Hogyan legyünk nyereségesek?

A Tungsram a nyolcvanas évek második felében sok belső átszervezést élt át.

Ezek egyikének hatására az addigi Sajtoló és Szerszámgyárból annak szervezetéhez hozzácsapva a Vákuumfejlesztést is Fejlesztő Gyáregység lett, amely eleinte Pálosi vezérhelyettes birodalmába tartozott, de alapvető feladatai nem változtak. Szinte kizárólag belső vállalati felhasználásra állított elő gyártó szerszámokat, amelyekkel aztán a fényforrás gyárak részére alkatrészeket állított elő a Présüzemben.

Így aztán a gyár valójában költségcentrumként működött, bevétel elszámolása belső árakon történt és az alapanyag beszerzésekért a vállalati anyagbeszerzés volt felelős, a gyárnak nem volt hatása a beszerzés költségeire.

Nagy meglepetés volt, amikor egyszer csak Vaszily György gyárigazgató azzal érkezett meg egy értekezletről, hogy mi is profitcentrumszerűen kell, hogy gazdálkodjunk és elvárás a nyereséges működés.

"Ezt meg mégis hogyan?" lehetett volna kérdezni, de a jó katona nem kérdez, hanem végrehajt. 

Én akkor a Gyáregység gazdasági vezetője voltam, és az volt az elvárás, hogy varázsoljak "papír nyereséget" az addig rutinszerűen kimutatott "papír veszteségből".

Így aztán szétnéztem, hogyan tudnánk "naggyá tenni" a Fejlesztő Gyárat.

A papír veszteség egyik fő oka az volt, hogy a fényforrásgyáraknak szállított alkatrészeink belső elszámoló árait a január 01.-i fixálás után már nem mozdították, közben pedig az alapanyagok árai folyamatosan emelkedtek. Így aztán voltak olyan alkatrészek (pl. az autólámpák molibdén sapkái, amelynek alapanyagára akkoriban erősen emelkedett.) amelyet már az év közepén olcsóbban adtunk, mint csak maga az anyagár.

A vállalati számvitel persze év végén elszámolt árkülönbözeteket, de ez csak arra volt elég, hogy vállalati szinten valós készletértékeket és anyagköltségeket mutassanak ki, a gyáregység kimutatott veszteségén ez nem segített.

Ezért aztán hosszú meggyőzéses hadjáratot kezdtem vívni a központi számviteli és közgazdasági részlegeken, hogy álljunk át legalább a negyedévenkénti belső elszámolóár módosításokra, azaz mi negyedévente változtathassunk árat a fényforrásgyárak felé. Mivel az említett helyeken nagy tudású és jóindulatú hölgyek (csak néhányukat megemlítve: Szigeti Marika, Oravecz Hédi, Harsányiné Kati) dolgoztak, a szakmai érvek és a nem agresszív kezelés meghozták a számunkra kedvező változást, és így bevétel sorunk megugrott. Annyira elkanászodtam, hogy később már nemcsak az aktuális alapanyagárból indultam ki, hanem hozzáálmodtam még némi várható áremelkedést is. Már nem emlékszem, hogy a fényforrásgyárak mikor vették ezt észre, ha egyáltalán izgatta őket, hiszen a valós tényleges éves összes költségük ettől nem változott.

A következő lépés a gyártószerszám raktár átnézése volt, ahol sok-sok éve csak gyűltek azok a szerszámok, amelyek olyan alkatrészeket gyártottak, amelyekre már hosszabb ideje nem volt szükség.

A szerszámok életkoruk miatt már nullára voltak leírva, de még működőképesek voltak. Közöttük például nagyon sok volt az adócsövek alkatrészeihez szükséges csillámszerszám.

Az adócsöveknek addigra már meglehetősen bealkonyult, és az akkori legújabb típusokon túl a régebbi típusokra már nem igazán volt kereslet. Ezért aztán úgy gondoltam, hogy selejtezni kellene a régi szerszámokat, és az eladott cél hulladékanyagból szép pénz jönne be.

Mégis, amikor megkérdeztem az illetékes alkatrész értékesítőket és a gyártóeszköz gazdálkodókat senki nem merte vállalta annak kimondását, hogy ezekre a régi szerszámokra már soha nem lesz szükség. Ezért aztán megfordítottam a menetet, és minden hónapban írtam levelet az alkatrész értékesítésnek, hogy mely régi típusok szerszámait selejteznénk le, és ha kifogásuk van, azt jelezzék. Persze soha nem válaszoltak semmit, így aztán sikerült megszabadulni sok tonnányi régi porosodó szerszámtól és így az év végi leltározásnál is már sokkal kevesebbet kellett szenvedni. Elméletileg biztosan volt valamennyi kockázat, hogy mégis befut rendelés valami ősi típusra, de soha nem történt ilyen. A kapott összeg pedig hizlalta az az éves bevételünket.

Végül pedig az év végi leltározásnál voltam kénytelen egy kicsit meglepni régi üzemi munkatársaimat. Tudtam, hogy minden üzemben mindenki "gyűjtögető életmódot" folytat, és a munkaasztalok, üzemi raktárak mélyén mindenféle anyagok és szerszámok vannak elspájzolva "rosszabb időkre",amelyek a kimutatásokban már felhasználtként szerepelnek. Az éves leltározásokkor ezeket általában nem kutattuk eszeveszett módon, amit kitettek azt leltároztuk, amit nem, azt nem.

Most azonban a szokásosnak szigorúbb lett a leltár, kinyittattuk a szekrényeket, fiókokat, elhúzattuk a függönyöket, benéztünk a raktár sarkába, és lám, lám…máris vissza tudtunk írni egy csomó anyag és szerszámfelhasználást. A kollégák nem voltak túl boldogok, de remélték, hogy ekkora kutakodás nem lesz hosszú távon.

Nem is lett.

Az évet sikerült a szokásos "veszteség" helyett "nyereséggel" zárni, (tehát teljesítettük a felsővezetői elvárást) aminek azért nagy része valójában csak annyi volt, hogy a költségek egy része más soron és más időben került át a fényforrásgyárakhoz.

Ez talán segíthette valamennyire a vállalaton belül a gazdasági tisztánlátást, hogy mi mennyibe kerül, de vállalati szinten valós eredményhatása nem volt.

A másik két ügylet pedig csak egyszeri javító tétel volt.

Ha jól emlékszem, az újabb és újabb átszervezések során nemsokára vissza is tért a költségcentrum jellegű szemlélet a belső vállalati igényeket kiszolgáló egységeknél.