Dániai emlékek 1.

A vállalatnál töltött évek során jónéhány külföldi munkavégzés indításában részt vettem. A külföldi kereskedelmi vagy műszaki feladatokra mindig nagy volt az érdeklődés és sosem volt hiány jelentkezőkből. Érdekes módon a tartós külföldi kiküldetés engem nem nagyon foglalkoztatott. Ha otthon szóba került, azzal zártuk le - majd, ha Amszterdamról vagy Koppenhágáról lesz szó... Ezek voltak a kedvenc városok.

És mivel mindkét helyszín abszolút kizártnak volt tekinthető, az esélytelenség nyugalmával tértünk napirendre a téma felett.

Nem is érzékeltem valósnak, mikor Falus Gabriella azt a kérdést intézte hozzám 1979. nyarán, vállalnám-e a dán fiók vezetését. A fiók kritikus helyzetbe került, ezért a kiküldetés kezdete gyakorlatilag azonnal esedékes. Mikor a feladat hátterét kezdte ecsetelni tudatosult, itt tényleg Koppenhágáról van szó. Nem kértem gondolkodási időt, vállaltam.

Egy helyszíni, a Külker. Bank által végzett ellenőrzés megállapításai miatt Demeter vezérigazgató helyettes és Falus kereskedelmi igazgató sürgősen Koppenhágába utaztak a feltárt kritikus helyzetről meggyőződni és intézkedni. Nem mennék bele a részletekbe, elég nagy volt a baj. A fiók csődközeli helyzetben volt. Világosan látszott, kinti munkám nem lesz egy sétagalopp. Nem is volt. A dán alkalmazottakkal közösen végül mégis visszahelyeztük a fiókot az elhagyott pályára.

A Dániában töltött négy év alatt folyamatosan kisért a cég sorsáért érzett felelősség, - de emellett annak a szokatlan dán élet- és viselkedési kultúrának az élvezete is, amit azóta sem felejtek.

Olyan országban éltem, amely már a viking időkben is nagy területeket hódított meg, majd a középkorban igazi nagyhatalommá fejlődött, meghódítva Norvégiát, Svédországot, Finnországot, Grönlandot, Izlandot és a balti területeket. Nagyságának csúcsán I. Margaret idejében, a XIV. században volt. Utána azonban jöttek ismét a férfi királyok, a Frederikek és Christianok, akik kezében egyre csak olvadt a dán birodalom. Csatákat vesztettek, vesztesen végeztek a 30 éves háborúban, a svédek is többször legyőzték őket és visszaszerezték függetlenségüket. A németekkel huzakodtak Schlessvig-Hollstein birtoklásáért. Sajnos annak nagyrészét is Németország szerezte meg. Végül a XIX. század második felében Norvégia is önállósult.

Mégis, sosem éreztem, hogy nosztalgiával gondolnak a daliás időkre. Sosem tapasztaltam, hogy vágynának az elveszített területekre. Vagy csak emlegették volna néhai nagyságukat. Visszaszerezni, revansot venni - egyszerűen hiányzott a szótárból.

Ehelyett ötmillió lakossal létrehozták a föld egyik legsikeresebb országát, amely az összes gazdasági mutatót tekintve az országok élbolyában szerepel és amely a lakosság boldogság indexét tekintve is az élen áll. Működik a demokrácia, minden ember egyenlő - a nők is. Kvótarendszer nélkül 44,5% a nők aránya a parlamentben.

A dánok elégedettek. Ismerik lehetőségeik határait és a határokon belül rendezkednek be.

Jellemző volt a vicces történet, ami szerint a II. világháború idején, a várható német támadás előtti teendőkről vitázva a Folketing-ben (parlament), - egyik képviselő azt javasolta: csak egy jóminőségű hangszóróra van szükség és ha jönnek a németek, bemondjuk: megadjuk magunkat.

Végül a németek 1940. áprilisában ellenállás nélkül foglalták el Dániát. A dán hadsereg passzív maradt, nem vette fel a harcot a németekkel. Nem vágtak irreális kalandba, ami bizonyára megsemmisítette volna a teljes emberállományt, hiszen az ország terepviszonyai nem adnak esélyt létszám- és felszereltség előnyben lévő ellenféllel felvenni a küzdelmet.

De! A nem túl nagylétszámú és nem különösen szervezett ellenállóknak (mert itt is voltak) sikerült egy éjszaka alatt, az Öresundon keresztül átmenteni a zsidó lakosságot a semleges Svédországba! A dániai zsidóság megmenekült a holokauszttól.

A királyról is fennmaradt egy történet. X. Christian a német megszállás után nem hagyta el az országot. Folytatta megszokott életvitelét, a németeken átnézett. Nem hagyott fel sokéves szokásával, a reggeli kilovaglásokkal sem. Az egyetlen változás az volt, hogy lovagláskor, mikor találkozhatott dán polgárokkal vagy német katonákkal, - ő is viselte a sárga csillagot! Példát mutatott szolidaritásból.

De hagyjuk a történelmet...

A cégnél lassította beilleszkedésemet, hogy a vezető alkalmazottak jó viszonyt ápoltak a leváltott igazgatóval. A három-négy véleményvezér számára fel kellett tárni a valós okokat - és megnyugvásomra a tárgyszerű magyarázat megváltoztatta véleményüket a korábban kedvelt igazgatóról. A vélemény váltás nyilvános jele egy privát parti szervezése volt. Az egyik vezető munkatárs otthonába hívta meg a cég színe-javát, főleg a színét, a fontosabb személyeket házastársaikkal. És persze az új igazgatót a feleségével. Egyfajta befogadási és beavatási ceremónia volt ez.

Jó időben elindultunk és a nevezett helységhez oda is értünk, de a szerteágazó kisebb-nagyobb utcák, utak kavalkádjában az istennek se találtunk a keresett cím nyomára. GPS jól jött volna. Szombat este lévén mindenki a házában tartózkodott, érdeklődni se tudtunk kitől. Végül az autóval keresésünkre indult eladási főnök ránk talált és elvezetett a parti helyszínére.

A helyszínen az összes vendég fegyelmezetten ült kijelölt helyén, étel, ital érintetlenül az asztalokon. Érezni lehetett, alig várták a kezdést. De kezdeni nem lehetett addig, amíg a díszvendégek (ezek mi voltunk) el nem foglalták helyüket. Amikor megkésve megjelentünk, a hangulat érezhetően megélénkült, megnyugodtak, a trakta mindjárt kezdődik. A házigazda tósztja után megindult az evés-ivás, majd kisvártatva az együtt éneklés, ami a dánok kedvelt szórakozása. A mindenki által ismert, jónéhány kuplé-szerű dalhoz aktuális szövegeket költenek, s a szétosztott írott szöveg olvasásával beindul a kórus. Ebben kivétel nélkül mindenki részt vesz. Igaz, mindezt nagyban segíti a bemelegítő néhány pohár Aquavit és az azt követő számos sör hatása is. Az egyszerű dallamokat mi is tudtuk követni, de a - gondolom - szellemesnek szánt dán szöveget akkor még egyáltalán nem értettük. Csak reméltük, nem rólunk szól. A bemutatkozó parti jól zárult, de mi kissé megbélyegzettnek éreztük magunkat, hiszen késtünk és ez Dániában nem comme il faut. De ettől kezdve számíthattam az alkalmazottak loyalitására.

Rövid időn belül viszonoztuk a meghívást, Közöltük, ez nem lesz tipikus dán parti, gyakorlatilag állófogadást tartunk, mert annyi ülőalkalmasság, ahány vendéget hívtunk, nem áll rendelkezésre. Megadtuk az időpontot és külön lelkükre kötöttük, ne várjanak egymásra, egyenként is érkezhetnek.

Amikor elérkezett a idő, megszólalt a csengő és az ajtó előtt tipródott az összes, tizenvalahány meghívott vendégünk. Azért is dán módra, együtt érkeztek. Viszont a parti nálunk is sikeres volt énekkar és csasztuskák nélkül. Megtanultuk, hogy ha van elegendő enni- és innivaló, a dánok biztos feltalálják és jól érzik magukat.

A bevett dán szokásokkal szemben egyszer az iskolában is felléptünk. A karácsonynak a dánoknál is nagy kultusza van, még az iskolai osztályok is szerveztek saját Jule fest-et (karácsonyi ünnepet). Ételeket, italokat, édességeket a szülők biztosítottak. Akkorra már tapasztaltuk, hogy a sokféle dán édességhez mákot egyáltalán nem használnak, hiszen az veszélyes kábítószer!

Úgy döntöttünk, legyen akkor forradalom, legyen mákos bejgli. Fényképet kellett volna készíteni a fogadtatásról. Amikor feleségem elhelyezte a két rudat az asztalon, a többi süti között, azonnal elkezdődött a pusmogás, suttogás egyes szülők részéről. A gyerekek is csodálkozva és bizalmatlanul tekintgettek a bejglis tál felé.

És valóban az étkezés úgy kezdődött, hogy a mákos bejglik érintetlenül álltak. Egy idő után észrevettük, néhány fiút azért csak foglalkoztatott a bűnös sütemény, feltűnés nélkül keringtek körülötte. Egyikük kikapott egy szeletet. Amikor megkóstolta, a többiek körülvették. Nem tudom mit mondhatott, de a mákos bejglis tál két percen belül üresen állt az asztal közepén. A további években már elvárás volt tőlünk a karácsonyi mákos bejgli.

Még csak ízlelgettem az új környezetet, a koppenhágai élet helyszíneit, mikor a helyi magyar kolónia beszippantott a vasárnap délelőtti rendszeres sportfoglalkozásba, a tengerparti fociba. A város északi részén, közel a tengerparthoz nagy kiterjedésű közpark terült el, melyben óriási, egybefüggő gyepmezők vonzották a legkülönbözőbb szabadtéri sportfoglalkozásokat.

A magyar kolóniának megvolt a törzshelye és a pálya nagyságát a játékosok számához lehetett igazítani. Ebben az öröm-futballban részt vehetett az 55 éves tanácsostól a követségi beosztott 13 éves fiáig mindenki, bármilyen korosztályból.

Ezek a vasárnapi meccsek érkezésemkor már szinte kötelességszerűen ismétlődtek - és nemcsak az összes korosztály vett bennük részt, de bárki, mert a futball tudás sem volt kritérium.

A hosszú ideig háborítatlan focizgatásainkat váratlan esemény zavarta meg. Hírnök jött pihegve a nagy hírrel - a helyi szovjet kolónia vagy maga a követség kihívta a magyar kolóniát egy barátságos labdarúgó mérkőzésre. Privát beszélgetésből tudomást szereztek vasárnapi szórakozásunkról és meglátták benne a lehetőséget, hogy ilyen formán is erősíthető a béketábor.

A mérkőzés napján, mint vendéglátók, jókor összegyűltünk a pályán. Mindenki viselte a megszokott saját sportmezét, elég tarka képet mutattunk csapatként. Megérkeztek a szovjetek is egy kisebb busszal. Kinyílt az ajtó és a játékosok szabályos futball öltözetben jelentek meg, mintha valamilyen torna döntő mérkőzésére készülnének. Az életkort zömében harminc év alattira becsültük, de egységesen kisportolt, izmos, tagbaszakadt fickók voltak. Mikor megláttam őket, már nem fogadtam volna a győzelmünkre. A szovjet csapatot nyilvánvalóan valamelyik Dániában "dolgozó" szolgálat állományából válogatták.

A mérkőzésre úgy emlékszem, mint valami zavaros álomra. A szovjetek futottak, rohantak, ütköztek, cseleztek, minden módon kihasználták testi erejüket. Mi is futottunk, rohanni nem nagyon tudtunk, a test-test elleni ütközeteket rendre elvesztettük - és alig találkoztunk a labdával, mert az mindig az ellenfélnél vagy a kapunkban volt. Egyre szégyenteljesebbé vált helyzetünk, a bekapott gólok szaporodtak, hat után már nem is számoltam.

A kiszolgáltatott helyzet egyesek idegeit felborzolta. Egy szovjet cselsorozatot egyik játékosunk (nem én voltam) csúnya és szándékos talpalással akasztott meg, a kárvallott fájdalmasan megsérült. Erre aztán kitört a gőz a fazékból. Komoly, egyáltalán nem elvtársi lökdösődés kezdődött. A háborút a helyszínen szurkoló követségi főnökök akadályozták meg, akiknek sikerült a csapatokat szétválasztani és a helyzetet átmenetileg pacifikálni. A mérkőzés félbeszakadt, nem folytattuk.

Hónapokig tartott a magyar nagykövetségnek megbékíteni a szovjeteket. Tárgyaltak a nagykövetek, a kereskedelmi tanácsosok, a titkárok, Budapestről küldött békéltetők, stb.

Nagy veszélybe sodortuk a megbonthatatlan szovjet-magyar barátságot.

folytatása következik...