Ashabadi mese

A ballonfúvó gépgyártás egyik vadhajtásaként, két termoszgyártó gépsort szállított a VTG Ashabad-ba (most Ashgabat). Négy alkalommal volt szerencsém ellátogatni ebbe a városba, egy kis szeletet az érdekességekből megosztanék veletek.

Bizonyára kevesen jártatok arrafelé, ezért egy-két bevezető sort engedjetek meg nekem. Ashabad Türkménia fővárosa, ami az Iránnal szomszédos régióban található. A város a Kara-kum sivatagban fekszik. Előfordul, hogy a hőmérséklet plusz ötven fok fölé megy. Nem igazán csapadékos vidék, az öntözést úgy oldják meg, hogy minden nap a város más-más részét "árasztják" el. A víz az Amu Darjából származik. Ahová nem jut el, ott nincs növényzet. A városszéli házak járdájáról lelépve, minden átmenet nélkül benne vagy a sivatagban. A repülőről lenézve, a város egy kis zöld foltnak látszik a nagy homoktengerben.

A gyárban egy kis létszámú, nagyrészt VTG-s csapat telepítette a gépeket, néhányan a családjukat is magukkal hozták. Ebédet a családtagok is kaptak a munkahelyen. Sajnos a minősége olyan rossz volt, hogy dél közeledtével a gyerekek elkezdtek sírni, mert annyira féltek, hogy enni kell. Mind a négy alkalommal, amikor ott jártam, minden nap főztem a delegációra.

A történetben szereplő, látogató csapatot, Nagy Sándor főmérnök, Koleszár Ferenc kirendeltség vezető és egy kolléga a CHEMIMAS-ból, valamint jómagam alkottuk.

Egy szombati napon, a gyár igazgatója úgy döntött, hogy kultúrprogramot szervez a magyaroknak. Ismereteink szerint hadosztályparancsnok volt előzőleg Afganisztánban és minden éttermet, útszéli kocsmát stb. ahova betértünk, kiüríttetett számunkra. A nagy kirándulás egy reggelivel kezdődött. A fő fogások kumisz és vodka, töménytelen mennyiségben. Bizonyos személyek - akiknek kiléte maradjon jótékony homályban - a többedik kör után úgy gondolták, hogy a reggeliző asztal körülötti virágok, zöldek, túlságosan szárazak. A kiváló beszédek alatt alig hallatszó enyhe csobogás, nem a mellékhelységből jött.

A következő megálló a városi piac volt. Tudni kell, hogy Ashabadban olyan a talaj, hogy a növények elképesztő módon fejlődnek. A fáma szerint, ha egy szőlővesszőt ledugnak, a következő évben már szüretelni lehet róla. Tény, hogy a szőlőfürtök elérik az öt kg-os súlyt és a retek a gyerekfej nagyságot. Hoztam is egy kis retekmagot haza, de a termés még az itthoni méretet se igen érte el. Rengeteg tök is volt a piacon, később kiderült, hogy nagyon finom dinnye.

A CHEMIMAS-os kolléga a piacon adta el a szokásos farmereket. Nem lett volna rossz üzlet, de miután megszámolta a kapott összeget, az tíz rubellel kevesebbnek bizonyult. A vevő is átszámolta, majd elnézést kérve, rátett egy tízest. Nem sokkal később kiderült, hogy egyidejűleg a köteg aljáról lehúzott egy jelentős mennyiséget. Természetesen csak a siránkozás maradt.

Következő megálló egy útszéli kis betérő volt, ahol életemben először és utoljára, romlott Szovjetszkoje Sampanszkoje (sampanszki) pezsgőt szolgáltak fel. A parancsnok úr felháborodása leírhatatlan volt, ha van nála fegyver, ki tudja, mi történik.

Powrize felé vettük az irányt, ami akkoriban egy kiváltságos üdülőhely volt. A körzetbe csak különleges engedéllyel, amolyan beutalóval lehetett bejutni. Ez ránk természetesen nem vonatkozott, a ho.pk. elvtárs belengette a mindent nyitó igazolványát és annyi. Ahhoz képest, hogy kiemelt körzet volt, a lakosok egy része barlangokban lakott. Fűtésre nem volt szükség, viszont furcsa ellentét volt hallani a kiáradó, dübörgő HIFI zenét. Ha a család bővült, kiástak egy-két köbméter földet és meg volt oldva.

Láthattuk a "világ legnagyobb" fáját. Persze akkoriban még nem volt ilyen információáramlás, nem tudhatták, hogy ettől jóval nagyobbak is vannak. Még ma is egyfajta jelkép, annak ellenére, hogy Powrize helye valami okból szinte beazonosíthatatlan.

A helyiség az iráni határ mellett fekszik, azt hiszem, ma újra működik a határátkelő. Akkoriban egy méretes, kb. 40x20 m-es vaskapuval volt lezárva. Az igazgató elvtárs odarohant a kapuhoz, vasöklével megdöngette, majd elüvöltötte magát " Itt van vége a Szovjetuniónak ! ".

A következő megálló egy étterem volt. Ez is kiürült valahogy. A földszinten tízóraira terítettek, később az emeleten ebédre. Ezen is túlestünk, következett a délutáni fürdés.

Türkméniában elég sok érdekes földalatti képződmény van. A strand ahova mentünk 70 m mélyen van egy barlangban (Kow Ata). Kívülről semmi különös, egy lyuk a köves sivatagban. Belül is elég puritán volt, egy meredek természetes lejárat a mélységbe, kétoldalt kőbe vágott keskeny teraszfélékkel "öltöző" gyanánt. Se szék vagy bármilyen berendezés, világítás nuku, viszont milliónyi denevér. Lejjebb a barlang kiszélesedett és olyan 25-30 méter magasságot ért el. A mennyezetet gyakorlatilag teljesen beborították az alvó denevérek.

A barlang legaljában egy elég kis, zöldessárga vízfelület volt, néhány vicik-vacak lámpával megvilágítva. Mélysége ismeretlen, befelé a sziklák alatt-között folytatódott, meglehetősen hátborzongató enteriőr. A fénykép már a mai "modernizált" állapotot mutatja, a színek egészen mások.

Nem mindenki vállalkozott az egyébként kellemesen meleg vízben való megmártózásra. Egy lépés után úszni kellett, ami főleg a "bennszülött" hölgyeknek okozott gondot, lévén a fürdőruhájuk megegyezett a fekete, földig érő, napi viseletükkel. Mi nem készültünk fürdőzésre, végül is alsógatyája legtöbbünknek volt.

Valahogy túléltük a dolgot és folytattuk az utazást. Húsvét környékén járt az idő és ott az a szokás dívik, hogy olyankor hatalmas hintákat építenek. Nem ilyen elegánsakat, mint a képen. Emberderék átmérőnyi oszlopokat ásnak le, nyolc-tíz méter magasakat, hinta gyanánt egy négy méteres padlódeszkával. Esetünkben négy leány hintázott és addig ügyeskedtek, míg Nagy Sanyit is felvették maguk közé. Tudni kell, hogy Sanyi normál esetben nem ül hintára, annyira fél tőle. A lányok elkezdték hajtani, egyre jobban lengett, növekvő sebességgel. Sanyi arca kezdett torz formát felvenni, végül úgy döntött, leugrik. A hinták fizikája alapján, a sebességük legfelső pontban nulla, a

földközelben a legnagyobb. Barátunk ezt a pontot választotta a hinta elhagyására, olyan 25-30 km/óra sebességgel. A következő pillanatoknak a hangulatát sajnos nem tudom elég hűen visszaadni. Kis segítséget jelent a Foxi Maxi, illetve jelen esetben a Nu Pogogyi jelenetek elképzelése. Sanyi enyhén emelkedően röpült vagy tizenkét métert, közben a lába már úgy járt, mint az említett filmekben. Földet éréskor, olyan negyvenöt fokos előredőlő szöget vett fel, jó harminc métert futott mire eldőlt, hogy hasra esik-e. Nem esett. A jelenlevők percekig nem kaptak levegőt, helyette inkább hasgörcsöt, miközben megszakadtak a nevetéstől.

Estére visszaértünk Ashabadba, annak is a legjobb éttermébe. Egy nargile café és egy palotaszeráj hangulatét árasztó, meglehetősen elegáns, egyben zsúfolt helyre. Ezt kiüríteni nem lett volna egyszerű, mivel a szerteágazó helységekben több százan voltak. Nem vennék rá mérget, hogy magunkban be mertünk volna menni, de itt még tartott a ho.pk. felügyelet. Természetesen a legnagyobb asztalt kaptuk, mondhatni a főhelyen és legfőképpen italozással ütöttük el az időt. Az igazgató úr nem lehetett teljesen tisztában a magyar virtussal, ezért egy idő után elköszönt, átmenetileg ránk hagyva a szolgálati autóját. Addig buszunk is volt.

Minden jónak egyszer vége van (akkor azt hittük), eljött a záróra. Sajnos a sofőrünknek valószínűleg jövedelmezőbb fuvarja akadt, híre-hamva sem volt. Mit lehetett mit tenni, beálltunk a taxira várakozó több száz fős tömegbe. Teljesen reménytelen helyzetben feltűnt az első kocsi és mit ad Isten, mellettem állt meg.

Hazaértünk a "kis" lakótelepi szállásunkra. Itt jegyzem meg, hogy Ashabadban a nyári időszakban az emberek kiviszik ágyaikat a házak elé és ott alszanak, mert a lakásokban éjszaka a hőség kibírhatatlan. A mi rendelkezésünkre bocsátott lakásokban volt légkondi, de a zaja ... Feltűnt, hogy valami egyéb zajszennyező forrás is lehet valamerre, Ferivel és Sanyival elindultunk felderíteni. A hang egy elég nagy parkszerűségből jött, amit 6-8 emeletes házak vettek körül. A házak falán óriási hangfalak lógtak, amiből élő zene bömbölt. Kiderült, hogy egy Örmény -Türkmén lakodalom közepébe csöppentünk. Miután Feri közölte az "őrséggel", hogy a miniszter úr (én) szeretne részt venni a neves eseményen, a menyasszony anyja személyesen kijött, bekísért és a főhelyre maga mellé ültetett (nem vicc, így történt). Tudni kell, hogy az örmények és a türkmének enyhén szólva nem szeretik egymást, ezért az ilyen esküvő kuriózumnak számít.

Az esküvői menüre nem nagyon emlékszem, arra annál inkább, hogy az örömanya egyfolytában beszélt hozzám és rakta a tányéromra a "jobbnál-jobb" falatokat. Annyira kényeztetett, hogy meg is rágta volna nekem, ha nem lett volna eggyel több füle, mint foga.

Sajnos a zenekarba nem engedtek beszállni, pedig a dobos tudásom messze megütötte azt a mértéket, amire ott szükség lett volna. Pár óra elteltével, nagyobb baj nélkül visszajutottunk a lakótelepi szállásunkra igen kevés alvás céljából.

Délelőtti program, vásárlás a sivatagi bazárban. Ez már-már egy kultikus tevékenységet takar a világ nagy részén. Nem tévesztendő össze a piaccal. A mérete óriási, a tevétől a színes TV-ig a szó szoros értelmében minden kapható. A másnap és a 40°C feletti hőmérséklet nem volt igazi vidító hatással a kedély és a fizikai állapotunkra. Azt hiszem a vánszorgás kifejezés, többé-kevésbé visszaadja a lényeget.

A szerelésvezető elvtárs meghívta a delegációt ebédre, egyben az újonnan beszerzett porcelánok, poharak, aranyozott kanalak bemutatójára. Nekem elég volt a bazár, amit épphogy túléltem -udvariasság ide, udvariasság oda - a meghívást nem fogadtam el.

A hazaindulás előtti este csomagolni kezdtünk. Akkoriban a sláger a Kama összehajtható kemping vagy mi a manó bicikli volt. Mindenütt hiánycikk volt, kivéve Ashabadot. Feri és én vettünk egyet-egyet, Sanyi kettőt, mivelhogy két leánya volt (van). Valahonnét szereztem csomagoláshoz használatos kreppapír szerű szalagot, amivel betekertem a bringát, megvédve az ismert Szovjet szállítási viszontagságoktól. Ez persze csak a fedő sztori volt, mert, hogy nézett volna ki, ha megérkezéskor a hibátlan gép nem a főmérnöké lett volna.

Elérkezett a beszállás ideje. Már a lépcsőn indultunk volna fel, amikor Feri a kiszolgáló személyzet beszélgetéséből meghallotta, hogy a gép Domogyedevó helyett Vnukovóra fog érkezni. Azonnal reagált, leszaladt a lépcsőn, fülön fogta a legközelebbi embert. Kezébe nyomta a névjegyét azzal, hogy hívja fel a rajta levő számot és közölje, hogy a miniszter elvtársat (kitaláltátok a személyt ...) váró kocsit irányítsák át. Egyébként Vnukovó katonai reptér volt, mintegy 90 km-re az eredeti célunktól.

Megérkeztünk és mit ad Isten, a becsomagolt kerékpár sértetlen, viszont két másik olyan szintig összegabalyodva, hogy Sanyinak szerelőt kellet hívni a rendberakáshoz. Feri akciója sikeres volt, Anatolij várt minket, hajnal felé járt az idő, a reptér elhagyatott, taxit szerezni reménytelen lett volna.