Angliai mégegyszer

"Gép" témában legfontosabb angliai partnerünk Alfred Bader úr volt. Volt egy gyára London külvárosában, ahol lámpagyártó gépeket tervezett és gyártott. Lehetségesnek látszott az együttműködésünk géptervezés és gépeladás vonatkozásában.

Első találkozásunk előtt nem voltam kellően felkészülve személyes dolgait illetően, így volt nagy meglepetés, amikor a szolid angolosan elegáns,idős angol úr folyékony magyarsággal kezdett beszélgetni. Megtudtuk, hogy ő egy pozsonyi "magyar gyerek", aki több,mint harminc éve Angliában él. (Magyar beszéde választékosabb és jobb kiejtésű volt, mint a minapi disszidenseké). Eredetileg Londonban a Tungsram ottani irodáját vezette, mígnem, amikor a második világháborúban megtámadtuk Angliát, az angolok elkobozták ezt a kirendeltségünket, az alkalmazottakat meg szélnek eresztették, Bader úr elindított Angliában egy kis céget, ahol kihasználva szakmai jártasságát, vállalatát relatíve naggyá, önmagát gazdaggá tette.

Kapcsolatunk tartalma az volt, hogy vásároltunk tőle egy-két gépet, konstrukciót, valamint eladta néhány gépünket harmadik félnek. Többször kiutaztam hozzá, (néhányszor S. Tibor kollégámmal), és Bader úr is többször látogatott ide. Kintléteink rendkívül kellemesek voltak, mert nagyon hatékonyan lehetett tárgyalni a hivatalos dolgokról a cég irodáiban, de otthonában is, kandalló előtt, kezünk ügyében pohárral. Megismerkedtünk a feleségével is. (Pozsonyi "magyar lány".) Jobbnál-jobb helyekre vittek vacsorázni, voltunk vendégként a klubjában is.

Itt mégis Bader úr egyik magyarországi látogatásáról írok.

Azon töprengtünk Tibor kollégámmal, hogy mivel tudnánk viszonozni - legalább részben - azokat, amikben részünk volt Angliában. Hívjuk meg egy elegáns helyre vacsorázni? Minden este elegáns helyen vacsorázik, a szállodájában, tiszta hülyeség lenne azt mondani, hogy pénteken mi fizetjük. Meg egyébként is, az eleganciát zárjuk ki, nincs rászorulva.

Legyen az ellenkezője!

Megmondtuk, hogy vasárnap reggel hétre érte megyünk a szállodához. Elmegyünk terepre, tehát öltözzön úgy. Az én kocsimmal voltunk öten: S. Tibor, én, a feleségeink és Bader úr. Irány Eger! Kápolnán, az útszéli vendéglőben, (ahol az arra utazó mindig megáll), a friss meleg töpörtyűs pogácsából megreggeliztünk, majd Egerben egy kis városnézés után beültünk egy kisvendéglőbe egy korai könnyű ebédre. Itt volt egy kis konfliktus, mivel Bader úr (nosztalgiából) gulyáslevest és "dióscsuszát" (így mondta) kért. A felszolgáló kislány kijelentette, hogy dió metélt nincs. Bader úr mondta, hogy dehogy nincs, hát lát az étlapon dióspalacsintát, meg mákos metéltet, tehát van dió és van tészta, tehát van dióstészta.

Kislány mondta, hogy mégsincs, mert nincs az étlapon. Nincs ára. Bader úr hozzánk fordult: "Urak, engedjék meg, hogy a desszert az én számlámra menjen." Majd a kislányhoz: "Hozzon nekem egy adag diós palacsintát, de külön tálon a diót és külön a palacsintát, valamint ezzel egyidőben egy adag mákos metéltet, de külön tálon a tésztát, és külön a mákot. A többit bízza rám!" Mindezalatt Tibor odaintette az üzletvezetőt, és tájékoztatta arról, hogy a vendéglő egy angol vendége hogyan küzd az ebédjéért. A pasi ezek után nagyon elröstellte magát, és lett dióstészta.

Ebéd után a Szépasszony völgyében egy-két pohár kóstoló után felpakoltunk némi vörösbort és útnak indultunk helyet keresni a továbbiakhoz.

Ez pedig egy kellemes erdőszéle volt, ahol letáboroztunk. Mutattunk Bader úrnak egy száraz gallyat, és megmondtuk, hogy ilyeneket kell gyüjtsünk mi hárman fiuk, ezek kellenek a tűzrakáshoz, mert a vacsorát itt fogjuk sütni. Széles mosoly: "My God!

Botot szúrunk a szalonnába és azt fogjuk sütni? Emlékszem! Szlovák katona koromban néhányszor este átszöktünk a Dunán a magyar katonákhoz és ott sütöttünk - hogy hívták a botot? Nyárs! - nyárson szalonnát! És ittunk és énekeltünk..."

Míg a rőzse gyűlt, meg a parázs alakult, már lehetett a vörösbort iszogatni, mihez az asszonyaink zsíroskenyér szeleteket osztogattak lilahagyma-keménytojás karikákkal dekorálva. Majd szalonnát sütöttünk kellő szertartásossággal.

A vendégünk negyven évet fiatalodott. A haza utat végig énekeltük! (Csak én voltam egy kicsit "visszafogott", mert némileg józan kellett legyek.)

Este a szálló halljában elköszönés és őszinte hálálkodás a kivételesen nagyszerű élményekért.

Mint az néhány hét múlva kiderült, a dolognak volt némi hátulütője.

A következő angliai utunkon Bader úr felesége őszinte felháborodással, heves szemrehányásokkal támadt nekünk: "Maguk mit csináltak ott a Freddyvel? Minek volt kitéve? Már kezd hálisten rendbe jönni ."

Hűha, biztosan kiakadt a szive az öregnek! Már volt évekkel ezelőtt egy infarktusa.

"Nem, a szivével semmi baj, a fejével van a probléma. Valamit a fejébe vett, amivel feldúlta a klubja nyugalmát. Ezek a vén hólyagok szombatonként, ahelyett, hogy a kandalló előtt ücsörögnének a klubban, szakadt ruhában kimennek az erdőbe és tüzet raknak, meg sütögetnek és kosárból esznek!"

Összenéztünk Tiborral: nem volt hiábavaló a kiképzés!

* * *

Az alábbi apróság semmi összefüggésben nincs az előbbiekkel, de Angliában történt, valamiért emlékezetes és van itt még egy kis hely neki.

Egy idősebb kollégám, mikor megtudta, hogy Angliába megyek, átadott egy ötfontos bankjegyet. Nagyon öreg és viseltes pénz volt. Még György király képe volt rajta, a penésztől nehezen látszott. A háború alatt el volt ásva. Kérte, próbáljam meg, mit szólnak hozzá egy angol bankban. Vállaltam.

Mutatom a bankhivatalnoknak. Nézegeti, forgatja, simogatja. Végre megszólal: "Sorry" -

Na, mondom magamban, most jön az, hogy ezt a pénzt kivonták már régen a forgalomból, - "Sorry, sajnálom, de csak öt fontot tudok adni érte, pedig ez sokkal többet ért."

Az ötfontos akkor is ötfontos, ha akár György, akár Erzsébet képe dísziti.

Hát igen,ez Anglia!