Indonézia, Surabaya 1997.03.30.-04.15.,Yogjakarta 1997.04.15.-04.25.

Manila után a következő állomásunk az indonéz Surabaya volt. Itt már korábban jártam, a város nagy vonalakban ismerős volt. Újdonság volt azonban a szállodánk. Mikor hírét vettük, hogy a Hiltonban fogunk lakni, azt képzeltem, hogy ez egy üveg-beton toronyépület lesz a városban, amilyen ez lehetne bárhol a világon.

A meglepetés: trópusi erdő egy darabja körülkerítve, egy stílusos földszintes recepciós épület, azon túl szétszórtan kétlakásos bungalók. Egy központi helyen úszómedence, mellette bambuszból-pálmából egy bár, és amellett bambuszból-pálmából egy étterem. És mindenütt rengeteg zöld és virág. A vadregény dacára teljes volt a komfort, a bungalókban is. A fürdés az úszómedencében, hozzá a nyugágy és a törölköző természetesen ingyen volt. A bár és az étterem szolgáltatásainak igénybevételét erősen korlátozták a hivatalosan elszámolható költséghatárok, de ezeket olykor kismértékben, spórolósan, túlléptük a saját zsebünk terhére.

Ezt a szállodát szerettem.

A kis kollégám azonban időnként nem érezte jól magát. Neki a trópusi természet ilyetén közelsége, ahogy azt a Hiltonék itt előállították, félelmeket okozott. Például este, mikor nyugovóra mentünk, már az ösvényen is nagyon figyelt. Az ő bungijába kellett először bemennem, minden alá, mögé benéztem és ha nem találtam élőlényt, (még a kis gekkót, az ártalmatlan gyíkocskát sem,) akkor ő is bejött és otthagyhattam őt reggelig.

Két hét Surabaya után átrepültünk a szintén a Jáva szigeten lévő Yogjakartába. Ez a hely többszörösen felülmúlta Surabayát. Nagymúltu, a régi kultúrákat megőrző, de ma is korszerű, az ország legjobb egyetemeivel büszkélkedő város. Környéke is nagyszerű látnivalókat kínál. Már az is valami, hogy a gyári iroda ablakából egy füstölgő vulkánt, a Merapit látod.

Események:

A város egyik nevezetes ezüstműves cégéhez ajánlottak be a gyáriak. (Egyébként, amint ezt ott láthattuk is, ez egy turistalátványosság is.) Az épület egyik része egy nagy helyiség árubemutatónak, illetve üzletnek berendezve, vitrinek tömegével, azok megrakva ezüst ékszerekkel és dísztárgyakkal. Az eladó-leánykák nagyon kedvesek: tea, kávé, hűtött kóla, nézelődjünk nyugodtan. Tekintettel a minket ide beajánlókra, a feltüntetett árakból 15% engedményt adnak!

Megnézzük a műhelyt is?

Kösz, meg. El nem tudtam képzelni: Egy félhomályos hodály, benne három sorban

huszonegy munkaasztal egy-egy munkással (művésszel!!!). Mindegyik asztalon gyertya világít, mert ezt a munkát a gyertya fényénél kell végezni és a gyertya lángjára is szükség van. A termékek fantasztikusak. Láttam, és mégsem tudom, hogyan lehet kézi munkával, egyszerű kéziszerszámokkal ezeket előállítani. Családom nőtagjai örömére kénytelen voltam vásárolni...

Yogjakartai tartózkodásunk idéjére esett a "Muszlim Áldozat Napja" nevü ünnep. A városban feltűnő módon egyre több kecskét, marhát lehetett látni, amiket terelgettek és árultak. Ezen a napon ugyanis akik tehetősebbek, egy kecskét, a jobbak többet, a még jobbak egy marhát, a még annál is jobbak több marhát vágnak le vallásos ünnepség keretei között, majd a húst szétosztják a szegényebbek között. Alkalmunk volt látni, hogy ünnepel a szultán. (Indonézia köztársaság, mégis van egy szultán!?) A szultán palotája előtti tér tele volt az ünnepségre odagyűlt néppel. Mi, némi költség ellenében be tudtunk jutni a palota udvarára, ahol csak tíz tizenöt ember volt, és innen mindent láthattunk és fényképezhettünk. Először a testőrgárdák vonultak fel. Nem tudom, hány tizenöt-húszfős szakasz, mindegyik más-más festői egyenruhában (batik ing, vagy batik köpeny, csizma, bocskor, saru, mezítláb, lándzsa, vagy kováspuska...). Ezután kitoltak a tömeg közé egy szekeret, ami roskadásig meg volt pakolva gyümölcsökkel. És végül megjelent a díszesen öltözött szultán is a "miniszterei" körében és tett egy kört.

Mindez alatt még egy feledhetetlen dolog történt: Mialatt szorgosan fényképezgettünk, megszólított egy egyszerűen öltözött idősebb bennszülött.

Kérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, Európából. Melyik országból? Magyarországból. Erre az idős "maláj fejvadász" felsóhajt: "Ó, Magyarország! Budapest! Gyönyörű város, a Duna két partján!"

"Járt már nálunk?" -kérdeztük meglepve. "Nem, csak sokat olvastam az országukról. Mert szeretem a futballt. A 6:3-as csapatot most is el tudom sorolni!" És ő és a kollégám kórusban adták elő a csapat összeállítását. Kis kollégám egyet rontott, de a csumingó névsora hibátlan volt!

És újra csak sajnálom, hogy nem tudok sok fényképet idetenni. Két csodálatos kirándulásra vittek: Egy nap Borobudur, a másikon Perambanan. Mindkettő Buddha-szentély a nyolcadik - kilencedik századból. Piramis, illetve piramisok kőcsipkékből, tornyokkal, kilométerekkel mérhető hosszakban domborművekkel. Hatalmasak, fenségesek, nagyon szépek. Tényleg eláll a lélegzet, amikor egyszerre csak eléd tűnnek.

És ezekkel a képekkel búcsúztunk Indonéziától...