Először Amerikában

1991. nyarán, éppen életünk első Olaszországi nyaralásáról jöttünk haza, éppen kipakoltunk a Dácia-ból, amikor egy kollégám Harangozó Zoli jött hozzánk a hírrel, hogy lehetőségünk lesz meglátogatni két hétre az USA-ban a Winchesteri Lámpagyárat, ami akkor a GE Lighting amerikai GLS (normállámpa) gyártó fellegvára volt.

Óriási hír- nekem, aki addig még nem voltam jelentős üzleti kiküldetésben - különösen fantasztikus hír volt, először és mindjárt Amerika!

Négyen utaztunk Szalai Tibor, Rejtő György, Harangozó Zoltán és jómagam.

Tanulni mentünk, mindenkinek megvolt a feladata, nekem, aki akkor Karbantartási Vezető voltam a kinti karbantartási rendszert kellett tanulmányozni

Akkor még nagyon az angol tanulásunk elején jártunk, Szalai Tibi beszélt közülünk egyedül angolul, ezért aztán egy tolmács is csatlakozott hozzánk, Szentkirályi András egy kint élő honfitársunk, aki aztán az egész két hetet velünk töltötte és mindenben segített.

Nem beszélek az utazásról –akkor még a GE a Business Class jegyet fizette nekünk – de az is élmény volt.

A gyár szép volt, tiszta volt, rendezett, első látásra lenyűgöző, nekünk, akik akkor a 80-as évek magyarországi gyári kultúrájához voltunk szokva, egyenesen elképzelhetetlen volt, hogy egy gyártócsarnok így is kinézhet.

Később aztán mikor láttuk, hogy mivel kétszintes volt a csarnok, az alagsorba vezették le a selejtet, a cserepet és minden felesleges anyagot a gyártó szintről, megértettük, hogyan is lehetséges ez.

És a gépek, emlékszem feltűnően robosztus gépek voltak, szinte minden méret a duplája volt,(ami nálunk 20mm-es tengely volt az ott minimum 40 mm-es,stb..) és valóban szépen, folyamatosan termeltek, üzemzavart alig lehetett tapasztalni.

Külön történet volt a büszkeségük a PRO 80 nevű folyamatos normállámpa gyártó sor, ami akkor 12 ezer/óra lépésszámmal termelt.

Ez éppen a kétszerese volt a nálunk akkor használatban lévő KÉKES gépsorok sebességének.

(bár az igazat megmondva, később már a Kékeseket mi "csak" 5 ezer/óra lépésszámmal üzemeltettük)

A PRO 80 kísértetiesen hasonlított a KÉKES-re, a mai napig nem tudom, hogy a "tyúk volt-e előbb vagy a tojás" - valaki a VTG-ből ezt biztosan tudja – csak ez is legalább kétszeres méretű volt, ha nem több.

Kivétel volt a szerelő gép, ami egy láncos förmedvény volt, bonyolult volt és óriási területet foglalt el még a függőleges elrendezésű "anakonda" láncokkal együtt is.

Történt, hogy éppen akkor, amikor ezt a sort tanulmányoztuk és jó magyar módra igyekeztünk lekoppintani valami jó műszaki megoldást, ez a gép elakadt és becsületesen összetörött, komoly állásidőt okozva az üzemnek.

Persze rögtön kitalálták, hogy mi nyúltunk bele és azért akadt el, ezért aztán nem is mehettünk utána a sor közelébe. Pedig hát, ki mert volna belenyúlni abba a láncos darálóba?

Mindegy jók voltunk bűnbaknak…

Aztán itt találkoztunk először az elektrosztatikus búra bevonás online módon való alkalmazásával valamint a sorvégi minősítés (hűtőtorony + C14) rendszerével.

Aztán ennek a technológiának az első Nagykanizsai adaptálásával én voltam megbízva a gyári oldalról, ami aztán nagyon gyorsan sikerült is és villámgyorsan elterjedt az egész gyárban, meghonosítva az online csomagolást a sor végén. Ez szerintem egy nagyon komoly fejlesztés volt akkor.

Ugyancsak akkor kezdődött az elektrosztatikus bevonó gépek sor mellé telepítése, ami kiváltotta a nem kevéssé balesetveszélyes és környezetkárosító HF (hidrogén fluorid) búra homályosítási technológiát. Aki akkoriban járt a Kanizsai gyárban az láthatta, hogy nem csak a búrákat, de a környező épületek ablakait is sikeresen homályosította ez az anyag…

Ez a projekt évekig tartott, nagy lépés volt a költségcsökkentésben is, de elsősorban ennek a nagyon agresszív savnak a kiváltása volt jelentős eredmény.

Ebben a kiváltásban először Soós Ernő volt motor, aztán, mint az Ő utódja, rám is jutott bőven feladat ebből a szép projektből.

A karbantartás?

Tervszerűbben dolgoztak, mint mi itthon – mi úgy működtünk akkor, mint az esemény utáni tabletta, elhárítottuk a bajt – náluk nagyobb volt a tervezettség, volt rendszer, de ennek is voltak vadhajtásai.

Emlékszem az olajozó emberre, aki két óránként körbe járt és olajozott a kijelölt helyeken és olajozott akkor is, ha már olajban úszott az egész gép. Kérdeztük ezt miért csinálja, azt mondta neki ez a dolga őt ezért fizetik. Ez akkor nekünk nagyon értelmetlennek tűnt, (talán még ma is) de valamit megmutatott abból a mentalitásból, ahogy az amerikaiak álltak hozzá a gyártáshoz.

(aztán persze később volt alkalmam ennek az ellenkezőjét is látni a LWBX sornál Circleville-ben…, de ez egy másik történet…)

Persze ebből tanulva már mi is nagyobb hangsúlyt fektettünk a tervezett karbantartásra.

Aztán ebből az útból – talán Szalai Tibi kezdeményezésére – kezdődött a VTG-vel egy projektünk, ami a nálunk elterjedt NT 2600-as gépek gyorsítását volt hívatott megvalósítani. Itt fejlesztésekkel sikerült is 3000 db/óra sebességre felgyorsulnunk jó pár gépsoron.

Itt volt alkalmam együtt dolgozni olyan VTG tervező legendákkal, akikre a mai napig szívesen emlékszem (Pongrácz Lajos, Zoboki Misi, Kiszeli Gyuri,….bocs hogy nem folytatom..)

Ki gondolta volna, hogy abból a 91-es utazásból ennyi érdekes projekt következik a számomra, nagyon-nagyon szép idők voltak azok az évek.

Az bizonyos, hogy mindkét fél –az amerikai - és a magyarországi gyártás - sokat tanulhatott egymástól, talán ezért is voltunk olyan sokáig sikeresek.

A képen balról jobbra Harangozó Zoltán, Szalai Tibor, Simon Miklós, Rejtő György, egy esti partin a Shenandoah folyó mellett