A szaranszki birkapörkölt és következményei

Nagyon sokszor jártunk - Holló Imrével - Szaranszkban.. Bár a Mordvin Autonóm Szocialista Köztársaság fővárosa volt - a hatvanas években "valamiért"- csak speciális engedéllyel lehetett odautazni. A városban sem csatangolhattunk - mindig autóval vittek a szállodából a megbeszélések színhelyére, illetve a közös programokra és természetesen vissza - ezért nagyon sokat nem láttunk a város nevezettségeiből.

Olyan "rokonnal" nem találkoztunk, aki beszélte az ősi nyelvet. A legtöbbjük csak néhány mordvin szót tudott, ezek pedig - hiába keresett a Holló közös szavakat - egy sem hasonlított a magyarra. Azonban emiatt nem estünk kétségbe, mert nem azért vonatoztunk egy egész napot Moszkvától, hogy megtaláljuk a finn-ugor közös szavakat, hanem a közös fejlesztés, a Tisza sor műszaki paramétereinek és konstrukciójának kialakítása volt a feladatunk.

Szaranszk központ, a Katedrális.

Ottlétünk alatt nemcsak azt állapíthattuk meg, hogy a mordvinok hozzánk semmiben sem hasonlítanak, hanem azt is, hogy mint az oroszok, mindig találtak alkalmat az ívásra. Minden nap, a műszaki megbeszélések alatt és természetesen a közösen elfogyasztott bőséges vacsora közben, sűrűn töltögették a vodkát és nem ritkán a számunkra "rettenetes", 96 százalékos szeszt.

Egyik vacsora kegyetlenül zsíros birkapörkölt volt. Mindenki jól beevett, mert azt hallottuk, hogy a sok zsír ellensúlyozni tudja a vodka hatását. Azt nem tudom, hogy az "ellensúlyozásra" milyen hatással volt a birkapörkölt, de más hatása, mindenkinél "jelentkezett". Ezért, mivel én voltam a "legközvetlenebb" és "legjobb munkatárs", én kaptam azt a fontos feladatott, hogyha egy új helyre érkezünk, első ténykedésem az legyen, hogy felderítsem, hol az a hely, ahol az altáji görcsökön enyhíteni tud az ember.

A Szovjetunióban ez nem volt egy nehéz feladat. Moszkvában az utcán nagyjából 15 méter, zárt helyen - például áruházakban - 20 méter volt a hatósugár, ahol az embernek csak egy kicsit oda kellett figyelni a szaglószervére és máris biztosan tudott - ez ügyben - tájékozódni. A többi városban, utcai helyiségek nem voltak rendszeresítve, a zárt helyen viszont 50 %-os "pótlékkal" lehetett számolni.

A birkapörköltös vacsora utáni napon, a munkát a VNyIISz tervező intézetben kezdtük (természetesen az enyhítést is), majd átvittek bennünket, a nem messze lévő gyárba. Ott a szovjet mérnökökkel közösen azt vizsgáltuk, hogy melyek azok - a legújabb - fejlesztési eredmények, amelyeket alkalmazhatunk a régi gépeken is.

Mivel úgy nézett ki, hogy tartósan a gépek mellett fogunk táborozni, megbízatásomnak eleget téve elindultam, hogy a számunkra most oly fontos helyiség hollétét felderítsem. Könnyen megtaláltam, mert a helyi "pótlék" nagyobb volt 50%-nál. A fellelt objektum, "hagyományos" modern alkalmatossággal rendelkezett. Szokásos fajansz csésze, de két oldalán - felső szintjével azonos magasságig felépített - téglasorral. (Ezen kellett egyensúlyozni.) Természetesen, ilyen esetben az ülőke és a zárható ajtó felesleges. A téglasor mindent megold. Azon állva, nincs szükség a nehezen tisztán tartható ülőkére és olyan magas "lesz" az ember, hogy kívülről is látni, van ott valaki, aki a dolgát végzi.

Nem sokára, hogy visszatértem a gépekhez, Főnököm kérdőn nézett rám:

• Merre?

Nem kellett hosszan magyarázni, csak elindítani, azután ő is ment a szag után.

Rövid idő múlva, amikor visszatért, mosolya jelezte, sikerrel járt.

• Képzeljétek, ilyet még a Szovjetunióban - bár már sokszor volt szerencsém vendégszeretetüket élvezni - soha sem tapasztaltam: Volt papír!

Nem telt el negyed óra és érdekes változásokat észleltünk. Kísérőink egymás között izgatottan súgni - búgni kezdtek, ránk kevésbé figyeltek. A lámpagyártó gépek között, a gyár - fekete egyenruhás - fegyveres őrei jelentek meg, mintha valamit, vagy valakit keresnének. Végül annak ellenére, hogy aznapra még egy látogatás is be volt tervezve, a gyár igazgatójánál - nem beszélve az esedékes ebédről - felpakoltak bennünket és visszavittek a szállodába.

Valami komoly dolog történhetett - állapítottuk meg - de, hogy mi, arról fogalmunk sem volt. A kísérőnk komor volt és szótlan., Barátunk Salamon Iszakovics Levin megígérte, hogy este majd eljön a szállodába és elmondja, miért kellett a programot megszakítva, azonnal elhagynunk a gyárat.

Holló szobájába gyűltünk össze. Levin először kiszedte a házi telefon mikrofonját, majd elmondta, valami rendkívüli - eddig pontosan még nem tisztázott - esemény történt, nagy a felfordulás a gyárban. Részleteket ő sem tud, de valami fontos íratok eltűnéséről beszélnek.

Kezdtük sejteni - amire Levin gondolni sem mert - mi is történt.

Főnökünk, amikor a "színhelyre" érkezett rájött, hogy nincs nála papír. (Bár dohányzott, soha nem volt nála cigaretta, gyufa vagy öngyújtó és természetesen sem papír zsebkendőt, sem WC papírt nem hordott a zsebeiben.) Viszont bemenet látta, hogy az előtérben az ablakpárkányon, vékony színes papírok vannak. Megállapította, hogy ezek milyen rendesek. Bár errefelé ez ugyan nem szokás, de figyelembe vették, hogy a nyugatiak a papír nélkül nem tudnak semmit sem elintézni. Belemarkolt a "kikészített" papírokba és így már a szokásos módon tudta befejezni a műveletet.

Ebből adódott probléma. Ugyanis a szomszédban, a tröszt főkönyvelője "guggolt", majd amikor jövetele célján sikerrel túljutott és az irodába ért, ott megdöbbenten látta, hogy az éves beszámoló első három példánya eltűnt. Nem tudom mi juthatott az eszébe, de abban az időben "szabotázs", "ellenség keze", meg ilyenek voltak, amelyek gátolni próbálták a szocializmus építését. Ezért volt a riasztás. Sok mindenre gondolhattak, de arra, ami a valóságban történt, szerencsénkre nem.

Levin jelenlétében mindenki mélyen hallgatott, így nem derült fény Főnökünk akciójára. (A Holló tudta, hogy miért, mi pedig sejtettük, mi történhetett.)

Amikor magunkra maradtunk - biztos, ami biztos, mi is kiszedtük a telefon mikrofonját - részleteiben is megismerhettük a történetet. A végén a "Tettes" mindnyájunkat egyenként megesketett, hogy amíg fel nem old bennünket, hallgatunk, mint a sír.

Nem felejtkezett el rólunk, négy vagy öt hónap múlva, nevetve mondta:

• Már mesélhetitek!