A "török sor"

Az 1990-es évek elején jártunk, én, mint frissen kinevezett nagykanizsai Normállámpa Karbantartási Vezető, egyik nap telefonhívást kaptam az igazgatói titkárságról, hogy menjek fel Horváth Miklós igazgató úr irodájába.

Nem kis izgalommal mentem fel, hiszen akkor még kevéssé voltam járatos a "nagy emberek" világában, nem tudtam mi lesz, mi fog történni.

Miklós elmondta, hogy egy török delegáció fog érkezni, akik normállámpa gépsor vásárlásán törik a fejüket és nekem kell őket kalauzolni a gyártásban, legyek határozott, meggyőző, stb..

Hogy honnan jönnek, milyen vállalattól az nem közölte velem.

Akkor már tanultam valamennyit angolul, de azért izgultam rendesen, hiszen addig ilyet nem bíztak rám.

Meg is érkeztek a vendégek, elkísérték őket a gyárba, a 20-as csarnok előtt vártam őket.

Végigmentünk a gyártáson (szerencsére ők sem beszéltek sokkal jobban angolul, mint én…), szégyenkeznünk nem kellett, hiszen mint mindig azért a Nagykanizsai gyárban általában nem kellett szégyenkeznünk a termelés miatt.

Akkor is "jól mentünk", ez azt jelentette a helyi szlengben, hogy folyamatosan kis selejttel, különösebb komoly állások nélkül ment a gyártás.

Én már a gyárlátogatást követő tárgyalásra nem voltam hivatalos, éppen ezért meglepetésként ért, hogy pár nap múlva ismét hívattak az igazgatói irodába, ahol Horváth Miklós elmondta, hogy a törökök meg akarnak venni egy Normállámpa E27-es sort, de előtte fel kell újítanunk valamennyire. A VTG nem tudta vállalni a felújítást, de a Kanizsán működő akkori Főmechanika (jó emlékű Somos Béla vezetésével) sem képes rá egyéb elfoglaltságok miatt.

Úgy hogy nekünk, gyáregységi TMK-nak, kellene a felújítást elvégezni. Kapunk rá keretet, Musits Ferenc főkönyvelő fogja engedélyezni a szükséges alkatrészek megvásárlását, de persze azért ne rugaszkodjunk el nagyon. Kapunk rá 3 hónapot, és ha kész a felújítás, akkor mi fogjuk a telepítést is elvégezni majd Törökországban.

Szervezzek egy csapatot rá műszerészekből és karbantartókból és haladéktalanul álljunk neki a munkának.

Akkor a termelés éppen nem volt a csúcson, voltak álló gépsorok, így mi a TMK műhelyhez legközelebb lévő 214-es számú gépsort választottuk, a gyáregység vezetése beleegyezett.

Összeállt a csapat Ámon Pista, Kele Imre, Dömötör Árpi, Mátyás Imre, Lukács Zoli, Miskó Jani…hogy csak párat említsek közülük.

Na, mi aztán szétkaptuk azt a sort - mint az a bizonyos Floki a lábtörlőt – alkatrészeire bontottuk csak a gépvázak maradtak.

Mindent letisztítottunk lefestettünk, úgy döntöttünk mindent kicserélünk vagy felújítunk, amit csak tudunk, hajtásokat, láncokat, fejeket, csapágyakat, fejeket, elektromos elemeket, szóval mindent.

Nagy volt a lelkesedés, hiszen akkoriban egy külföldi munka mindenkinek vonzó volt, csak keveseknek adatott meg, hogy eljussanak egy ilyen munkára.

Szét volt terítve minden, nagy munkában voltunk, sosem felejtem el a Főmechanika néhány vezetőjét, amikor arra jártak csak gúnyosan mosolyogtak, "na, ebből sem lesz többet gépsor".

Szóval ment a munka, rendesen benne voltunk, aztán jött a derült égből a villámcsapás, egyik nap az ebédlőbe menve összefutottam Horváth Miklóssal az udvaron.

Nem vették meg a törökök a "gépedet" – mondta - kútba esett az üzlet, valamit azért csináljatok, hogy újra lehessen termelni azon a gépen, azzal otthagyott.

Na, hát itt következett be vezetői karrierem egyik nagyon tanulságos helyzete, hogyan adjam ezt elő a srácoknak, hogyan tartsam meg azt a motivációt, hogy sikeresen végig tudjuk vinni azt, amit elkezdtünk.

Persze sokan röhögtek rajtunk, de mi csak azért is végigvittük és megcsináltuk, befejeztük a felújítást, ráadásul a végén még átállítottuk B22 fejre, mert akkor éppen azon volt emelkedő igény.

Mindenesetre a 20-as csarnokban akkor nem volt még egy ilyen szép, felújított gépsor, ami aztán még hosszú évekig kiválóan gyártotta a normállámpák millióit.

Sokat tanultam ebből az esetből, későbbi karrierem során sokszor előjött, mint jó példa, hogyan lehet vert helyzetből összefogással jól kijönni.