Ingyen könyvek Londonban

Bevallom őszintén, a jelen sztori elmeséléséhez Horváth Laci "Vásárlásaim" – című történeteiből kaptam "ihletet". Ugyan, szigorúan véve nem igazi izzós történetről van szó; nincsen benne szakma, nincsenek benne megemlítve kollégák- de azért áttételesen, szerintem, mégis tungis a sztori… Majd az olvasó eldönti, hogy igaz-e ez és hogy érdekesek-e számára a leírtak.

1974-et írtunk; a Félvezető Fejlesztés lelkes fejlesztője voltam, különböző beosztásokban. A kutatási oldalról érkeztem (az egyetemen azonnal a végzés után elkezdhettem volna a kandidátusi aspirantúrát) és rendszeresen jelentek meg tudományos publikációim; itthon is, külföldön is sokszor tartottam előadásokat. Az Izzó teljes mellszélességgel támogatta ebbéli tevékenységemet; én pedig jó szívvel és lelkesen hirdettem-reklámoztam a cég kutatás-fejlesztési eredményeit. Még többet akartam azonban, ezért 1974-ben – szintén izzós támogatással – megpályáztam és el is nyertem egy 10 hónapos mikroelektronikai szakmai ösztöndíjat az USA-ban, a félvezetők világelső országában. Nem írom le az ezután történtek állomásait; tény az, hogy az ösztöndíj váratlanul nagyon lassan, 1978-ra érett be, nem az USA-ban, hanem Londonban és nem tíz hónapra, hanem ötre. (Ami utóbbit aztán az ENSZ UNIDO – az ösztöndíjat biztosító nemzetközi szervezet – vissza meghosszabbított.) Az ösztöndíj 1978-ra már "posztdoktori" ösztöndíj lett a londoni Imperial College-ben, lévén, hogy addigra ledoktoráltam. Témája szorosan illeszkedett az Izzó félvezető tevékenységéhez (hiszen abból származott) és ezért az ösztöndíjból a cég is profitált.

Az Imperial College a brit kormány mintaegyeteme volt; az anyakirálynő volt az intézmény kancellárja és máig is a világ élvonalába tartozik: a világrangsorban ma a világ hatodik legjobb egyetemének számít. Nobel díjasok tucatjai dolgoztak-dolgoznak ott; mint például Gábor Dénes, a holográfia akkorra már elhunyt magyar származású feltalálója, akinek a tanszékére kerültem vendégkutatónak.

Nem szeretnék szakmázni, ezért az egyetemi kutatómunkámról nem írok – viszont mint a szivacs, úgy szívtam be minden lehetséges információt, benyomást – szakmait is, mást is. "Nincs drog, nincs prosti, nincs politika" – ez volt az elvem, de ezen a hármon kívül szinte minden lehetségest kipróbáltam, a legényegylettől a skót népi táncon keresztül a lakásokon szervezett magánhangversenyek látogatásáig. (Ez utóbbi úgy történt, hogy láttam valahol egy falra kifüggesztett hirdetést: "X.Y, a Zeneakadémia IV. éves hallgatója itt –és – itt, ekkor- és - ekkor nyilvánosan gyakorol. Belépő: egy üveg bor". Na, én ilyenkor a hónom alá csaptam egy üveg bort és mentem a vadidegen társaságba. Sok ilyenre mentem; sose bántam meg…) Ennek a folyamatos "élménykutatásnak" egyik mozzanata adja a címadó sztorit.

Jártam Londont és minden apró sarkát kikutattam, meglátogattam, körbejártam. Ennek a kutatásnak egyik eredményeként a Szent Pál székesegyház mellett egy eldugott kis utcában egy még eldugottabb könyvesboltot fedeztem fel. Talán, ha 3 x 3 méteres lehetett; dugig pakolva könyvekkel. De nem akármilyenekkel: angol nyelvű könyvek volt a kisebbség; a döntő többség a szocialista országok nyelvén kiadott könyvek voltak. Mit ne mondjak – a magyar könyveket nem Budapesten adták ki… Engem akkor igazándiból az angol könyvek vonzottak – nem regények, hanem aforizma-gyűjtemények, verseskötetek (versekkel fantasztikusan lehet nyelvet tanulni!! Ezt már Kijevben is megtapasztaltam, amikor Petőfit olvastam oroszul), a nyelvhelyesség jellegzetességeit taglaló munkák (például az angol anyanyelvűek tipikus nyelvi hibái) és így tovább. Természetesen végigböngésztem a magyar könyvek polcát is (mint ahogy az oroszét is.) És itt ért a meglepetés: ha viszek két-három (mondjuk) magyar nyelvű könyvet (amit ingyen adnak, csak vigyem), akkor választhatok hozzá angol nyelvűt is egyet – és azt is ingyen! Fizetés helyett meg kellett adnom a nevemet és az itthoni címemet, de senki nem ellenőrizte, hogy nem mondjuk "Pató Pál Dunaszentpocak-Alsó Alig u 1" adatot adok meg…

Hát nekem ez a könyvesbolt aranybányának bizonyult… Szinte hetente jártam bőrönddel oda – mert azért kiderült, hogy a magyar nyelvű könyvek is rendkívül érdekesek – és hát az itthon hozzáférhető információt, finoman fogalmazva, jelentősen kiegészítik… Már nem tudok visszaemlékezni az ott beszerzett magyar nyelvű könyvek címeire, csak mondjuk Mindszenty – a katolikus egyház által is betiltott!! – emlékirataira vagy az 1956 egészen más szemléletű leírásaira emlékszem; meg Szolzsenyicin "Az első körben" meg a "Gulag szigetcsoport" című orosz nyelvű könyvére, az előbbiért kapta a Nobel díjat. (2021-ben Szolzsenyicin ihletésére mentem el szibériai kirándulásom során Vlagyivosztokból Magadan-ba, a Gulag - munkatáborok legszörnyűségesebbjébe, a család uniszónó előzetes lehülyézését lenyelve…) Kevéske szabadidőmben faltam ezeket a könyveket és hát az itthonihoz képest egy egészen más magyar valóság nyílt meg előttem… És persze gyűltek angol nyelvű könyveim is, mondjuk pl. a helyes elöljárószó-használatról. (Ezek máig is megvannak és forgatom is őket!)

Nem értettem, miért adják a könyveket ingyen; kérdezgettem tanszéki kollégáimat, de senki nem is hallott erről a parányi könyvesboltról… Én meg rendületlenül gyűjtöttem az anyagot és rengeteget olvastam késő éjjelig, mert azt tudtam, hogy (1979-ben!) ezeket a könyveket rendkívül kockázatos lenne hazahozni- meg eszetlen túlsúly is jönne ki a hazaútra, és én azt miből fizetném?!

(Az ENSZ UNIDO ösztöndíj nem volt kevés, kényelmes ottlétet biztosított- de a szállás--és étkezési költségek lényegében el is vitték az ösztöndíj döntő hányadát. Pedig én rengeteget utaztam, mert a "mindent megtapasztalni"-elv egész Nagy-Britanniára kiterjedt és bizony egyáltalán nem volt olcsó mulatság. Igaz, a szakmai utak útiköltségét az UNIDO megtérítette, de a kocsi-kölcsönzést, szállást, étkezést már nem. Merthogy én, mondjuk, kétnapos szakmai látogatást tettem Skóciában, az Edinburgh-i Egyetem mikroelektronika-tanszékén –útiköltség térítve – de az már nem, hogy az egyetemi vizit után, az alkalmat kihasználva, körbejártam egész Skóciát. Summa summárum – igenis nagy vonzerő volt, hogy ingyen juthattam rengeteg, értékesnél értékesebb könyvhöz.)

A rengeteg ingyen-könyv teljesen felborította londoni (nem-szakmai) prioritásaimat. (Mert azért a szakmai ismeretek bővítése volt az abszolút első a rangsorban.) Addig azt vallottam, hogy "olvasni itthon is tudok" – vagyis ott azt kell csinálnom, amit itthon nem tudok. Na, ilyen lett a különleges magyar könyvek olvasása… Mert az kézenfekvő volt, hogy azokat ott, Londonban kell elolvasnom, hiszen ezeket az itthon nyilván tiltott kiadványokat nagyon kockázatos lett volna haza hoznom – a már említett, lehetetlen túlsúlyról (illetve annak költségéről) nem is beszélve… Emiatt a "nincs politika" szempont átalakult és bizony jócskán foglalkoztam politikával – hacsak magamban is…

(A nincs politika" elvet másképp is megszegtem. Némi kitérő után egy korosabb portugál hölgynél béreltem egy szobát London külvárosában– aki egy ukrán emigráns élettársa volt. Bár Volodimirral én már nem találkoztam – addigra meghalt – de általa áttételesen mégis bekerültem a második világháborús ukrán emigránsok klubjába. Miután én Kijevben végeztem az egyetemet 1967-ben és azután is sokszor megfordultam ott, én egy "friss hírforrás" voltam a számukra. És ott nem lehetett nem politizálni… Egyébként a klub vezetője egy matróna-korú hölgy volt, aki olyan gyönyörűen beszélt oroszul, hogy én olyant még soha nem hallottam… Kiderült, hogy ő egy orosz grófnő; a grófi édesapa a harkovi kormányzóság kormányzója volt a cári időkben, innen volt a hölgy elképesztő, emelkedett stílusú orosz nyelve…Ittam, amit mondott és ahogyan mondta; vagyis nemcsak az angol nyelvismeretemet, de még az oroszt is sikerült Londonban palléroznom.)

Kis kitérő: megszegtem a "nincs politika" elvet Genfben is, ahol a Nemzetközi Vezetőképző Intézet – akkor IMI, ma IMD, a világ mai legjobbja – hallgatója voltam (szintén izzósként!) és az IMI igazgatója Bohdan Havrilisin volt, világhírű "Római Klub-ista" jövőkutató. Nos, Bohdan kanadai állampolgár, de kijevi második világháborús emigráns volt és a rengeteg vezetési szakmázáson kívül természetesen minden másról is eszmét cseréltünk; velem, a "szintén kijevivel". Az általa írt "Útitervek a jövőbe" című Római Klub-jelentés Bohdan ukránul nekem írt dedikációjával ma is könyvtáram egyik dísze. Neki jó ismerőse volt az ugyancsak világhírű Római Klub-os magyar László Ervin, akivel közösen "szerepeltünk" a Liechtensteini herceg – szintén Római Klubos – munkacsoportjában. "Hogy dübörgött alattunk a híd"… (gyengébbek kedvéért: ezt a kisegérke mondja a nagy elefántnak, miközben mennek át a hídon) … László Ervint egyébként én furikáztam haza Bécsből, ahol akkortájt dolgoztam. Mondom: "dübörögtünk"…

Az ingyen-könyvek rejtélyének megoldására Pesten került sor. Itthoni kötelező (nem szakmai…) úti beszámolómkor az NKF-en dolgozó Ember elvtárs (van-e, ki e nevet nem ismeri..?!) elmondta, hogy az a bolt az angol hírszerzés toborzó boltja… Ember elvtárs minden ilyent tudott; azt is – az ilyeneket az indulás előtti eligazításnál mondta - hogy egy adott szállodában hányas számú szobákat ne fogadjuk el, mert azok be vannak technikázva, ott lehallgatnak… Minden esetre, engem Londonban meg se próbáltak megkörnyékezni, ámbátor lehet, hogy Pató Pál urat Dunaszentpocak-Alsón keresték… A magyar nyelvű tiltott könyvek zömét pedig fájó szívvel Londonban hagytam, az orosz nyelvűeket viszont hazahoztam mondván, hogy a magyar határon úgyse tudják ránézésre megállapítani, hogy ezek milyen könyvek… Úgy is lett és utána szorgalmasan terjesztettem a könyveket a szovjet "másképpen gondolkodók" körében.