Isztambul 1977. október.

Wohl Péter, én és plusz egy fő indultunk Isztambulba. Hallatlanul izgalmas út! Isztambul Európa egyik legérdekesebb, leglenyűgözőbb, leglátványosabb városa. Eddig még nem láttam. (Holott addigra már alig volt magyar, aki ne látogatta volna meg. Bevásárolni.)

Izgatottam vártam az elutazást, azzal együtt, hogy látható volt: az élvezetet egy pár dolog le fogja rontani. Ezek:

Az oda- és visszautazást leszámítva mindössze három nap áll rendelkezésünkre. Mire lesz ez elég? Hány látnivalót tudunk megnézni (a Nagybazárt is beleértve)? Ugyanis ezalatt még dolgozni is kell. Le kell tárgyalni a török vevőjelölttel egy higanygőzlámpa berendezéssor ajánlatát.

Végülis a vártnál jobban sikerült minden. A vendéglátóink segítségünkre voltak. A munka szigorúan betartva reggel 8 és 11 közé, délután 15 és 18 közé volt szorítva, kitűnő feltételekkel és alkalmas résztvevőkkel.

Elég is volt. A déli és esti szabadidőnkben pedig nagyon ügyesen ötvözték a kultúrát, az étkezést és a szórakozást. Például: úgy néztük meg velük a Topkapi Szerájt, hogy ott kaptunk ebédet,vagy, átmentünk az Európa-hídon, mert Ázsiában ebédeltünk.

Tehát volt Kék Mecset, Hagia Sophia, Topkapi Szerály, Galata híd, Halászcsárda a Boszporusz partján, hastáncos mulató és egyéb ilyesmik, amik felejthetetlen élményt jelentettek, de amikről itt nem írok részletesebben, mert az útikönyvek ezt nálam jobban teszik.

Történt azonban valami, ami mindig eszembe jut, ha Isztambulra gondolok.

Kellemetlenség.

Utolsó délelőttünkön elmentünk a Bazárba. Azt is okvetlenül meg kell nézni, valamint bőrkabát ügyeink is voltak. Az én bőrkabát-témám hamar elintéződött, azonban Péternek mutattak egy gyönyörű színű, puha, meleg, háromnegyedes autós irhabundát. Ráharapott. Az üzlet nagyon hosszú idő alatt jött létre: az eladó és a vevő kezdeti elképzelései az árra vonatkozóan csak nagyon lassan, sok tea után, az eladó családi körülményeinek és egészségi állapotának ismerete során közeledett egymáshoz. Végülis a kabát Péter birtokába került.

Taxiba ültünk, hogy a szállodához menjünk. A taxisnak megmondtuk az uticélt és ottani szokás szerint előre megalkudtunk az árra. Uticélnak a Taxim teret jelöltük meg, mert az onnan nyíló utca második háza volt a szállodánk. A kocsi a Taxim téren megállt, de mi kértük, hogy vigyen a ház elé. Ott kiszálltunk, de fizetéskor a pasi reklamált, hogy az eredeti összeg nem ide szól, és ezért egy indokolatlanul magasabb pénzt követelt. A vitát a szálloda portása elé vittük, aki az eredeti viteldíj lerovása után elzavarta a taxist.

Fölmentünk Péter szobájába, hogy kifújjuk magunkat, lehet, hogy ittunk is valamit, majd ki-ki a saját szobájában elkezdtünk csomagolni a hazaútra.

Pár perc múlva telefon Pétertől: melyikünknél van a bundája? Ugyanis nála nincs. Nálunk sincs. Baj van! A taxiban maradt! És ez a szemét taxis biztosan nem egy becsületes megtaláló.

Megkértük a portást, aki az előbbiekben segítségünkre volt, hogy próbálja valahogy előkeríteni a taxist. Talán a taxi társaság(?) útján?

Reménytelen..

Végtelenűl sajnáltuk a dolgot és megpróbáltunk együtt érezni Péterrel. Mindannyian úgy éreztük, hogy ez kellemetlen befejezése az útnak lerontja a kivételesen nagyszerű eseménysor értékét.

És ezalatt a rohadt kabát mindvégig Péter szobájában volt a kanapé mögött, a támlán átcsúszva a földön, ahogy azt Péter a sokadik kétségbeesett alapos keresés után találta.