Hétvégi erőpróba, a szigetkerülés

Semelyik porcikám nem kíván kaddist zsolozsmázni a brigádokért, pedig ez a történet ahhoz fog hasonlítani... Szokásos nyári, hét végi erőpróbánkról, ifjúkori rendszeres izzós kirándulásainkról lesz szó.

A dolog onnan kezdődik, hogy volt egyszer (Pesten) egy Tungi; ismeretlenebb nevén a Tungsram Strand... Ismereteim szerint még Aschner Lipót idején létesült, mert ő azt mondta, az emberek akkor dolgoznak jól és eredményesen, ha kikapcsolódhatnak - pláne, ha együtt. (Ezért lett teniszpálya is a Törzsgyárban.) Minden esetre, a Törzsgyártól tíz perc sétányira lévő, a Duna partján árnyas fákkal teli Tungi emblematikus hely volt az izzósoknak is meg úgy általában az újpestieknek is. Jó volt ott úszkálni, pihenni vagy napozni - vagy csak úgy egyszerűen ott lenni. Hétvégeken egész családok és egész műhelyek, osztályok - horribile dictu, brigádok - vonultak ki a Tungira. A közösség ereje... Bár lehetett ott egyszerű kaját is kapni, de sokan érkeztek a komplett vasárnapi ebédjükkel, amit aztán ott, a gyepen, az árnyékban, közösen, fürdőgatyában - fürdőruhában fogyasztottak el. Jól esett a kaja mellé az egy üveg Kőbányai (mert mi más) és közben lopva meg lehetett mustrálni a kolléganők máskor köpenybe rejtett bájait is. A Tungi nem is igazán strandként, hanem inkább klubként funkcionált. Kollégáim közül sokan minden napjukat a Tungin kezdték, reggel hattól fociztak egy jó órányit, megfürödtek, majd onnan jöttek be egyenesen dolgozni fél nyolcra. Ezek a focibarátságok mind a mai napig eltartanak, pedig néhány évtized már eltelt azóta és Tungi sincs már.

A strandon kívül jól felszerelt csónakháza is volt ott az Izzónak. (Meg emlékeim szerint a Duna túloldalán, Csillaghegy - Pünkösdfürdőn is; ahol nyáron faházakat is lehetett olcsó pénzért bérelni és menni akár egy hétre "nyaralni"; reggel-este meg a rendszeresen közlekedő kishajó vitte át a Dunán az embereket; mentek dolgozni.) Az újpesti tungis csónakház azért volt különleges, mert itt meg csónakot lehetett bérelni egészen apró pénzért; egy napra is, egész hétvégére is. Az Izzóban fejlett volt az amatőr turizmus és támogatták is (a Túraszakosztály vezetője emlékeim szerint Kadlecovits Géza volt, a vízi túrázóké Bárdos Gyuri.) A dunai vízi túrázás elengedhetetlen eszköze volt a bérelhető csónak; leginkább a kétpárevezős kielboat. Elvileg kellett a bérléshez némi vízjártassági, de ezt senki nem vette komolyan. Még úszni se tudtam. (A kielboat párja - kisöccse egyébként az egypárevezős, a szkiff.)

A kielboat nagyon jó hajó. Szivar-alakú, keskeny; oldalt éppen hogy elfér az ember benne és nagyon könnyen siklik a vízen. Ellenben a keskenysége miatt rendkívül borulékony; ezt a veszélyt a kétoldalt két-két méterre kinyúló evezők kompenzálják és stabilizálják a hajót. Akárcsak a vizipók... Az ülések gördülnek, így egy-egy evező-húzás nagy távolságra repíti előre a kielboatot. Ugyanakkor nagy gyakorlat is kell az evezéshez; vissza-úton szinte siklik az evezőlapát a vízen és húzáskor is éppen, hogy csak elmerül - és ez egyáltalán nem olyan egyszerű, hiszen a Duna hullámzik. Ha az ember "kacsát fog", vagyis visszaúton véletlenül vízbe merül az evező tolla vagy túl mélyre (vagy a levegőbe, a víz fölé) kerül húzáskor, az evezőbe kapaszkodó evezős kiesik a szinkronból, a hajó óriásit billen, ki is lehet esni belőle. A két evező személy kötelező egyritmusú együtt-mozgásáról már nem is beszélek.

A kielboatba négy ember fér; ketten eveznek, egy a kormányos (csak ő néz a haladás irányába) és egy a hajó orrában - a "kapitány". Ez lógós hely: neki egyáltalán semmi dolga nincs, legfeljebb szóval tartja a "dolgozókat". Ide általában az úti elemózsia és sátor szokott kerülni (ha egyáltalán), hacsak nem a kisiskolás gyereke a családnak. A kormányosnak ellenben nagy a felelőssége: csak ő néz előre és a sodrással szemben, felfelé úgy kell kormányoznia a hajót, hogy az evező tolla mondjuk legfeljebb tíz centire legyen a parttól vagy a vízbe lógó fatörzstől, vagy más tárgytól - mert ott a legkisebb a víz sodra - hazafelé (ti. a sodrással egy irányban) viszont a Duna közepén jön a hajó, mert akkor segít a víz sodra a legjobban; ott szinte repül a kielboat. Viszont nem szabad nagy hajó alá keveredni... Szóval a kormányostól függ a haladás sebessége és a hajó biztonsága - és ha hibázik, a legénység kiköt és elveri a kormányost. Na nem nagyon, csak úgy nevelő célzattal... Emlékeim szerint valahol Göd magasságában volt egy hosszú, mélyen a Dunába nyúló, víz alatti kősarkantyú, ezt ügyesen ki kellett kerülni - ha a kormányos figyelmetlen volt és nem vette észre a nagy sodrást, a sarkantyú felett a hajót annyit hozta lefelé a víz, mint amennyit az evezősök felfelé húztak. Volt, amikor fél óráig szinte egyhelyben állt a hajó a sarkantyú felett, hiába dolgoztak az evezősök megfeszített erővel; fel - le - fel - le... Ilyenkor nem volt mit tenni; hagyni kellett, hogy a Duna a kielboatot lejjebb sodorja majd nagyobb kerülőt tenni. Na, ilyenkor kapott a kormányos...

A mi csapatunk általában egyszerre három hajót bérelt és így 9-12-en mentünk együtt a Dunán, fiúk-lányok vegyesen. (Bár szigetkerüléskor az evezősök mindig fiúk voltak, ott nehéz volt a munka. Gyakran mentek egész családok; feleségemmel - szintén a Félvezető Fejlesztés fejlesztő mérnökével - mi is sokszor vittük magunkkal kisiskolás fiunkat.) A csapat-összetétel változhatott is; a mi családunk leggyakrabban Marton Palival, Bodor Magdival, Mann Viktorral és feleségével, Nizák Ágival meg fiukkal, Mann Milánnal társult. (Marton Palival ma is tartjuk a barátságot: minden hónap harmadik szerdáján együtt vacsorázunk.) A szokásos irány reggel fölfelé majd este vagy másnap lefelé. Sokszor kikötöttünk pihenni, ha elfáradtunk; fürödtünk egyet vagy benéztünk a "lakatlan szigeten" a csónakosok számára települt hótegyszerű "Totyi" csárdába egy sörre vagy harapni valamit. Addig mentünk felfelé, ameddig a kedvünk tartotta; ha meguntuk vagy elfáradtunk - vagy aznap haza akartunk érni - megfordultunk, ki a Duna közepébe és repülés vissza a Tungira. Ott szépen ki kellett tisztítani a hajót, lemosni - aztán ment a helyére a csónakházban. Tisztán vettük át, ugyanolyan tisztán kellett visszaadni.

Az igazi kirándulás a szigetkerülés volt. Ilyenkor a Váci Duna-ágon fölhúztunk egészen Kisorosziig, a Szentendrei sziget csúcsáig, ott kikötöttünk, tábortüzet raktunk és ott is éjszakáztunk - másnap ebéd után aztán a Szentendrei Duna-ágon haza. Ez azért igazi nagy erőpróba volt, természetesen főleg a hegymenet; hosszú volt az út, kellett húzni az evezőket derekasan - de az este hangulata bőven kárpótolt bennünket. Élveztük a csendet, a vizet, a tábortüzet, a szigetkerülés sikerét, egymás társaságát. Nagyon jó volt együtt lenni. Nem dolgoztunk, bár fejlesztők révén, az agyunk mindig zakatolt - emiatt akárhányszor csapott át a társalgás szakmai részletek megbeszélésébe. Ez valahogy csak úgy jött; egyikünk se érezte, hogy most éppen dolgozunk - szórakozás, természetes időtöltés volt az egész. Ezek a szakmába forduló beszélgetések rendkívül hasznosak voltak; "nem dolgoztunk", tehát fogott az agyunk, mint a beretva - nem egy műszaki kérdést ott, a szigetkerülésen oldottunk meg.

A kielboat akaratlanul is erősítette az együvé tartozás érzését. Egymásra szorultunk - pláne én, aki még úszni sem tudtam. De azért én is mindig mentem a csapattal és húztam az evezőt (se kormányos, se pláne kapitány sose voltam); és egészen biztos voltam abban, hogy ha baj van, számíthatok a segítségre. Hál'Isten, sose történt velünk semmi baj. (Mentőmellény soha nem volt rajtunk). Ahogy ma borzongva belegondolok, egy borulás a Duna közepén nem lett volna semmi - pláne, ha a csónakban volt a kisfiam is, akit nyilván először kellett volna menteni. Akkor az ilyen gondolatot egyszerűen elhessegettem magamtól. "Segítenek a többiek, a bajban számíthatok rájuk" - volt a meggyőződésem és jogosan.

Persze hét végén nemcsak mi mentünk evezni, hanem más csapatok is; ha nem foglaltunk előre időben, nem is maradt hajó. Jó volt látni, ahogy a Tungi - stégtől szétrajzott a nagy, sok hajóból álló izzós csapat; zömmel ismerősök, de ismeretlenek is. Integettünk egymásnak - hiszen egy család, a Tungsram-család tagjai voltunk. Ha valami, ez a hajózás is növelte az együvé tartozás érzését. Máig hálás vagyok az Izzónak ezért a lehetőségét és teljesen értetlenül szemléltem, amikor a Tungi kimúlt... Hogy kinek mennyi nyeresége származott ebből, el nem tudom képzelni. A pozitív hatást viszont én is, más is jól érezhette, megtapasztalta. És ezek a "vízi-barátságok" a munka közben, a munkahelyen is rengeteget segítettek.