Csapatépítés Dienes idejében

Vitán felül áll, hogy a Tungsram jó csapat volt. Persze, hogy voltak torzsalkodások meg széthúzások is, meg harminchatezer ember nem tud egy csapat lenni - de igenis erős volt a Tungsram (illetve abban az időben: az izzós) tudat. Közismert, hogy az Izzóban generációk és egész családok dolgoztak és nem is volt mindig könnyű a gyárba bekerülni. Sokszor az egyik családtag vitte be a másik családtagot - ez mind az Izzó vonzó voltát és végső soron csapat-értékét bizonyítja.

Dienesnek mindenféle vezetőképzés nélkül is megvolt az az érzéke, amit ma a vezetéstudomány evidenciaként tart számon: csapatot a közös tervek és a közös sikerek kovácsolnak. (Bizony, a ma széltében-hosszában dívó, kaja-pia-csajozós-pasizós összejövetelek egyáltalán nem, a közös kudarcok és a közös disznóságok meg végképp nem...) Az Izzóban közismertek voltak az ilyen közösen-tervező és a közös sikereket számba vevő megmozdulások.

Az első helyre mindenképpen a fonyódi össz-vezetői megbeszéléseket teszem. (Össz-vezetőinek hívták, bár az Izzó összes vezetője nyilván nem fért volna el; emiatt is volt rang a fonyódi összejövetelen részt vehetni...!) A fonyódi megmozdulásokra kora tavasszal került sor; a tervtárgyalás-sorozaton akkor már túl voltunk, így Fonyódon egy koherens, elképzelt éves tevékenységet lehetett még egyszer megvitatni, javaslatokat, észrevételeket fűzni hozzá. Eddigre az előző év is többé-kevésbé látszott (és az előző évek általában és többé-kevésbé sikeresek voltak) - vagyis a közös tervek-közös sikerek automatikusan kerekedtek ki a több napos (és emlékeim szerint a hét végét is magukba foglaló) megbeszéléseken. A nagy Izzó egységes képe kirajzolódott előttünk.

A tavaszi vezetői megbeszélésnek ősszel állott elő a - szintén fonyódi - párja. Ekkor már látszott - érződött az éves tevékenység eredménye, de még volt idő mozgósítani, belehúzni, javítani. Ugyanakkor, a következő éves tevékenység számai is körvonalazódtak már - vagyis érinteni lehetett a terveket, azok feltételeit, az elképzeléseket csiszolni lehetett - azaz újfent jó alkalom adódott a csapatkovácsoló tevékenység beálltára. Ezek a fonyódi össz-vezetői értekezletek persze rengeteg alkalmat nyújtottak informális megbeszélésekhez, kisebb csapatok erősítéséhez is. Sok olyan vezetője volt az Izzónak, akik csak Fonyódon találkoztak egymással.

Ezt a tervező-értékelő-csapatkovácsoló metódust én is igyekeztem "átörökíteni", amikor a MEV-be kerültem. Nálunk is voltak tervzsűrik és tavasszal-ősszel össz-vezetői értekezletek - még az ikonikus helyszínt is igyekeztem megtartani; ha csak lehetett, mi is az Izzó fonyódi üdülőjébe mentünk. A vezetők zöme az Izzóból került ki; nekünk Fonyód ismerős és szeretett hely volt.

A másik ilyen csapatkovácsoló megmozdulás az Izzó egészét felölelő műszaki konferenciák sorozata volt - először egységenként, majd nagyvállalati szinten. (Vagy fordítva.) Akár alulról felfelé, akár felülről lefelé folyt az információ-áramlás (zömmel mindkettő megtörtént) a közös gondolkodást és a közös helyzet-értékelést igen nagyban segítette - annál is inkább, mivel az egység-szintű műszaki konferenciákon végső soron sokkal több volt a résztvevő, mint a fonyódi "elit-klubban". A vállalati műszaki konferencián meg annyian vettünk részt meghívottak, ahányan csak a törzsgyári nagy új-ebédlőben elfértünk.

Élénkem él emlékezetemben Dienes egyik sztorija, amelyet egy ilyen új-ebédlős nagy konferencián mondott el. Akkor már nagyon rosszul állt Magyarország szénája; menthetetlenül sodródtunk a válságba-lényegében már benne is voltunk. MSZMP Központi Bizottsági ülés volt és Dienes mesélte, hogy mint KB tag, feltette a kérdést az akkori, nagyhatalmú gazdaságpolitikai titkárnak, Havasi Ferencnek: "Mondd, Havasi elvtárs, mit vártok az Izzótól..?! Sok dollárt vagy szép dollárt..?!" (A "szép dollár" volt a nyereséggel értékesíthető termékek árbevétele.) "Sok szép dollárt" - volt a dodonai válasz. (Aztán kiderült, hogy a válasz nemcsak dodonai, hanem hipokrita is volt: "dollárt bármi áron.." lett volna az egyenes válasz; bele is kényszerítették az Izzót a "bármi áron dollárt" rezsimbe; bele is rokkant a cég...) Különben később Dienes nekem elmondta, hogy fel is szólalt azon a KB ülésen. A hozzászólását a részt vevők kilencven százaléka nagy tetszéssel fogadta és gratulált neki, tíz százalék meg nagyon megharagudott érte. Sajnos, éppen a hatalmat birtokló tíz százalék... Dienes szavaival élve, "olyan 'végbéltükrözés' kezdődött akkor ellene, aminek a vége nem is lehetett más, mint a bukás..." Dienes felszólalása egyébként Kasszandra-jóslatnak bizonyult: igaza volt és be is teljesedett, amit mondott, de mint a valamikori trójai királylánynak, neki se hittek. Legalább is az a tíz százalék...

A műszaki konferenciáknak egyébként különleges hatásuk volt: a vezetők és akik érdeklődtek, azok lényegében azonos gazdasági helyzetképpel rendelkeztek. Nem is emlékszem gazdasági témájú pletykákra abból az időből. (Hogy ki kivel, olyan pletyka volt bőven...) Az egyforma tudás-bázis persze nem jelentett teljesen egyforma helyzet-értékelést és jövőképet, de a csapat-jelleget ezek a konferenciák is nagyon jól szolgálták.

Nem kifejezetten csapatépítési célú volt a törzsgyárban az emlékeim szerint heti rendszerességgel megrendezett "ebédlő-étterem" metamorfózis: ilyenkor az ebédlő étteremként funkcionált és sokan jártak is oda vacsorázni, kártyázni, tán még táncolni is. Hallomásból tudom, hogy Dienes is rendszeresen ott ultizott minden alkalommal, szinte mindig azonos partnerekkel. Mint említettem, ez csapatépítésként nem funkcionálhatott (meg különben is legfeljebb a pesti dolgozókat érintette) de azért alkalmat adott az együttlétre és így végül is segíthetett a kis csapatok építésében.

Nem lévén se mulatós, se kártyás, meg más dolgaim lévén, én egy ilyen "étteremi bulin" se vettem részt. Pironkodva bevallom ugyanakkor, hogy nálunk - a mi munkahelyi, négyfős kis csapatunknál - az ebéd és az ebédlő évekig irodalmi funkciót is betöltött: ugyanaz a négyes csapat mindig együtt mentünk enni és valamelyikünk zsebében mindig ott lapult a soros Rejtő-kötet... Az evést befejezve, 20-30 perces felolvasás és közröhögés követte minden ebédünket. Hogy hogyan nézhettek ránk és mit gondolhattak a többiek, azt nem tudom - mi Rejtővel voltunk elfoglalva... Emiatt az ebédidő jóval túlnyúlt a törvényesen; igaz, a munkaidőnk hossza is: nem is emlékszem, hogy valaha is hazamentünk volna, amikor délután négykor a munkaidő hivatalosan véget ért. A munka és annak az eredménye volt fontos, nem a munkaidő és különben is, fejlesztő mérnökként otthon, akár WC-n ülve is lehet dolgozni...

Utóirat, egy nem-Izzós adalék arról, hogyan állt hozzá az akkori vezetés a gazdasági problémákhoz:

már a MEV vezérigazgatója voltam és egyre kétségbeesettebb harcot folytattam a kontingensért... (Az én korombeli olvasók talán emlékeznek rá: szocialista export szállítási engedélyről beszélek...) A MEV termékválasztéka jobb volt, mint az Izzóé - kivéve a két alap-terméket: a lámpát és a félvezetőt nem lehetett összehasonlítani... De a MEV messze nem csak mikroelektronikát állított elő. Saját fejlesztésű, automatizált gépsoraink - nemcsak Gyöngyös! - , méréstechnikai nagyrendszereink, mechatronikai gyártósoraink kiemelkedő színvonalat jelentettek és bármennyit bármennyiért megvettek volna a vevők; a KGST-ben még csak hasonló eszközök se voltak, nemhogy hasonló minőségűek. (Ezek a rendszerek olyan -COCOM- színvonalat képviseltek, hogy egyszer meglátogatott a MEV-ben a CIA - a rendszerváltás előtt..!! - és azt mondták, hogy ezeket amerikai minták alapján koppintottuk, azaz loptuk. Mondtam, hogy üljenek le a fejlesztőinkkel és beszéljenek velük amiről akarnak, kérdezzék ki őket; én ott se akarok lenni. Pár óra múlva hüledezve jöttek vissza: "gratulálunk, Balogh úr, ezeket az eszközöket tényleg maguk fejlesztették ki! Ezzel még az amerikai piacon is megállnák a helyüket!" - na ez volt, ami miatt beengedtem őket a MEV-be (nem lett volna kötelező!); kellett nekem ez a CIA-s pecsét a tervezett amerikai megjelenéshez. Amire aztán már nem volt idő, jött a rendszerváltás és a MEV - meg az egész magyar elektronikai ipar - összecsuklott.)

A szocialista exportot akkoriban árbevétel-arányos 24%-os termelési adó sújtotta - én felajánlottam, hogy befizetünk 50%-ot, a bevételünk felét, csak hagyjanak exportálni... (Még mindig maradt volna nyereség, bőven..!) Ebben az ügyben jártam Grósz Károlynál, az akkori miniszterelnöknél. Elmondtam a helyzetet bemutatva, hogy az ország érdeke, hogy a MEV exportálhasson, hiszen dőlne a termelési adó az államkasszába. Erre Grósz azt felelte: "Egyetértek veled, tökéletesen igazad van. Titeket kéne hagyni futni és fejlődni. De mit mondok én akkor a szabolcsi parasztnak, hol adja el az almáját...? Meg a csepeli melósnak...? Ezért nem marad nektek kontingens..." "Hja, ha a politika megerőszakolja a gazdasági szükségszerűséget, akkor ne csodálkozz, hogy az ország úgy áll, ahogy áll" - szólt a mérges replikám... (Én mindig szabad szájú voltam; sose féltem a kirúgástól. Dolgozni szerettem; munkát biztos találtam volna, ha nem itthon, akkor külföldön. De semmi retorzió nem jött Grósztól. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy rájöjjön: nekem van igazam).

Igen, a politika megerőszakolta a gazdaságot, az Izzóban is.