A sikerbe néha a véletlen is besegít

A hagyományos fényforrásgyártó gépek igényelték a kezelőszemélyek közreműködését, akik a felügyelet mellett ellátták a feldolgozandó alkatrészek adagolását is. Mivel sebességük 800 - 1500 darab/óra tartományban mozgott, ezt minden erőfeszítés nélkül el tudták végezni. Amikor a fejlesztés eredménye következtében megjelentek a gépsorok a gyárakban - amelyek sebessége a 2600 darab/órát is elérte - nem változott lényegesen a helyzet, mert ha csökkent létszámmal is, de voltak kezelő személyek, akik meg tudtak birkózni a feladattal. Az automata sorok fejlesztése során - mivel ezek 3000 darab/óra feletti sebességgel dolgoznak - már nem volt ilyen egyszerű a helyzet, ezért az egyik megoldandó feladat a nagyobb adagolási sebességre képes és nagy befogadó képességgel rendelkező adagolók kifejlesztése volt.

A Tisza sor elektróda adagolását a hagyományos gépeknél alkalmazott elv alapján oldottuk meg. A kezelő személy, az elektródákat - függőleges helyzetben - a tároló "puttonyba" rakta (Egy alkalommal kb.600 darabot) és onnan szedte ki egy speciális fogó. A berakás nagy figyelmet igényelt, mert a behelyezésnél az elektródák könnyen elgörbültek, megsérültek. Mivel egy állványhoz két elektróda tartozik, a nagyobb sebességnél, állandóan figyelni kellett volna az elektróda fogyását és szükség szerint biztosítani az utántöltést. Ez teljesen lekötött volna gépenként egy személyt.

Ennek a helyzetnek a javítása érdekében, Gaál Ottó tervezett egy "páternoszter" elven működő után-adagolót, mely több "puttonnyal" rendelkezett, így a kezelő egyszerre többet tudott feltölteni és nem kellett állandóan a gép mellett állnia. Amikor az elektróda mennyiség elért egy minimális szinten a szerkezet automatikusan lépett és egy teli "puttonyt" biztosított a kiszedő pozícióba. Az elektróda utántöltése ezzel leegyszerűsödött. Sajnos a szerkezet elég bonyolult volt és nagy helyet foglalt el.

A japánokkal közösen fejlesztett 3600 darab/óra sebességű fénycsősorhoz szükséges két állványgyártóhoz - alapgépként - a Tisza sorhoz kifejlesztett automatát használtuk fel. Újból felvetődött az elektróda adagolás kérdése, de mivel létezett egy - ha nem is a legjobb - megoldás, nem ezt tartottuk a legfontosabb fejlesztési feladatnak.

Egy erlangeni látogatás során azonban, láttam a Sylvania fénycsősor állványgyártóján, egy rendkívül egyszerű elektróda adagolót. Az elektródák vízszintesen helyezkedtek el a haladási irányukra merőlegesen. A tároló alsólapja, a kiszedési pozíció felé lejtett és az elektródák rendezése, valamint haladásuk elősegítése érdekében az egész tárolót rezgették. A tárló utántöltése jóval egyszerűbb és gyorsabb volt, valamint lényegesen nagyobb mennyiségű elektródát tudott befogadni, mint az általunk használt "puttony".

Hazaérkezésem után azonnal elkészítettem egy kísérleti adagoló vázlatát. (Erlangenben a gépen csak a tároló volt látható, a többi részt "hozzá képzeltem".) A plexiből készült tárolót - mivel az elektródáknak a tároló hosszirányában kellett haladni - a rezgő választékunkban szereplő, legkisebb "síkrezgőre" helyeztem.

Amikor az utazásról beszámoltam Horváth Pál műszaki igazgatónak, örömmel újságoltam, hogy milyen jó megoldást láttam az elektróda adagolására és ezt fogjuk alkalmazni a tervezés alatt lévő fénycsősornál. Azt is elmondtam, hogy - biztos ami biztos - készül egy kísérleti modell.

A modell egy pár nap alatt elkészült és nagy meglepetésemre egy katasztrófa volt. Az elektródák, amikor bekapcsoltuk a síkrezgőt, a rendezett állapotból átmentek egy "szénakazal" formációba. Ha csökkentettük a rezgést, vagy leállítottuk, az elektródák nem akartak előre haladni. Végig próbáltuk a síkrezgővel megvalósítható valamennyi lehetősséget. A kollégáim megállapították, hogy rosszul néztem meg a tároló kialakítását. Több - jobbnál jobb - javaslattal próbáltak a helyzeten javítani, (Ezek közül néhányat kiviteleztünk.) de eredménytelenül. A modell az "elfelejtendő" kategóriába került, én pedig döntöttem, a Gaál féle megoldás marad.

Pár hónap múlva, Horváth Pál jelezte, hogy informálódni akar, hol tart a fénycsősor fejlesztése. Különösen érdekli az "új" elektróda adagoló. A Gépfejlesztési Intézetben vita alakult ki, hogy megmutassuk-e a sikertelen kísérletet, vagy sem. Végül abban maradtunk, hogy nem csak villogni kell, a kudarcot is be kell vallani.

Elkezdték keresni a már a "kidobott" modellt. A plexi alkatrészek előkerültek, a síkrezgőt viszont valahová felhasználták. Készen, se kis, se nagy síkrezgőt, a Gépfejlesztési Intézetben, de a Gépgyárban sem találtak. Mivel tudták, hogy úgy is sikertelen lesz a bemutató - a lényeg az, hogy rezegjen - nekem nem szóltak és a raktárban található, legkisebb "körrezgőre" szerelték fel a plexi tárolót.

Úgy gondoltam, hogy először megtartjuk a bemutatót, azután pedig megpróbálom "megmagyarázni", hogy lehet, ami Erlangenben tökéletesen működött, az Budapesten egy csődtömeg.

De csoda történt !

Az elektródák minden szempontból úgy viselkedtek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Szépen, rendben helyezkedtek el, akármilyen sebességre állítottuk be. Fokozatmentesen lehetett az adagolást szabályozni és nem volt gond, a menet közbeni utántöltéssel. Egy szóval maga volt a tökély.

Horváth Pál dicséretét, kellő szerénységgel fogadtuk és természetes, hogy az ez alapján megtervezett kivitel, került fel a fénycsősor állványgyártó gépére. Olyan sikere volt, hogy azóta is, minden nagyteljesítményű automata ezzel az elektróda tárolóval van felszerelve.

A "koppintásom" csak a véletlennek köszönheti sikerét. Erlangenben az üzemelő gépnél csak azt láttam, hogy a tároló rezeg. Azt természetesnek vettem - és itthon a kollégáim egyetértettek velem - ha hosszirányban akarunk valamit mozgatni, ahhoz síkrezgő kell. Ahhoz igen ! De ha közben rendezni is akarjuk az elektródákat, úgy látszik a körrezgő a megoldás.