Donna Summer a Tungsram intenzív nyelviskolájában

A Tungsramnak sok országban volt hosszú távú kapcsolata és ezért rengeteg izzós volt, aki huzamosabb időt töltött külföldön. Volt, aki eleve erre készült, de a kiküldésre kiszemelt mérnökök többsége nem, emiatt a nyelvtudásuk nem érte el a kívánt szintet; a szükséges mértéket menet közben kellett megszerezni. Ez volt az oka annak, hogy az Izzó a Törzsgyárban intenzív nyelviskolát szervezett, ahol angolt, németet és oroszt lehetett tanulni. A feltételek kiemelkedően előnyösek, sőt nagyvonalúak voltak: teljes munkaidő-kedvezmény a nyelvórák idejére és teljesen ingyenes oktatás. A nyelvoktatás alap- középhaladó és haladó szinten folyt és a szuper-intenzívig (heti háromszor öt óra!) terjedt. A nyelviskolában profi nyelvtanárok tanítottak - én voltam csak a kivétel...

Én a Kijevi Műszaki Egyetemen tanultam és szereztem okleveles villamosmérnöki diplomát. Az oktatás oroszul folyt és a harmadik év során már inkább azt kérdezték tőlem, mondjuk Moszkvában: ugye, maga Ukrajnából jött? Ez nagy dicséret volt, mert az már a csúcs, ha nem a magyar, hanem a kijevi akcentust veszik észre. Máig is szeretem az oroszt és a világ egyik leggazdagabb nyelvének tartom. (Persze nem Brezsnyevet kellett olvasni vagy hallgatni - ámbátor Lenin hallatlanul szép orosz nyelven írt...!) Máig büszke vagyok rá, hogy többször is nyertem fogadást oroszokkal szemben orosz nyelvi (főleg nyelvtani) viták során. Hazatértem után sokszor kellett tolmácsolnom, egészen fel Dienesig, sőt még feljebb. (Dienes "házi" orosz tolmácsa Toma Anna volt, illetve - főleg Moszkvában - Körösi Péter, a Tungsram moszkvai kirendeltségének vezetője, minden oroszul beszélők gyöngye. Péter jobban és szebben beszélt oroszul, mint maguk az oroszok.) Így esett, hogy engem kértek fel arra, hogy tanítsak oroszt az intenzív nyelviskolában. Szívesen vállaltam (mindig is volt bennem egy jó adag oktatási hajlam) és mivel a hallgatók csupa mérnökök voltak, az én mérnöki gondolkodásmódom jobban tudott náluk a nyelvtanulásban is funkcionálni. Szóval tanítottam az oroszt és ugyanott tanultam az angolt, mert azt elengedhetetlennek tartottam a mikroelektronikában és mert különben is megpályáztam egy egyéves szakmai ösztöndíjat az USA-ban. Szóval, tanítottam az oroszt, tanultam az angolt és azon fantáziáltam, hogy hej, ha én egyszer itt angolt taníthatnék...

Aztán tungsramosként egy tanévnyit kutattam Londonban, a brit kormány mintaegyetemén, az Imperial College-ban. (És nem az USA-ban...) Addigra már ledoktoráltam (meg felsőfokú nyelvvizsgám is volt már az orosz után angolból is), így ez az ottani munka "poszt-doktori kutatásnak" számított. Fantasztikusan élveztem minden percét és három dolog kivételével szinte mindent kipróbáltam és megtapasztaltam a szakmai munkán kívül is. (Nincs politika, nincs drog, nincs prosti - mindössze ezek voltak a magamnak szabott tiltó listámon.) Hiába tudtam már jól angolul, rendszeresen használtam az Imperial College fantasztikusan jó nyelvi laborját, akár este tízig is. (Az éjjeliőrrel már egészen baráti viszonyt alakítottam ki; együtt csuktuk be éjszakára az egyetemet...) Aztán hazajöttem és úgy esett, hogy az orosz tanítás sikere nyomán felkértek: lennék-e a nyelviskola intenzív angol tagozatának nyelvtanára...? (Oroszt már nem tanítottam.) Persze, hogy örömest elvállaltam és büszke voltam, hogy egykori vágyam valóra vált.

A nyelvtanítás rendben ment, de mint "tapasztalt nyelvoktató ☺", új módszerek után néztem. A hivatalos tananyag nagyon jó volt ugyan, de nekem száraznak tűnt, ezért gondoltam egy nagyot, vettem egy mély lélegzetet és Donna Summert, a hetvenes évek világhírű, erotikus diszkó-királynőjét hívtam segítségül. Volt/van neki egy máig méltán világhírű slágere: a "Hot stuff". (Meg persze van neki több is.) Fantasztikus ritmusú a szám, fülbemászó a dallama, sőt egy kicsit még pikáns is a szövege, de bőven az illendőség határain belül. (Donna Summer egyébként meglehetősen szégyellős, sőt majdnem prűd volt.

Hát bizony a Tungsram nyelviskolában zengett a Hot stuff (be is néztek néha, hogy mi folyik itt...?!) és a világsláger szövegét apránként és részletesen feldolgoztuk, a nyelvtani finomságokat kiveséztük és Donna Summer legalább olyan jól funkcionált mint a nyelvkönyv... (Táncra ugyan nem perdültünk, mert emlékeim szerint csupa fiú volt a csoportban...) Folyt sikeresen a tanfolyam, a hallgatók fantasztikusan élvezték és én meg azt élveztem, hogy ők élvezik... Donna Summer csodát tett a Tungsram nyelviskolájában: elfeledtette a hallgatókkal, hogy ők most lényegében tanulók és most éppen kötelességüket teljesítik. Mindenki élvezte az órákat (naná, majdnem diszkó-hangulat volt, csak éppen nem ittunk...) és az angol nyelv (és nyelvtan) észrevétlenül mászott be a fülekbe és fejekbe. Nem is emlékszem, hogy valaki is kihagyott volna akár egy alkalmat is. A hallgatók visszajelzése alapján a tanfolyam kiemelkedően sikeresnek bizonyult és mindegyikükkel jó barátságban maradtam jóval a tanfolyam befejezte után is. Na ja, akinek Donna Summer a segítője...

A rend kedvéért utóiratként elmondom, hogy párhuzamosan németül tanultam ugyanott. És jött a fantázia: "Ha én egyszer itt...". Erre azonban nem került már sor: ugyan elnyertem egy egy éves Humboldt-ösztöndíjat Karlsruhéba, ahol meg tudtam volna ismételni az Imperial College-ben alkalmazott módszereket, de közben kineveztek a Kutató élére és a szétzilált állapotban megkapott szervezetet nem hagyhattam ott. (Pedig szakmailag is fantasztikusan hasznos lett volna... A Humboldt ösztöndíj a világ egyik legnagyobb presztízsű tudományos ösztöndíja és a témám már világítástechnika volt, nem mikroelektronika) Így aztán se Karlsruhe, se német nyelvtanítás... A német nyelvtanulást is már mint a Vishay Hungary vezérigazgatója fejeztem be.

Amikor nyugdíjba mentem, jött a horvát nyelv, majd utána elkezdtem az olaszt - de közben megválasztottak polgármesternek és itt a nyelvtanulás ha nem is szakadt meg, de jelentősen lelassult. Olaszt még most is tanulok, 77 évesen... Az olasz után meg majd a szuahéli jön, legalább is alapfokon...

Az utóirat utóirata: ha valaki megkérdezné, hogy és a munkaidő...?! - annak elmondanám, hogy az én munkaidőm vége akkoriban rendszeresen este tíz óra volt és akkor is csak azért, mert a nejemmel együtt (aki velem együtt szintén a félvezető fejlesztésen volt lelkes fejlesztő mérnök) rohannunk kellett, hogy az utolsó buszt Dunakeszire az Izzó előtti megállóban 21:55-kor elérjük...