Dienes kér valamit

Miután Dienes Bélát Belgrádba helyezték első beosztottnak (ami egy igen magas diplomáciai rang, de ő ezt nagyon keserűen vette tudomásul; tőle magától tudom), én még sokszor találkoztam vele. Ő már utána nyugdíjba vonult én meg vezérigazgató voltam, de vele szemben én mindig csak a rövidnadrágos, szinte alázatos tiszteletet éreztem. Számomra Dienes Béla volt (és marad) "A Vezérigazgató"- akitől én igyekeztem minél többet ellesni. Láttam persze Dienes hibáit is (főleg utólag) de csak nagy embernek lehetnek nagy hibái. (Oppenheimer mondta Einsteinről: "Akinek a hibáit tíz évig tart kijavítani, nagy ember") Bár én tiszteltem Demeter Karcsit is, meggyőződésem, hogy a Dienes-féle Tungsram-vezérkar volt az (Aschner után), aki az Izzóból nagy világcéget csinált. (A sors galádsága Demeter Karcsival szemben, hogy ezt a lehetőséget az ő számára már nem adta meg... Karcsinak és Karcsival a Tungsramnak lehetett volna még húsz jó éve... De hát a történelem nem viseli el a "mi lett volna, ha..." kezdetű mondatokat...)

Utolsó találkozásom Dienessel számomra kicsit "faramucira" sikerült. Abszolút nem az ő hibájából, meg mindjárt kiderül, hogy senki hibájából, de a sztori majd elmondja, miért nem volt jó a szám íze...

Akkor már a Vishay Hungary (a Tungsram félvezetőjének többszöri színeváltozása...) vezérigazgatója voltam; Dienes régen nyugdíjas. Egyszer csak bejelentkezett, hogy be szeretne hozzám jönni. Rögvest minden programomat átszerveztem, hogy akkor jöhessen, amikor csak akar. Természetesen elébe mentem egészen a bejáratig (mégiscsak az én Vezérigazgatóm...) és sok szeretettel kalauzoltam az irodámba. Itt mindenféléről beszélgettünk: a félvezetőről, a Vishay-ről, régebbi dolgokról, miegymásról. Minden iránt érdeklődött és én nagyon szívesen kalauzoltam őt körbe.

Aztán kiderült a látogatás célja. Elmondta, hogy van őneki egy fia (úgy tudom, fogadott fia), aki jó műszerész, "de egy nyuszi" (mondta róla Dienes) és ezért sehogy se tud munkát találni magának és ott a család, hogyan fogja őket eltartani... "Nincs nálam munkahely...?" - szólt a kézenfekvő, szinte alázatos kérdés...

Én szó szerint és őszintén mondva majdnem elsírtam magam... Hogy egy Dienes Bélának kelljen állásért kuncsorognia, ha nem is a maga számára...?! Irtó keserű lett a szám íze és nagyon szégyelltem magam. (Ugyan nem volt rá okom; talán a Sors helyett...?!) Egy másodperc gondolkodás nélkül mondtam, hogy "persze, van; fölvesszük, mikor tud jönni...?" - függetlenül attól, hogy nem volt hely és nem volt felvétel. Én előttem csak az kavargott, hogy egy Dienes Bélának kérni kellett valamit tőlem... Kész voltam bárkit, szó szerint bárkit kirúgni, ha helyet kell csinálni, de egy Dienes Béla kérésének nem lehet nem eleget tenni... Fölvettük, jól helyt is állt és végül nem kellett senkit kirúgni miatta. Nem tudom, ma mi van vele, de amíg nyugdíjba nem mentem, Dienes Béla (az ifjú) búra alatt volt. Igaz, nagyon szorgalmasan dolgozott, jó műszerész és jó kolléga volt, szóval nem is szorult a búrára - pedig volt; ő talán nem is tudott róla. És még mindig elszorul a szívem, amikor Dienes Béla ezen látogatására gondolok...

---- Huhh, hogy én mennyire irigyeltem Wohl Pétert, hogy ő mondhatja Dienes temetésekor a búcsúztatót és nem én... Tele volt a szívem; mennyi mindent mondtam volna... ( Demeter Karcsi hetvenedik születésnapját én köszönthettem a Farkasréti temetőben.) Így aztán a Vishay Hungary kétnyelvű újságunkban sirattam el Dienes Bélát, az én Vezérigazgatómat...