Bulgária 1967

Ami a hivatalos úti jelentésekből kimaradt.

A KGST idetartozó gittegyletének keretében, az elhatározásoknak megfelelően, a tagországok részvételével "szakértői értekezlet" -et szerveztek a bolgárok. Júniusban lévén az értekezlet ideje, helye természetesen Várna mellett lesz, a Fekete tenger partján. A magyar "delegációt" én alkotom, de segítségemre lesz tolmácsként Róna Bandi. (Az a Róna, aki a Predeal,-a 2018.november 18-i web oldalon található- című korai írásomban szerepelt. Az OFI-tól kikért kiváló tolmács, aki úgy fordított szinkronban oroszról magyarra és magyarról oroszra, mint egy gép.")

Ezt az utamat nem tudom az igazán a kellemesek között számon tartani. Gondokkal volt teli. Már az aggodalomra adott okot, hogy nem együtt utazunk ki Rónával, hanem ő egy korábbi rendezvény kapcsán már kinn van, az ő munkája már befejeződik, mire kiérek. Nem tudom, hova kell menni, de Róna Várnában várni fog a repülőtéren. És ha elkerüljük egymást?

Az is probléma lehet, hogy az értekezleten két munkacsoport alakul, mindkettőbe kellenek a magyarok, ketten is vagyunk, de csak egyikünk tud oroszul. (Én kénytelen leszek ismét a román delegációt megkérni, hogy egyikük fordítson nekem oroszról magyarra és magyarról oroszra.)

A szófiai repülőtéren egy bolgár ismerős fogadott, aki segített átszállni a Várnába menő gépre. Előtte azonban megebédeltetett. "Nem kell kapkodni, óránként indul gép Várnába. Igyunk egy konyakot!" Végül is, annyi év távlatából, nem emlékszem, hány konyakot ittunk. Akkoriban az ötcsillagos bolgár Pliszka nagyon jó konyak volt. Aztán felültem a várnai gépre. Hangulatomat a finom báránysült, a jó konyak emléke és egyéb pozitív gondolatok jellemezték. Eddig minden oké!

Várnában nem várt a reptéren Róna Bandi. Most akkor mit csináljak? Hová menjek, hol keressem az értekezletet? Esteledett, és én tanácstalanul álltam a város turista-információs irodája előtt a bőröndömnek támaszkodva. Maradt még némi pozitív gondolkodásom, miáltal a következőkre jutottam:

Várnában vagyok. Néhány buszmegállónyira vannak a tengerparti szállodák és panziók. Otthon elláttak pénzzel. Más idejön nyaralni, én miért ne? Jobbat nem tudok, irány az Aranyhomok! Holnap talán történik valami. Ha nem, akkor szabin vagyok, az értekezletet nagyon sajnálom, a Róna meg vigye el a balhét otthon.

Felültem egy buszra, melynek végállomása az "Aranyhomok" volt. Ott mindjárt bementem a turista-irodába, ahol nem tudtak semmit a KGST értekezletről, de kérésemre megneveztek egy szállodát, ahol kapok egy szobát. És a holdvilágnál, bőröndömet cipelve bandukoltam a parti homokon a megadott irányba. Egyszer csak a parton sétálgató népségből kivált két úr és megállított: két kolléga a csehszlovák delegációból. Meg voltam mentve. Elvittek az értekezlet helyére, megkaptam az igazi szobámat, és nyugovóra tértem.

Ezenközben Rónával nem találkoztam és hollétéről sem tudtak informálni. Másnap reggel keresett meg a nyitóértekezlet előtt. "Nem lehetett elém jönni a reptérre, mert az előző csoportnak volt a záró bankettje és épeszű ember nem hagyja ki az ingyen evés-ivást." Az meg nem jutott eszébe, hogy a reptéren hagyjon nekem üzenetet. Én meg biztosítottam őt, hogy eztán nem fogunk gyakran együtt utazni.

A heti "munka" úgy-ahogy lement. Hétvégére hajókirándulást szerveztek vendéglátóink. Valami szép helyekre hajókázunk. Legyünk a mólón kilencre, mert akkor indul a kis bérelt különhajónk. Ebéd is a hajón lesz. Reggel ott topogok Róna Bandi ajtajánál, némi türelmetlenséggel, hogy már menni kellene, ő azonban nyugodt volt. Meg van beszélve: nélkülünk nem mennek el! S megpróbálta az orkánkabátját úgy összehajtogatni, hogy ne gyűrődjön és beleférjen a kis tasakjába. (Jut eszembe: emlékeztek még az orkánkabát-divatra?) Júniusban a tengerparton, sortban, pólóban és szandálban is kellett Rónának az orkánkabát! A hajtogatás csak többszöri nekifutásra volt elfogadható, én hülye megvártam, mialatt persze a hajó elment nélkülünk. Megnyugtatásomra említette, hogy hajlamos a tengeribetegségre, ezért jobb, hogy lemaradtunk.

Másnap, vasárnap is kirándulás lesz.

Róna informált: busszal visznek valahová. Hova? Aszongya, nem értette pontosan, hogy hová, nem fontos, valami háborúból maradt katonai helyre. Vállat vontam, ilyen minden turnénkon szokott lenni. Elindultunk. Némely delegátusnál virágcsokor volt. (Micsoda stréberek! Nyaliznak a bolgárok harci dicsőségének.) Aztán megérkeztünk. Hatalmas emlékpark. Egy sor emlékmű, mindegyiken egy-egy ország zászlója. Legelöl a magyar volt, kétszer akkora, mint a többi. És egy páncélos szobra: Hunyadi János! És I. Ulászló! Azt hittem, ott halok meg a rettenetes szégyentől... A várnai csata! Az egyes delegációk lerakták virágaikat a nemzetük zászlajához. Csak a magyar delegáció nem. Az NDK-sok azzal segítettek ki, (vagy azzal tetézték szégyenemet,) hogy mivel ők nem voltak a várnai csatában, ideadták a csokrukat, hogy én is leróhassam...

Hát igen, ez a bolgár turné nem adott igazán kellemes élményeket, és megmaradt belőle életem egyik legnagyobb bunkóságának emléke.