle.

A tabrizi lámpagyár létesítése még színtén a sah uralma idejére esett. A hetvenes években a sah diktatórikus kormányzása ellenére folyamatos, nagymértékű, tíz százalék fölötti GDP növekedés jellemezte az iráni gazdaságot. Tabriz Kelet-Azerbajdzsán tartomány fővárosa, másfél millió vagy még több lakossal, Irán legjelentősebb észak-nyugati városa már ebben az időben is. Lakosai többségükben azeriek, de jelentős arányban voltak perzsák és örmények is.

A sikeres, örmény nemzetiségű Nils Nilfroushan tárgyalást kezdett a Tungsrammal egy fényforrásmgyár létrehozásáról. Ellentétben több más fejlődő országbeli beruházóval, saját tőkéből kívánta a beruházást finanszírozni. Viszonylag gyors tárgyalási ütem után leszerződtünk Nilfroushannal, első ütemben egy normállámpa sor és egy dekorlámpa sor szállítására és üzembehelyezésére.

Ez az üzletünk a kevés sima lebonyolítású gyárlétesítéshez tartozott. Nem merültek fel komplikációk, fizetési nehézségek. Nilfroushan is kellemes, korrekt partnerként viselkedett. A gyárépület megtervezése és felépítése viszonylag gyors ütemben történt.

Egyik látogatás alkalmával, mikor a gyárépület már magas készültségi szinten volt, partnerünk beszállított minket a városközpontba azzal, hogy mutatni akar valamit. Egy akkoriban elkészült mecsetet mutatott meg. Nem volt különösebben nagy, de határozottan jóképű mecset volt. amit később belülről is megcsodálhattunk.

Nilfroushan szerényen bevallotta, hogy a mecset az ő ajándéka Tabriz városnak. Ugyanaz az építész tervezte, aki a gyárépületet is.

Az első gondolat a meglepetésé és elismerésé volt a nagystílű ajándék miatt. A második egy kis zavaré. Tudjuk ugyanis, hogy az örmények keresztények. Sőt, az örmények voltak az elsők, akik a kereszténységet államvallássá tették (301-ben, utánanéztem). A mecsetben viszont muszlimok imádkoznak.

A mi emberünk, Nilfroushan, a kisebbségi örmény ezzel a mecsettel fizette meg a békét a muszlim állammal, amire további eredményes működéséhez láthatóan szüksége volt.

Az is világosan látszott, nem tért át a muszlim vallásra, hiszen látogatásaink során saját házába is meghívott, ahol felvonultatta a család összes női tagját. Egy muszlimnál ez nem fordulhat elő.

A tabrizi lámpagyárnál, az Azar Electric-nél Mayer Antal volt a szerelésvezető. A tervezett ütem szerint folyt az üzembehelyezés.

És akkor, mielőtt az üzemszerű termelés elindulhatott volna, kitört a forradalom. Elmenekült a sah egész családjával és nagyrészt vagyonával is (1979. eleje). Átvették a hatalmat Khomeini ajatollah vezetése alatt az iszlám szélsőségesek. Nem lehetett tudni, hogy fognak bánni a külföldiekkel. A Mayer család biztonsága érdekében haza kellett őket rendelnünk a munka teljes befejezése előtt.

A példás iráni állampolgár, az örmény kisebbséghez tartozó, bőkezű adományozó Nils Nilfroushan saját pénzén létrehozott izzólámpagyárát az új rezsim egyszerűen államosította.

Mayer Antal és családja tabrizi lakásuk előtt. Balszélen Takács László, a Gépértékesítési Főosztály egyik legfelkészültebb műszaki szakembere.
(Fekete - fehér képből javított, rekonstruált kép - GL)