A Tungsram és GE a Szovjetunióban

A Tungsram Rt. Moszkvai Kirendeltsége a szocialista időkben alapvetően azzal foglalkozott, hogy segédkezett gépek eladásában a Szovjetunióba, egyeztette a kontingens listákat, a beüzemeléseket, fogadta Moszkvában és tovább küldte a magyar szakembereket, segített azok ügyes-bajos dolgaiban. Sok kiutazó ismerhette meg így Anatolij Georgijevics Nyekraszovot, kirendeltségi sofőrünket, akinek magyar szókincse pontosan elegendő volt arra, hogy fogadja a Malév 100-as járatával érkező utazókat, és elvigye őket egy szállodába, vagy egy pályaudvarra, vagy másik repülőtérre. Főleg a szálloda volt nehéz kérdés, mert azt egy úgynevezett szálloda elosztón keresztül kellett igényelni jó előre, hivatalos pecsétes papíron. Az sem volt mindegy, hogy hová kaptál helyet: a Vörös Tér melletti "Rosszijába", vagy egy város peremén levő szállodába oszét birkapásztorok, poloskák és svábbogarak közé. Főleg, ha Budapestről vezető beosztású ember jő... A Magyar Kereskedelmi Kirendeltségen is volt szálloda, amelynek szobáiért valóságos közelharc folyt. A Krasznaja Presznya utcán levő kirendeltség egy kis, remekül funkcionáló Magyarország volt. Kár, hogy néhány felelőtlen és korrupt magyar minisztériumi-követségi ember oly dicstelenül elkótyavetyélte. Ma egy orosz minisztérium lakik benne.

Anatolij Georgijevics gépkocsivezetőnk nem valószínű, hogy jelentett rólunk, vagy ha jelentett is, nyilván semmi rosszat. Én nem tudok olyan problémáról, ami hozzá köthető lett volna. Az, hogy a szovjet állampolgárságú alkalmazottaknak jelenteniük kellett, az nem kérdés: a diplomata-ellátó vállalaton keresztül kerültek hozzánk, amely tudvalevően a KGB egyik alosztálya volt.

Anatolij egyébként nem volt rosszindulatú, a magyarokat szerette, de azt tudni kellett róla, hogy bármely, akár a Tungsram sorsát illető legfontosabb tárgyalásokat is, ha nem a Kirendeltségen folytak, az ő ebéd idejéhez kellett igazítani, különben váratlan, előre nem látható problémák merültek fel. Márpedig egy dolgozónak jogai voltak a Szovjetunióban, főleg, ha a munkáltatója külföldi volt. Az is biztos, hogy lehallgattak bennünket, úgy a hivatali, mint lakástelefonjainkat. Nem csak nekünk figyelték minden lépésünket. Valójában a szovjet ember szorgosan figyelt mindenkit, senki sem bízott senkiben.

Regényt lehetne írni a tungsramos szerelők szovjet kalandjairól. A helyi gyáriak imádták őket, mert a fiúk értették a szakmájukat, s volt bennük valami kötetlenség, szabadság, amit a szovjet kollégák irigykedve néztek: náluk olyan volt a vezető-beosztott viszony, mint a hadseregben: kiszolgáltatottság és folytonos megaláztatás. A magyar fiúk napidíja mesés volt a gyáriak keresetével összehasonlítva. Szerették a magyar srácokat az orosz lányok is: többekkel előfordult, hogy arra ébredt, hogy nős.

A gépeladás volumene és nyereségessége sok szempontból a szovjet minisztériumi és orosz gyári kollégákhoz való személyes viszonytól függött. A velük való munkában utolérhetetlen volt Kőrösi Péter, aki - miután a Szovjetunióban született és élt sokáig -, emberi-szakmai kiválósága okán a kontingensek, prompt inkasszó és a transzferábilis rubel világának utolérhetetlen Jolly Jokere volt. Az oroszok imádták, mert magyarként és européerként képes volt nem csak oroszul, de egy nyelven beszélni velük.

Egy kiküldött arról, hogy mi folyik a cégnél, az utazóktól hallott, akik eltávolodva az otthoni gondoktól kiengedtek és meséltek. Sohasem felejtem el Fericsán Tibor kiküldetését, amikor egy vonaton teljes estén-éjszakán keresztül mesélt. Azt, hogy milyen volt a "mi kutyánk kölykének" lenni a kádári Magyarország vidéki gyárigazgatójaként, arról, hogy mennyire veszteséges volt a lámpaszállítás az amerikai Action Tungsramnak, s hogy hogyan járult hozzá a cég pénzügyeinek egyensúlyban tartásához a nyereséges szovjet gépszállítás. Már a GE érában voltunk, arról is mesélt, milyen az amerikai termelési igazgató emberének lenni. Jókat mesélt.

Akkor már egy bizonyos Brook Horowitz volt a moszkvai iroda vezetője, egy londoni fiatalember. Kezdetben a GE International -nél, a GE moszkvai "nagykövetségén" dolgozott, s ahelyett, hogy folytatta volna okos jelentések írását a központba, figyelte-felügyelte volna az egyes üzletágak tevékenységét nagy fizetésért, ő azt vette a fejélbe, hogy beszáll a világítástechnikába. Először Budapesten dolgozott, majd ő lett a moszkvai iroda vezetője, én pedig maradtam mellette, mint a műszaki ügyek vivője és gyári kapcsolattartó. Tudtunk együtt dolgozni.

Akkoriban, a kilencvenes években Oroszország "padlón volt", hatalmas áruhiány lépett fel. A bolhapiacokon például lehetett kiégett "villanykörtét" kapni. A dolgozó szert téve rá, bevitte a munkahelyére és kicserélte jóra. Ekkor jött el az ideje a fényforrás-értékesítésnek. Korábban normállámpát nem szállítottunk a Szovjetunióba. Xenonlámpáinkat ismerték, autólámpa is ment oda néha.

Elmentünk egyszer Horowitz-al az egyik nagy orosz gyárba, ahol elég ridegen fogadtak bennünket. Sokat beszéltek nekünk az orosz lélekről, amely előbb-utóbb, de mindig feltámad. A magyarokra és a volt "béketábor" országaira úgy néztek, mint tyúkanyó a szétszaladt kiscsibéire. Eljön az idő, amikor majd újra összeterelik őket. Az akkori kelet-európai politikusok nem véletlenül dörömböltek a NATO ajtaján: tudták, mi következik, ha az orosz medve összeszedi magát (lásd Ukrajna). Bennünket tungsramosokat igen sajnáltak, hogy egy amerikai multi elnyomott, kizsákmányolt alkalmazottai lettünk. Horowitzot különösen nem szerették az oroszok, mert akcentusával (megtanult oroszul), megjelenésével (remek szabású öltönyök, amilyeneket angolokon látni) szemükben az örök vetélytárs, a fejlett, de lélektelen, "rothadó", kioktató, dominanciára törekvő Nyugat megtestesítője volt, ráadásul az arcán viselte családfáját: nagyszülei a "Hegedüs a háztetőn" Ukrajnájából menekültek, de nem jutottak el Amerikáig, sikerült Angliában letelepedniük.

Felmerült a kérdés, milyen márkával vigyük piacra a normállámpát: GE, vagy Tungsram márkával. Fájdalom, de azt kellett mondjam, hogy legyen inkább GE márka. A poszt-szovjet embernek nagyon rossz tapasztalatai voltak a szovjet gyárakból kikerülő termékekkel kapcsolatosan. A szocialista országok áruit nem tartották egyenrangúnak a nyugatiakéval: ugyan az a rendszer volt ott, mint nálunk - gondolták -, kicsit jobb, de lényegében ugyan az a minőség. Mitől lenne más? A GE márka azonban akkor Oroszországban nem a kelet-európai technológiai elmaradottságot, hanem a számukra megnyíló távoli Amerika, Hollywood nimbuszát hordozta.

A városok elektromos műveinek vezetői azért sem szerettek bennünket, mert a Siemens/Osram moszkvai kirendeltségén borítékot kaptak a vásárlók a megkötött szerződés volumenétől függő összeggel, ami nálunk elképzelhetetlen volt. Ezért is bíztunk később disztribútorainkra a végfelhasználóval való kapcsolattartást.

A garanciális kérdéseket azonban nekünk kellett intézni. Az akkori idők egyik presztízs beruházása volt a moszkvai "MO" körgyűrű, ahová High Output Lucalox nátriumlámpákat vettek tőlünk, ezzel kompenzálva a helyi gyártású közvilágítású lámpatestek alacsony hatásfokát. Nem vezettek statisztikát az egyes oszlopokon lévő lámpák élettartamáról, égési idejéről. Egyszer csak megjelentek nálunk egy doboz nátriumlámpával, hogy cseréljük ki. Rosszak. Én azt válaszoltam a pestiekkel egyetértésben, hogy először szeretnénk megismerni a hálózatot, mérjünk együtt be a lámpákat a próbapadjukon. stb. Állítottuk, hogy a mi lámpáink jók, ezért veszik őket mindenhol. Nem szaladtunk elsimítani az ügyet lámpacserével, mint sok simlis beszállítójuk. Az oroszok tudták, hogy a lámpatestüket jobb, ha nem vizsgálgatják, a hálózat is ingadozik, de annál nagyobb felháborodással panaszkodtak Horowitznál azzal, hogy a GE lámpa alapvetően jó, de "a magyarok rossz végrehajtók".

Immár főként helyi alkalmazottakból álló csapatunknak a GE márkával meglehetősen jó forgalmat sikerült elérnie.