India

Nemrégiben az 1997-es indonéz Yogjakartáról szóló írásom úgy fejeződütt be, hogy onnan elindultam Szingapuron keresztül Indiába. Fiatal kollégámmal együtt meg is érkeztem oda, azonban az Indiáról szóló írás ezidáig késett. (Az akkori, első indiai utam után két és fél évvel, 1999. őszén voltam másodszor is.) Uticélunk India nyugati részén fekvő Gujarat tartomány Achmedabad nevű székhelye közelében: Nadjad. Itt is van egy fényforrásgyártó vállalat, - egy izzólámpagyár itt Nadjadban és egy fénycsőgyár nem messze, Limbassiban. Mindkettőt a TUNGSRAM létesítette egy indiai cég megrendelésére. A General Electric ezeket is megvásárolta, így most is ugyanazok a szakik látogatnak segítségnyújtás céljából ide, mint korábban, csak most a ruháikon nem "T" , hanem "GE" jelvény van. Így odalátogatásunkkor is volt ott egy kis csapat: lámpagyártó és gépgyártó szakik.

Bár igazi turistahelyeken nem voltam Indiában, mégis hatalmas benyomást tett rám ez a világ. Ám ennek nagy átfogó taglalása helyett itt csak pár emlékezetes villanását láthatjátok.

• A gyár kapujában egy nagy márványtábla mondja a látogatónak, hogy ez a gyár nem létezne a magyar TUNGSRAM vállalat vezérigazgatójának, Dienes Bélának és sok kiváló szakemberének segítsége nélkül. Szép volt, de egy kicsit szomorító is: arra gondolok, hogy ennek a nagyszerű, kiváló embernek a nevét kőbe vésve - a sírkövén kívül - a világ egy helyén lehet csak látni, az indiai dzsungel egy tisztásán.
• Az egyik legfestőibb látvány: a nők. Színpompás szárikba és kendőkbe öltözve. És nem "járnak", hanem királynői léptekkel és királynői tartással "vonulnak". Ők öltöztetik fel az utcát olyanná, hogy muszáj folyton fényképezni. Nem szaladnak el a fényképezőgép elől, inkább szívesen állnak be. Néha még egy kicsit tolakszanak is, hogy rajta legyenek a képen. Érdeklődtem, hogy nekik miért jó, ha lefényképezem őket? Azt mondják, az én képem által egy darab belőlük elmegy oda, ahol én élek. És ettől ők többek lesznek, nem kevesebbek! (Gyönyörű gondolat!)

Kevésbé tetszett, hogy a gyárban ugyanilyen szárikban, lobogó selymekben állnak, ülnek, járnak a mozgó-forgó-tűzhányó gépek mellet. A balesetveszélyekre évtizedek alatt beidomított figyelmemet itt el kellett altatni. A kezüket tehetetlenűl széttáró vezetőktől meg sem kérdeztem, hogy évente hány...

• Étkezésünk úgy volt megoldva, hogy ebédet és vacsorát a gyár úgynevezett vendégházában kaptunk, a szakács főzött, nagyon jóízű ételeket és gyümölcsöket kaptunk, sőt, esténként még whisky is volt az asztalon. (Ez azért is nagy dolog volt, mert Gujarat állam "alkoholmentes", de a szakács büszke volt az ügyességére.) Szombaton és vasárnap a szállodában étkeztünk. A szálloda vegetáriánus volt.
• Itt tapasztaltam meg, hogy az indiai konyha milyen nagyszerű, ízletes, tartalmas finomságokat tud készíteni hús nélkül is.
• Az életet tisztelni kell! Az állatok élete is Élet! Nem oltjuk ki, nem okozunk szenvedést. Van persze túlzott tisztelet is: ezt élvezi a tehén. Ballagnak a kisváros szűk utcácskáin, lassítva a népség mozgását, benéznek a kis üzletekbe, belenéznek a szatyrokba, meg a táskákba. Látom, az egyik boltos a tehén elé rak egy rakás zöldséget, hogy egyen. Megkérdeztem: nem az övé a tehén. Nap-nyugtakor lefekszenek a Nr.9 országos főútnak a városon átmenő szakaszán a még meleg aszfaltra, elfoglalva a négy sávból kettőt.

Hagyni kell őket.

Egyik nap azt látom, hogy a szállodai szobám padlóján átlósan, öt centi széles sötét csíkban hangyák vonulnak. Csengetek a fiúnak, az jön. Mutatom neki a hangyákat.

Aszongya: hangyák. Mondom, hogy nem tartom jónak az ittlétüket, csináljon valamit. Kérdően néz. Mondom, ott a rés az ablak alatt, azon jönnek be.

Mondja: ott is fognak majd kimenni. Láttam, hogy ez az a pillanat, amikor nem mondhatom neki, hogy hozzon egy rovarölő szert, meg egy porszívót.

• A majmok! Délután ellepik a gyárat. Csapatostul hancúroznak, kergetőznek, tornáznak a fákon, a csővezetékeken, a kábeleken, az épületpárkányokon. Sötétedésre sorra felülnek az üveggyár tetejére, sziluettjük furcsa "fogazatot" mutat az egyébként sima tetőn.

Egy idősebb majom állandóan fenn tartózkodik a sofőrök pihenőhelyének árnyékvető tetején. Ott lakik egy nagy autógumi-fészekben. Nem megy sehova, ugyanis vak. A sofőrök időnként szólitják és felnyújtanak egy banánt a lenyújtott keze ügyébe. Megható látvány: jönnek a majmok hozzá látogatóba! Egy-egy leül mellé, állítom, hogy "beszélgetnek". (A hogylétéről és a külvilág híreiről?) Aztán a vendég elköszön: megérinti, megsimítja az öreg vállát és elmegy. Engem meg odaszögez valami és nézem őket.

Most látom, hogy az egzotikus kalandomat Indiával milyen gyengén tükrözi ez az írás. De sok mindent nem is lehet írásban visszaadni. Látni kell!

Jut eszembe még Indiáról: Meg kellene tanulnom meditálni és többet törődni a lélek dolgaival.