A téli háború

Moszkvában tanultam egy műszaki egyetemen a Szovjetunió idején. A szovjet diákokon kívül a kelet-európai "béketábor" országainak fiataljai tanultak még ott, sok kubai és vietnami, afrikaiak és dél-amerikaiak. Nyugati egy sem, illetve volt három finn diák. Martti, Ellu és Kyöstti. A finn kommunista párt küldte őket, amelynek szorgos tagjai voltak. Arrafelé – ahogyan mesélték, s később volt alkalmam Finnországban jártamkor megtapasztalni -, a kisgyerekeket nem utasítják rendre, nem regulázzák, amitől kis kényeskedő terroristaként viselkednek, viszont minden lelkiismeret-furdalás nélkül hamar elbocsátják a fiatalt otthonról. Önállósítják. Mélyvízbe dobják, annak minden lehetséges következményével. Ellu, Martti felesége mesélte, hogy miután elkerült otthonról, ritkán látta szüleit, ezért igen nagy volt a meglepetés, amikor megpillantotta rég nem látott apját egy tüntetésen. Ő a nemzetközi munkásosztály vörös zászlaját lobogtatta, az apja meg – ellentüntetőként – a finn nemzetit.

Egy-egy születésnapon volt látható, hogy meglehetősen sok finn ifjúkommunista élt Moszkvában azidőtájt. Vigasztaltak engem, aki kritikus voltam a magyar szocialista viszonyokat illetően, hogy hamarosan minden jó lesz, igazán az a fontos, hogy a Szovjetunió a világbéke sarkköve, mely harcol az nyugati imperializmussal, a jogvédő Szaharov akadémikus nem igazi tudós, béke Nobel-díja van, nem tudományos…

Sok évvel később, az orosz rendszerváltás után találkoztam velük újra. Ellu és Martti gazdag vállalkozók lettek, akik orosz gyári háttérrel, finn cégként sokmilliós üzleteket kötöttek a harmadik világban. Kyöstti egy világhírű finn építőcég moszkvai képviselője lett. Nem tetszett nekik, amikor emlékeztettem őket valamikori nézeteikre. Ellu hevesen visszavágott: úgy látszik, te máig a Szovjetunióban élsz…

Meglátogattam Elluékat egyszer családostól Finnországban, néhány évvel az oroszországi rendszerváltás után. Moszkvában éltünk akkor, onnan indultunk vonattal. A szovjetek által a második világháború idején finnektől elcsatolt területeken változatlanul szovjet táj: befejezetlen építkezések, földtúrások, meredő betonoszlopok. Vakolatlan szürke épületek. Szakadt pufajkás hórukk-emberek izzadtságos erőfeszítése. A szovjet ember szerette demonstrálni, hogy dolgozik. Átérve a határon Finnországba tisztaság, rendezettség. Az építkezések látványa gondosan eltakarva. Szinek. Csönd. Nyugalom, mintha minden nap szenteste lenne.

Irigyeltük a finneket diákként. Ösztöndíj kiegészítésül kiállításokra jártunk tolmácsolni. Napi 20 rubelt fizettek érte a magyar cégek, ami hatalmas pénz volt. Az orosz diákok ösztöndíja havi 40 rubel, egy kezdő mérnöki fizetés 120 rubel volt akkoriban. Finn diáktársainknak napi 40 dollárt fizettek a finn cégek, amit a hivatalos árfolyam sokszorosáért lehetett eladni. Voltak olyan speciális boltok, ahol csak dollárért lehetett vásárolni nyugati árukat. Aki hivatalosan dollárhoz tudott jutni, az kivételes embernek számított a Szovjetunióban. Az Orosz Birodalom valamikori hátsó udvara, Finnország a szovjet időkben gazdasági csodát vitt végbe. A XX. század egyik nyertese lett.

Minek volt ez köszönhető?

A Molotov-Ribbentrop paktummal a Szovjetunió befolyási övezetébe sorolt Finnország nem fogadta el sorsát, 1939-ben 3,5 milliós lakossága egy emberként szállt szembe a rátörő 200 milliós Szovjetunióval. A szovjetek által 1940. nyarára lenyelt három balti köztársaság, Észtország, Lettország és Litvánia sorsát így Finnország elkerülte. A "felszabadított" három balti ország politikai, gazdasági, kulturális és tudományos elitjét a szovjetek lefejezték, mindhárom nemzet jelentős részét szibériai munkatáborokba deportálták, ahonnan csak a legfiatalabbak keveredtek haza 1953, Sztálin halála után. A szovjetek felszámolták az addigi társadalmi és tulajdonviszonyokat. Az 1917-ben függetlenné vált Finnország ezt - hatalmas árat fizetve, férfilakossága 40 %-át elveszítve - elkerülte. Megőrizhette a polgári demokráciát. Enélkül a bár területvesztéssel járó, de hosszú távon mégis győztes háború nélkül nem történhetett volna meg a második világháború utáni finn felvirágzás: a szabad világ részeként fenomenális gazdasági fejlődés. Az Orosz Birodalom valamikori hátsó udvarából a finnek a Nyugat gazdag (GDP 43 ezer USD vs. Magyarország 17 ezer USD - a második világháború előtt Magyarország volt a gazdagabb) liberális mintaállamává váltak 50 év alatt. Mert bátrak voltak és mertek. Segítette a finneket, hogy katonai vezetőjük, Mannerheim marsall 30 éven keresztül szolgált a cári hadseregben. Tudta, hogyan gondolkodnak az oroszok, ismerte őket belülről. (Ugyanígy az ukránok).

Hasonló a Téli háborúhoz a most Ukrajnában zajló háború. Az ukránok nem akarnak az oroszoknak kiszolgáltatva élni, azok érdekszférájába tartozni, orosz indulóra menetelni. Igazi polgári demokráciát szeretnének, fékek és ellensúlyok rendszerét, a hatalmi ágak szétválasztását, szabad sajtót, politikai váltógazdálkodást. Legalább olyat, amilyen a szomszéd Lengyelországban van, amelynek a szovjetek vigyázta "béketábor" szétesését követő fejlődését csodálattal nézik. Ukrajnában akarnak ukránul élni. A hazájukban. Amiért készek embervérrel fizetni.

2022.02.24-én, amikor megindult az orosz hadsereg, sokan rázták a fejüket hitetlenkedve: mit akarnak ezek az ukránok kezdeni a nagyhatalmi státusza fenntartásáért minden áldozatra kész, óriási atomarzenállal rendelkező 145 milliós Oroszországgal? Mint ahogyan a finneket nézte a világ 1940-ben. Az idő előrehaladtával, látva a finnek és az ukránok önfeláldozó bátorságát és sikereit, a világ szimpátiája melléjük állt, annak idején a Szovjetuniót kipenderítették a Népszövetségből, ma pedig a Nyugat elfordult Oroszországtól úgy kereskedelmi, mint tudományos és kulturális téren.

Kik elnézők mégis az oroszokkal és kritikusak az ukránokkal? Az nyugat-ellenes autokrata vezetők elsősorban, akik képtelenek hatalom nélkül élni. Akik szuverenitásról beszélnek, de ezzel csak azt üzenik: én az országomban azt teszek, amit akarok, és ebbe senki sem szólhat bele! Akik Putyin diktátorban példaképet látnak. Akik folyton morálról beszélnek, ezzel takarva el saját erkölcstelenségüket és pénzéhségüket. Akik viccelődnek azon, hogy a liberális demokrata országokban egymásnak adják a kilincset a miniszterelnökök, ők azonban, nagytiszteletű nemzetvezetők, addig uralkodnak, ameddig csak akarnak. Akik mindent elözönlő propagandájukkal lebutítják honfitársaikat, nem felemelik. Ezen autokraták országaiban egy embertől függ minden. Ő dönt mindenről. A sikeresség kulcsa nem a piaci verseny és tudás, hanem a nemzetvezetőhöz való igazodás és közelség foka.

Nehéz egy megvezetett társadalmat újra gondolkodóvá tenni. Német példa: a náciknak 1933-tól 1939-ig hat év alatt sikerült lebutítani a német társadalmat újságokkal és rádióval és filmekkel. Televízió akkor még nem állt rendelkezésre. Propagandájuk annyira hatásos volt, hogy 1949-ben, a második világháború befejezése után a németek 57%-a úgy vélte, hogy a nemzeti szocializmus jó elmélet, csak rosszul valósították meg. 1951. októberében a megkérdezettek 40%-a úgy vélte, hogy az 1933-39-es évek közötti időszak a német történelem legjobb periódusa volt. Az '50-es évek végére ez a részarány 10%-ra csökkent. 1952-ben a megkérdezettek harmada Hitlert a német történelem egyik legnagyobb alakjának tartotta. Hét évvel a háború befejezése, a nürnbergi per után, amikor már mindenki tudott a haláltáborokról, s miután Hitler Németországot tönkretette! Szintén 1952-ben a németek 46%-a pozitívan értékelte Dönitz-et, aki Hitlert váltotta, és 37% -a Göringet. 1952. végén a megkérdezettek 37%-a vallotta, hogy jobb lenne Németországnak zsidók nélkül. '65-ben 19% mondta ezt /amerikai felmérések/.

Hol tart most Finnország? Hogyan gondolkodnak az ukrajnai háborúról Ellu, Martti és Kyöstti? Facebookon figyelem őket, s látom, mennyire együtt éreznek az ukránokkal. Ők már átestek a függetlenségi háborún, nagyapáik megvívták harcukat, nekik köszönhetően élhetnek most finn barátaim képeslap-szerű, színes, tiszta, rendezett, jómódú házaikban a nagy csönd és nyugalom közepén. Nekik magyarázhatnak arról, hogy a Nyugat ugratta bele Ukrajnát a háborúba, meg hogy Putyin döntése az Ukrajnába való betörésről racionális döntés volt, hiszen a Nyugat provokálta ki.

Tudják, amit tudnak, ezért aztán látván, mi történik Oroszországban és Ukrajnában, felvételüket kérték a NATO-ba.