Ami elsőre nem sikerült

Egy gép kifejlesztésének első momentuma a megvalósítandó technológia kigondolása, ezt követi az egyes lépések meghatározása, végül az elképzelések konstrukciós kialakítása. Ha a tervező a dokumentáció készítése során ezek közül bármelyiknél hibát vét, a fejlesztés sikertelensége előre borítékolható.

A következő történetben a technológia bizonytalansága okozta, hogy a prototípusok nem váltották be, a hozzájuk fűzött reményeket.

A fénycsövek egyenkénti csomagolása, ha kézzel végzik - figyelembe véve, hogy az előre elkészített toknak úgy kell illeszkedni a fénycsőhöz, hogyha függőlegesen tartjuk, az nem csúszhat ki - nem egy egyszerű feladat és igen fárasztó munka.

Nem tudom mi volt az oka, de a fénycsőcsomagolás gépesítése - hosszú ideig - nem szerepelt a fejlesztési tervekben. Az első lökést Demeter Károly - akkor mint vezérigazgató-helyettes - Philips-nél tett látogatása adta. Bár a delegációnak Bérdi Elemér - a VTG főkonstruktőre - is tagja volt, a fizikus végzettségű Demeter figyelt fel a sorvégi csomagolásra. Az ő elmondása és vázlatai alapján - Spielman János vezetésével - a Fényforrás Fejlesztés Kísérleti műhelyében, készítettek egy működő modellt, majd egy gépet. (Bérdi nem tulajdonított jelentőséget a fénycső "tokolásának", ezért azt meg se nézte.) Mindkét szerkezet működött. Azonban folyamatos üzemeltetésre - így a termelésbe állításra - alkalmatlanok voltak. Ennek az volt a fő oka, hogy - a továbbításnál - a fénycsővel együtt TOLT csomagolópapír gyűrődött, szakadt. Gyakran meg kellett állni a "gyűrt, tépett" papírdarabok eltávolítása miatt és természetesen ilyenkor csak az "ép" befűzése után lehetett újra indítani. A tokkészítés sikertelenségét, a témával foglalkozók azzal magyarázták, hogy a Philips-nél használt papír minősége jobb, "bírja" a továbbításnál jelentkező igénybevételt, a Tungsramnál használt pedig silányabb, gyűrődik, szakad. (Demeter Károlyt ismerve, biztos próbálkoztak jobb minőségű papírral!) Azonban az is lehet, hogy azon a gépen - amit a sor végén látott - a papírt továbbító szerkezet kialakítása olyan volt, ami megakadályozta a gyűrődést. (Mivel a Philipsnél a csomagolás "simán" ment, ez nem tűnt fel a Demeternek, a gépet megtervező Spielmanéknak pedig, nem sikerült megbízható megoldást találni.) A lényeg az, hogy a sikertelenség miatt a "tokcsomagolás" lekerült a napirendről.

Pár év múlva "égető" lett a téma. Ennek pedig az volt az oka, hogy a japán CKD-vel közösen fejlesztett - 3600 db/óra sebességű, automata - fénycsősor tervcélja előírta: A sor végterméke, tokcsomagolt fénycső!

A berendezések fejlesztésének elosztásakor a Tokcsomagolóval kapcsolatban az a megegyezés született, hogy mindkét fél "próbálkozik" és ahol valamilyen elfogadható előterv születik, ott készül majd a prototípus.

Őszintén meg kell mondani, a csomagolás miatt nem "törtük össze magunkat", inkább azokkal a gépekkel foglalkoztunk, amelyek kapcsolódtak a CKD által fejlesztett berendezésekhez és az együttműködési szerződés előírta, hogy adott időpontban, milyen szintet kell a konstrukciónak elérni.

Mindenkinek - főleg a Tungsram felső vezetésének - volt azonban egy olyan gondolata, hogy jó volna, ha a mi fejlesztésünk eredménye lenne az a gép, amelyik, másodpercenként egy fénycsövet tud becsomagolni. Ennek a dicsőségen kívül az az elképzelés állt a hátterében, hogy - ha majd közösen (Akkor még volt ilyen vágyálom.) értékesítjük a sort - a Tokcsomagoló árbevétele a Tungsram részesedését növelje.

A témát a holtpontról egy Toshiba - Tungsram, kereskedelmi tárgyalás mozdította ki. Horváth Pál műszaki igazgató - nem tudom milyen meggondolásból - mint "kereskedőt", magával vitt erre az útra. A tárgyalás szünetében meghívást kaptunk egy gyári ebédre. Előtte a Toshiba műszaki igazgatója, nagy fontoskodva közölte, hogy majd olyan dolgot mutat, amit más cégek műszaki szakemberei nem láthatnak. Mivel "kereskedők" voltunk, az ebéd után, úgy mentünk vissza a tárgyalóba, hogy végig sétáltunk a Toshiba 3000 darab/óra sebességű fénycsősora mellett. (A vendéglátók többször felhívták a figyelmünk, hogy ne álljunk meg egy - egy gépnél, mert ez egy "titkos" sor!) Mit látok a sor végén? Egy tokcsomagolót, amely csak úgy ontotta magából a becsomagolt fénycsöveket. Bár a japánok, udvariasan lökdöstek tovább, sikerült észrevennem a lényeget . A papírt nem tolták, hanem HÚZTÁK! A gép felépítését is próbáltam megjegyezni, és alig vártam, hogy visszamenjünk a tárgyalóba, ahol jegyzetelést imitálva, egy pár vázlatban rögzítsem, amit láttam.

Már ott Japánban eldöntöttem, hogy a Haslinger Feri fogja a mi tokcsomagolónkat megtervezni. Nehéz fiú, de kiváló konstruktőr volt. Elmondtam neki és amennyire tudtam vázlatokkal alátámasztottam, hogyan működik a gép. Négy fénycső hosszban, egy szállítóláncon elhelyezett támaszokon, kb. 10 mm-es szünetekkel, követik egymást a fénycsövek. A gép szakaszos mozgású. Egy fénycső hossznak megfelelően mozog, majd rövid ideig áll. A csomagolópapírt a fénycső fölött vezetik és görgők segítségével húzzák. Az állás idő alatt, egy függőlegesen mozgó kés - a tok három oldalának megfelelő hosszban - a közepén átvágja a papírt. (A két szélen megmaradó csíknál fogva történik a továbbhúzás). Egy formáló tölcsér - a hajlításoknál előre "bígelt" - papírt, végleges formában a fénycsőre hajtja. Két oldalon elhelyezett görgők a papírt a fénycsőhöz nyomják, ezzel biztosítva, a csomagolópapír és a fénycső együttmozgását. A papír, a műveletek során, végig feszítve van, így nincs lehetőség a gyűrődésre! A lezárást biztosító ragasztószalagot a gép végén - több méterre a ragasztási helytől - elvégzett nedvesítése után, a gép hosszában végig vezetve, a tok összeillesztett felületére irányítják és egy görgővel rányomják. Végül a ragasztó szalagot és papír még el nem vágott részét, egy forgó tárcsakéssel elvágják.

A Ferinek - bár nagyon tetszett az alapötlet, a papír gyűrődését kizáró továbbítási rendszer - azért több "jobbító" javaslata volt.

• A papírt ne a fénycső felett, hanem alatta vezessük. Könnyebb a gép egyes szerkezeteinek beállítása, ha látjuk a csövet.
• A ragasztószalag nedvesítését ne a gép végén helyezzük el - így megtakaríthatjuk a hosszú görgősort - hanem a papírra vezetés közelében
• Ne vágjuk be előre a papír háromnegyed részét, csak a tok kialakítása után, utolsó műveletként vágjuk át az egész tokot. Ezzel növelhetjük a húzott keresztmetszetet és még jobban csökkenthetjük a szakadásveszélyt. Továbbá nem kell két vágó szerkezetet alkalmazni, ha a fényképező gép blendéjéhez hasonló módon működő, négy késsel egyszerre vágjuk át a négy oldalt.
• Ne szakaszos mozgású legyen az automata. Nagyobb darab/óra sebesség elérése - és az esetleges tovább fejlesztés - a folyamatos mozgás alkalmazásával könnyebb.

Nem volt könnyű dolga, de végül meggyőzött.

Talán két percig álltam a működő Toshiba gép mellett. Az ez idő alatt szerzett "tapasztalat" alapján, nem láttam olyan okot, amit ellenérvként felhozhattam volna. Mivel nekünk - a sor végének megfelelően - minimum 3600 darab/óra sebességet kellett biztosítani, a gépnek csak előnyére válhat - gondoltam - ha a Feri által javasolt módosításokkal készül a konstrukció.

A dokumentáció, majd a gép - a prototípusoknál szokásos - kisebb gondok megoldása után elkészült. Minden szép volt, minden úgy mozgott, ahogy megálmodtuk. Mindenki boldog volt!

De a gépnek a "ketyegésen" kívül másfeladata is volt, fénycsöveket kellett volna tokba csomagolni!

Amikor elkezdtük a fénycsövekkel való próbagyártást, az első csőtörésig - amire nem kellett sokat várni - nem volt probléma. Azonban ahogy az első eltört - és ez üveg alkatrészeknél gyakran előfordul - a fénycső valamennyi eleme a papírszalagra hullott és úgy nézett ki, mint május elsején a papírtálcán a virsli meg a mustár. Letakarítása nem volt egyszerű, mert mellette a gép különböző alkatrészei helyezkedtek el és azoknak nem tettek jót az üvegcserepek, illetve szilánkok. A japán megoldásnál viszont a törmelék lehullott a földre és minden mehetett tovább.

A másik probléma a ragasztásnál jelentkezett. A benedvesített ragasztószalag még túl nedves volt és nem tapadt a tokra, így az, a ragasztási művelet befejezése után szétnyílt. Ha kevesebb vizet vittünk fel a ragasztóra, akkor meg az volt a baj, hogy száraz maradt és azért nem ragadt. A nedvesség "beállítása" érdekében - utólag - egy elektromosan fűtött lapon csúsztattuk a ragasztószalagot, de ez sem segített a helyzeten. Nem beszélve arról, ha a gép valamiért leállt, a ragasztószalag megégett. Külső segítséget is hívtunk. Ők a vízhez különböző "adalékok" keverését javasolták. Eredményt az sem hozott.

A probléma abból adódott, hogy bár - a ragasztás előtti pillanatban - a felületen, a japánokkal azonos nedvességi szintet értünk el, azonban náluk, a hosszan vezetett ragasztószalagnál, a víznek volt ideje "felszívódni" és "feloldani"a ragasztót, mi pedig elpárologtattuk a felületről.

A "blende" elven működő kések sem dolgoztak tökéletesen. A kisebbik gondot az jelentette, hogy a vágott felület nem volt szép, néha úgy nézett ki mintha tépték volna. A nagyobbik problémát az okozta, hogy ha a fénycső valamiért nem volt pontosan a "helyén", a "blende" nem "kegyelmezett", mindent átvágott. Ez egyrészt cserépgyártás volt, másrészt tönkre ment a kések éle. A japánok megoldásánál, sem a függőlegesen mozgó kés, sem a tárcsakés soha mással nem találkozhatott csak a csomagolópapírral és a ragasztószalaggal.

A folyamatos mozgás is bonyolította a helyzetet. Az állandóan mozgóalkatrészek beállítása, néha, szinte megoldhatatlan feladat elé állította a gépbeállítókat és természetesen a Haslinger Ferit.

A sor indulásával egy időben a gépet Vácon üzembe kellett helyezni. A váciak, valamint a Haslinger állandó felügyelete és kínlódása mellett úgy ahogy működött, de látszott, nem való egy automatasor végére. Nem lehetett magára hagyni.

A megoldást az hozta, amit ilyen esetekben Holló Imre szokott mondani: Nem gyógyítgatunk, operálunk!

Bár nagyon sok vitánk volt, de semmit sem engedtem abból az "alapelvből", amit a Toshibánál láttam. Sok "morgás" után, Haslinger Feri egy nagyon szép, jó és megbízható gépet tervezett. Elkészült az NFCS típusszámú Tokcsomagoló. Ezek után, valamennyi fénycsősornál - így a külföldi fényforrás gyártó cégekhez szállított gyártósorok végén is - ezekkel csomagoltuk a terméket. Olyan sikere volt, hogy több cég egyedi gépként is rendelt belőle.

A vevők speciális kívánságainak teljesítése és a saját fejlesztési elképzelések érdekében - az első NFCS dokumentációjához képest - több módosítást hajtottunk, illetve hajtottak végre. Azonban ahhoz a négy alapmegoldáshoz, amit a Toshibánál láttam, senki sem nyúlt. Azt a hibát, amit a Haslingerrel - az egyszerűsítés és a sebesség növelése érdekében - elkövettünk, még egyszer nem követte el senki sem.