Ez meg az...

Indonéziában, Surabaján, a gyárban, valamibe beleakadt a karórám szíja és eltörött az a stift, amivel a szíj az órához kapcsolódik. Délután elballagtam a szálloda közelében lévő Plázába, betértem ott az egyik óra-ékszer üzletbe, mutatván a problémás órát. Hellyel kínált az egyik eladó kisasszony, az órámat beadta az üzlet sarkában lévő fülkébe, ami az órásműhely, majd leült velem szemben a pult belső oldalához, és beszélgettünk. (A helyi etikett szerint ékszerüzletben a vevő leül a pulthoz és vele szemben leül az eladó is, miután a kellő kollekciót odahordta, és így "beszélgetős" stílusban kötődik az üzlet.)

Tehát mi is beszélgettünk. Alig tartottunk a második-harmadik mondatnál, már adták is ki a műhelyből a megjavított órámat csinos kis nejlontasakban. Kiderült, hogy európai és magyar vagyok, ezért azt kérte az eladólány, hogy fizessek magyar pénzzel, mert ő gyűjti az idegen pénzeket, és magyar még nincs neki. Mondtam, hogy ez nem jó, mert nemigen tudjuk átszámítani, kár érné, stb. Megértette. Fizettem ottanival.

Másnap délután összeszedtem egy sorozat magyar pénzérmét, (akkor már volt a bimetáll százforintos is,) és átballagtam a Plázába. Megyek a lánykához és elé rakom a pénzeket. Ujjongott. Megpróbálta összeszámolni. Aztán, hogy egy ilyen, az hány olyan, meg egy dollár, az hány amolyan, és így tovább.

Szóval, mit kérek érte? Mondom, semmit. Ajándék. Emlék. De, erősködött, hogy nem fogadhatja el. Én is, hogy de igen.

Aztán egy fél percre csendben volt, és látszott, hogy jár az agya. Majd felderült a pofija, rám nézett és kedves mosollyal megkérdezte: "Uram, volna kedve velem vacsorázni?" Lelkesedéssel mondtam igent. Erre hátranyúlt, elővett egy pizzás dobozt, kinyitotta és letette kettőnk közé a pultra. Mellé két kisüveg kólát. Nem tudtam visszautasítani.

* *

Időnként híre megy, hogy egyesek itthon hogyan csapják be az országunkba tévedt külföldieket, a turizmus "szolgálatában", hírnevünk nagyobb dicsőségére. Erre jutott eszembe az, hogy Malájziában hogyan bánnak az arra tévedt "mafla turistával":

Malájföldön dolgomat elvégezvén, utazom hazafelé. Kuala Lumpur repülőterén a csomagfeladáson, útlevélvizsgálaton túlesve, az országból elvileg kilépve, a tranzit-váró területen sétálgatok. Elmegyek egy bárpult előtt és eszembe jut, hogy a pénztárcámban van még egy pár maláj picula. Hátha elég egy sörre. Számoltam a kifüggesztett ártábla alapján, felültem a pulthoz egy székre és kértem egy korsó sört. A bárfiú csapol és elém teszi a korsót. Én pedig kiborítom a pénztárcám tartalmát, ami cca 30-35 százalékkal több, mint a sör ára, és elé tolom a kis kupacot. A fiú elkezdi kiszámolgatni belőle a sör árát, azt bekotorja a fiókba, a többit visszatolja elém. Én megpróbálom elmagyarázni, hogy megyek haza, ezt a pénzt már nem tudom használni, és ki tudja, jövök-e még valaha Malájföldre, és ezzel megint felé tolom a pénzt.Ő vissza, én szintúgy. A tili-toli játék a továbbiakban már nevetséges lett volna, így a fiú azt is betette a fiókba. Ám, amikor a felénél voltam a sörömnek, odajött és megkért, hogy teli töthesse a korsómat. Ennyivel volt adósom. De nem ezzel vágott mellbe igazán, hanem amit mondott a "köszönöm" után: "Kellemes haza utat kívánok, uram, és remélem, tetszett Önnek az országom."

* *

Vannak kevésbé kellemes élmények is.

Kínában történt. Éppen egyedül laktam a villában. Egy kolléga érkezését vártam. A villában fog ő is lakni. Neki ez az első útja ide. Kimentem elé autóval a repülőtérre Jannal, a gépkocsivezetőnkkel.

Látjuk az üvegfalon keresztül, hogy a kolléga hamar, már az elsők között jön az útlevélvizsgálattól és várja a csomagját. Ahogy a csomagok kezdtek a futószalagon érkezni, kisvártatva ő is megtalálta az övét, és jött is kifelé. Kölcsönösen örültünk egy keveset, majd elindultunk Jiadingba, a "bázis"-ra.

Megérkezve a villába, elengedtük Jant a kocsival, azzal, hogy köszönjük, ma már nincs velünk dolga. Leültünk a nappaliban inni egy "velkam-drinket", de csak röviden, mert a pasi egy kicsit fáradt volt. Megmutattam a szobáját, elvonult kicsomagolni.

Egyszer csak éktelen ordítás, megjelenik a lépcsőn, lefelé botladozik:

"Te! Ez nem az én bőröndöm!"

"Hát ez hogy a fenébe lehet? Te választottad, ez nem jó neked?"

"Nem. Csupa női cucc!"

Magamba roskadtam. Hogy kell ezt elintézni? Csak az lesz, hogy ki kell menni a reptérre. Kell a kocsi, ha megtalálom Jant. Ha nem, taxival kell kimennünk, (egyórás út). De ha nincs Jan, ki fog tolmácsolni?

Végülis megtaláltam a mobil-telefonján, kértem, hogy jöjjön sürgősen, mert baj van.

Megjött. Mondjuk neki a bőröndcserét. Jellemző, hogy az első reakciója egy jóízű nevetés volt, majd elindultunk a reptérre.

Megkerestük a megfelelő hivatalt, ahol az elveszett csomagok ügyét intézik. Volt ott hivatalnok, meg rendőr, meg egy kínai nő, aki a csomagját kereste. Amit ugyanis mi vittünk el és most hoztunk vissza. Aztán elkezdődött egy hosszú, értelmetlen és sehova nem vezető kérdés-felelet játék, amiben meg kellett volna indokolnia a kollégámnak, miért vitte el a másét. (Végén az is kiderült, hogy a két bőrönd nem is hasonlított egymásra, csak mindkettő fekete volt.) Nyilatkozzunk: kinyitottuk a bőröndöt? Mondtuk, hogy igen. Nyilatkozzunk: kivettünk valamit, vagy betettünk valamit a bőröndbe? Mondtuk, hogy nem.

És, ha mégis, akkor .. stb.,stb,.

Megoldást azzal kínáltunk, hogy megkértük a bőrönd tulajdonosát, a kínai asszonyt, hogy nézze át ő a bőröndjét és nyilatkozzon ő, hogy nem hiányzik semmije. Végűlis ez történt.

Megkönnyebbülten tértünk nyugovóra.

A hivatalos utak némelyikének volt olyan hátránya, hogy időhiány miatt voltam is ott, meg nem is. Eszembe jutott a milánói látogatásom, ami ilyesmire sikerült.

Az úti program szerint egy szerdai délben Pálosi J. műszig és én autóval Bécsbe mentünk. Ott csatlakozott hozzánk a bécsi gyárunk két igazgatója, és még aznap este átrepültünk Milánóba. Este a szállóból, ami a főpályaudvarnál volt, már nem mentem sehova. Másnap, csütörtökön reggel taxin kimentünk a német Osramnak egy lámpagyárába, közben a városból nem láttam semmit. Délben, a gyár megtekintése és az ebéd után taxin ki a repülőtérre, repülőn Bécs, autón haza.

Hát ez elég sűrű volt! Közben a gyári ebédnél tűkön ültem: ahelyett, hogy legalább valamit láthatnék a városból, folyt a diskurzus. (Még arra is volt idő, hogy, barátságosan bár, de felhányjanak néhány dolgot egymásnak a résztvevők, (két olasz, két osztrák, két magyar): az osztrákoknak nem tetszett, hogy az olaszok elvették Dél-Tirolt, mi említettük, hogy tőlünk az osztrákok Burgenlandot, de az osztrákok sajnálják, hogy mi visszavettük tőlük Sopront, stb...

Hogy jön ez ide? Lámpagyárosok egy lámpagyárban?!)

Mégiscsak volt városnézés: a taxi a repülőtérre úgy ment, hogy kérésünkre érintette a Dóm teret. Itt kiszálltunk, elküldtük a kocsit a Scala elé, mi ránéztünk a Dómra és egy passzázson keresztül átrohantunk a Scalahoz. Arra is ránéztünk. Beültünk a taxiba, irány a reptér.

Ilyenformán Milánót is "ki lehet pipálni"...