Egy felmérés története. 

Tenth of Ramadan City (2000)

Zoboki Misivel, feladatunk volt egy másik sivatag, egy másik lámpagyárába (Zoboki Misi Budapestről érkezett, én Kairó mellett egy másik sivatag, másik lámpagyárában dolgoztam, már néhány hete) elmenni és ott felmérni a...

Első nap

A Lakah cég képviselője, egy kairói szállodától vitt volna el a lámpagyárba. A találkozás időpontja déli 12 óra volt. Mi 10 perccel korábban érkeztünk és 3/4 1-ig néztünk, minden arra haladó autóra, hátha minket akarnak elvinni, de nem.

Mi a teendő ilyenkor? Ha nem jöttek értünk, magunk megyünk.

A gyár 10th Ramadan City-ben található a Lakah cég tulajdona, címe csak az irodának volt meg, amely itt van valahol Kairóban. Telefonszám, amit hívhattunk volna nem volt.

A taxi, amibe beszálltunk, a sofőrje nem beszélt angolul egy szót sem. Hiába mondtam el többször szótagolva, hogy 10th Ramadan City, csak a Ramadan-ra villant fel valami az ábrázatán, de ez kevés volt a tudatos induláshoz. Az angolul nem tudó, de tapasztalt sofőr ablakon kikiabálva keresett egy angolul beszélő járókelőt, aki elmagyarázta neki, hogy hova akarunk menni és végre neki vágtunk. Már elhagytuk a repülőteret és a sivatagban száguldott az autó, amikor feltűnt az első, majd a második és majd a harmadik kisváros ahol végre letértünk a főútról és megálltunk.

A sofőr "közölte" velünk elég gyászos ábrázattal, hogy itt vagyunk, de hogy hova akarunk menni, azt ő nem tudja.

Az angolul beszélő járókelők a városban, nem hallottak erről a híres lámpagyárról.

Misinek mentő ötlete támadt és megmutatott egy lámpa felépítési rajzot a sofőrnek.

Nem segített, de az útszélén beszélgető motoros ifjúság a régi tulajdonos nevének hallatára vállalta, hogy 5 font-ért megmutatja, hogy hol van a lámpagyár.

Kedvesen fogadtak és sajnálkoztak, hogy a sofőrjük nem talált ott a szálloda előtt, ahol mi álltunk. Persze nem tudták eléggé leplezni a meglepetésüket, hogy megjelentünk náluk.

Ittunk 3-4 finom teát a munka közben, de 4-kor szóltunk, hogy menni szeretnénk. A hírnek örültek - csak az a gond, hogy az a kocsi, ami minket vinne vissza Kairóba, már ott van és csak később jön vissza. Az éhségtől már korgott a gyomrunk. A hírre, hogy kb. fél hatra ér vissza az autó, kezdet a türelmem fogyni. Talán észrevették és azt mondták, hogy van egy kis buszuk, ami elég öreg, nincs pénzük a karbantartásra és nem a legjobb állapotban van. A bevezető után azért jobbra számítottam, mint a valóság. Szerencsére, csak a gyárban kóvályogtunk egy kicsit, amikor megjött az egyik munkásokat szállító autóbuszuk, kicsit jobb állapotban, amivel elmentünk a város előtti útkereszteződésig. Ahol átszálltunk a nagyváros és a kisváros között száguldó mini buszra. Kairó elővárosába a végállomáson, mindenki kiszállt, kivéve minket és az egyik gyári vezetőt, akinek a lakásáig mentünk. Átültünk a saját kocsijába, amivel már tudtuk, hogy egészen a szállodánkig megyünk, de útközben megálltunk egy mecset előtt, ahova berohant egy kicsit imádkozni, talán bűnbocsánatért.

Második nap

Az első naphoz képest egy leányálom. Reggel félórás késés, ebéd KFC-től, hazafelé úton csak két autót használtunk.

A képen Zoboki Mihály a VTG-ből

Harmadik nap

A Vevővel egyeztetve 12-re terveztük az indulást. Fél 12-re be is fejeztük a munkánkat és megkérdeztük, van valami, amit kérdezni, vagy megbeszélni szeretnének velünk.

Igen, fél egyre hívtam össze egy megbeszélést volt a kimerítő válasz. Na ez a nap se lesz egyszerű.

Üzemi emberek kerültek elő és csak kérdeztek és csak kérdeztek. Kettőre megjött az ebéd a KFC-től. Majd folytattuk...

A VEVŐ képviselője, aki mindenért felelt, azaz a második ember a gyárban szeretett volna velünk vacsorázni, de azért előtte hazavittek. Magunkba roskadva erőt gyűjtöttünk a szállodába és egy óra után visszaindultunk a városon kívüli találkahelyre, valahogy csak kibírjuk, fogadkoztunk. Majdnem pontosan fél kilenckor megjött a kuncsaft, egy elegánsan öltözött fickóval, akivel a három nap alatt nem találkoztunk, majd tizenöt perc autózás után megálltunk egy épület előtt, ahol mind a ketten kiszálltak és magukkal vittek egy A3-as méretű borítékot. 5 perc múlva jövök, mondta a...

10 perc múlva kijött a ... és megkérdezte, hogy nem vagyunk szomjasak. Nem. Elmesélte, hogy aki velünk jött az egy fogorvos, ahova bementek ott egy sebész található, volt évfolyamtárs, aki a törött csontok szakértője a hadseregben.

A meghívó fiának volt egy motorbalesete kar és lábtöréssel, ami most elégséges talán ahhoz, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák a szolgálatra, de biztos, ami biztos begyűjt néhány szakértői nyilatkozatot.

Miközben ültünk az autóban, téves következtetés eredményeképpen maradtunk és nem vágtunk neki az ismeretlennek hazafelé. A konzultáció befejeződött, a fogorvost hazavittük és elindultunk vacsorázni.

Ettünk.

Vacsora után kedvesen megmutatta a villamosmegállót és felhívta a figyelmünket, hogy van, amikor 20-30 percet is várni kell és barátságosan elbúcsúztunk, fél tizenkettő volt. Hálaistennek vége a megpróbáltatásainknak, kibírtuk. Miután a fazon eltűnt, egy tőlünk nem messze álló taxistól megkérdeztük, hogy lenne olyan kedves elvinni minket haza. Sajnos nem, mivel a barátját várja.

Az útszélén vártam, hogy jöjjön egy taxi, amit leinthetek, az elcsendesedett külvárosban. Nem jött egy se, de odajött a barátjára váró taxis a barátnőjével, hogy négyen elmehetünk, ha megfelel.

Megfelelt.