Izzós évek 1

Nagy élvezettel olvasom azokat az írásokat, melyek hétről hétre megjelennek a "Tungsramos történetek" hírfolyamban. Ezek többnyire a kiküldetésekhez kapcsolódnak, nem véletlenül, hiszen a Tungsramosok életében és karrierében ezek a legnagyobb élmények. Ezek során születtek életre szóló barátságok Tungsramos kollégák és családok közt. Egy kis csapatnak a havonta rendszeres személyes találkozóikon is a múltba merengés ízesíti az ebédjeinket. Miután egyik kedves asztaltársunk, aki egyben jó barátom is bíztatott, hogy olyan jó történeteim vannak a Tungsramnál ledolgozott harmincnégy évemből érdemes lenne megosztanom a "Tungsramos történetek" olvasótáborával. Fontolgatva az ötletet rájöttem, hogy kis ráfordítással eleget tudok tenni ennek a feladatnak.

Korábban elhatároztam, hogy a családom számára leírom életem történetének felidézhető eseményeit. Ez évekkel ezelőtt összeállt és unokáim talán még bele is olvasgatnak. Erről mindjárt eszembe jut egy esetem, amikor az "izzadságszagú" munkáról eset szó, azt mondtam: Hát én olyan lusta vagyok, hogy rászánom az időt, hogyan lehetne a legkisebb erőfeszítéssel megoldani a feladatot. Több se kellett az én drága főnökömnek, hogy gyakran emlegesse: Szekeres elvtárs saját maga mondta, hogy "lusta vagyok". (Hű, de emlékeztet valamire ez a szó(ki)forgatás napjainkban!).

Az Izzóban eltöltött hosszú évek kivonata is elég terjedelmes, ezért azt a tanácsot kaptam, hogy daraboljam fel apróbb szösszenetekre. Ez biztos előnyére válik, emészthetőbbé teszi még akkor is, ha megbomlik szerkezete. Az eredeti életírás nyolcadik fejezetéből, a "Tungsramos évekből" ollózom az olvasásra kínált anyagot. Akik olvasták a TUNSRAM (arc)képek 2. (bővített) kiadását azok pályámról tudhatják, hogy sok más izzóshoz hasonlóan, a középiskola után betanított munkásként startoltunk. Ezért a történetet a technikusi végzettség megszerzésétől indítom. Remélve, hogy néhány kollégában a saját kellemes élményeit sikerül felszínre hozni. Lehet, hogy az írások közt akad olyan, amelyben valakinek érzékeny pontját érinti (két ilyen biztosan szerepel) ennek ellenére nem szeretném kivenni. Az őszinteség szerintem csak mélyíti a barátságot. Megboldogult Mály Pista barátom mondta egyszer, amikor a Bóra rendszert végig verekedve, büszke voltam magamra. "Nehogy azt hidd, hogy mindenki sikernek tartja a munkádat! Ne bízd el magad!" Lehűtött és megköszöntem a kijózanító szavakat.

A történet első bekezdése:

Utam a Szervezési Főosztályig

A technikum végzése alatt apránként lépdeltem a szamárlétrán. Az izzítósok közt csoportvezető lettem. Átkerültem a rácsgyártás izzítóba, majd a keretrács gyártásba. Ekkor már igazi Izzós családtagnak éreztem magam, azt tapasztaltam, - Aschner szellemeként - hogy aki becsülettel dolgozik, azt befogadja a közösség, vezetői bíztatják, segítik előre jutását. Nyugdíjas korig tartó életpályát láttam magam előtt. Itt szereztem életre szóló barátságokat Tóth Sándorral a rácsgyártás osztály vezetőjével, akivel jó viszonyba voltam a Fóti Tanács elnök korában is. Sztanó Tamással, akivel a keretrács gyártást vezettük, és rajta keresztül a vízipólósokkal. Babarczi Árpáddal, Árpi bácsival az Izzó főideológusával és még sorolhatnám, Seres Laci bácsin keresztül Bócsa Laci bácsiig, az aranykezű műszerészig.

Közben az Izzó lakó telepen épültek a társasházak. Mi is beneveztünk és hosszú várakozás után be is jutottunk a "nyertesek" közé. Ez nagyon érdekes volt, mert akkor minden személyzeti és szociális kérdésben a négyszög döntött. A négyszög a párt, szakszervezet, KISZ vezetők és a gazdasági vezetőből állt, osztály, gyáregység és vállalati szinten. Tehát, megnézték az igénylők névsorát és megmondták ki és miben részesülhet. A Rádiócsőgyár párt titkárnője Janoczkiné a folyosón összefutva megkérdezett: Na, Szekeres elvtárs örül-e, hogy lakást kapott? Örülök, mondtam, de nem lakást kaptam, hanem lakásvásárlási lehetőséget. Szerintem, ekkor tudta meg, hogy egy hónapon belül ki kell fizetni ötvenhatezer forintot (!?), aztán húsz évig törleszteni az OTP kölcsön részleteit. A lakásépítést már félkész állapotától nézegettük és 1969. szeptemberében be is költöztünk.

Már a technikusi oklevél kézhezvétele előtt áthelyeztek a Novál I. osztályra metódusnak, Kőri Ödön osztályára. Metódus volt a neve azoknak a technológusoknak, akik egy, vagy több rádiócső típusnak a bábái voltak. Elméletileg a szereléstől a végellenőrzésig, de a felügyelőnők nem nagyon örültek a lábatlankodásnak, mi viszont szívesen forogtunk a sok csinos szerelőnő közt. Nekem a Kaposvárra főmérnöknek készülő Sinkó Anti típusait kellett átvenni, a PCC 88, PCC 189 triódákat és EZ 80 diódát. A két trióda a keretrács miatt is testhez illő volt, kényesek voltak, mint egy kisasszony, de nem is a rács, hanem a katód fájdalmaik miatt. A nagyon kis elektróda távolság miatt a katódot bevonás után lapították, így aztán vagy kijött az elektron, vagy sem. Metódus társaim sokat segítettek, Pintér János bácsi, Vasváry Emil, Szondy Árpi, és akiknek már a nevére sem emlékszem. Kőri bácsi úgy nézett ki, mint egy katonatiszt és katonás is volt. Itt tanultam meg a pontos jegyzetkészítést kis keményfedeles norma könyvbe, mert, akinek nincs elég esze, annak legyen notesze, mondás járta.

Itt kerültem kapcsolatba Czeiler Bandival és Laschober Ernővel (nem is tudom, hogy írta nevét!), későbbi közvetlen kollegáimmal. Laschober elvtárs volt a kémiai főguru, egy aprócska hibával. Minden vegyinek tűnő problémával hozzá fordultunk. Szívesen adott tanácsot, de nem egyet, hanem sokat. Ezeket végig kellett volna kísérletekkel vinni. Csak hogy egy-egy típusból naponta több száz darabot gyártottak, az éppen aktuális hibával. A kísérleti 50-100 db kézben hordozva, mindenkinél könyörögve lehetett 3-5 nap alatt mérés érett állapotba hozni. Így több metodikát alkalmazva lehetetlenség lett volna véghezvinni a kísérleteket. Később rájöttem az esetek nagy többségében nem is volt szükség technológiai változtatásra, mert valamilyen trehányság okozta a problémát. A technológiai osztály vezetője Tompa (?) elvtárs disszidált, helyére Czeiler Bandi került a katódgyártásból, őt mindenki elektromérnöknek gondolta, pedig vegyész volt. Nem volt az osztályon rács technológus, úgy emlékszem Schmelka Pista Kaposvárra menetelével üresedett meg ez a hely, ide hívtak. Itt is kiváló emberek társaságába kerültem, Moravetz Péter, Sütő Nagy László, Házy Kati, és akiknek neve nem is jut eszembe, mind jó kollega volt.

Czeiler Bandinál jobb főnököt el sem lehet képzelni. Kimondott alapelve az volt nem az a baj, ha valaki elront valamit, hanem a hiba eltitkolása. Bátran lehet segítséget kérni, de hamar megvált azoktól, akik maguk helyett vele akarták elvégeztetni a munkát. Mikor Mészáros Sanyi lett a Rádiócsőgyár igazgató, Czeiler került helyére, a Vállalati főtechnológiára rádiócső szaktechnológusnak. Magával vitt, új kollegáim Kadlecovics Edit, Kállai Pista, Margit Ferencné, Fally Gábor, velük is jól lehetett együtt dolgozni. Czeiler Bandi, Kerényi Lacival Egyiptomba ment az ott épült gyár beindítására, velünk meg nem törődött senki, nem csoda, ha a fizetésemeléseknél kimaradtunk.

A "pipás" Árvai Laci bácsi, vállalati főtechnológus panaszomra azt mondta lehet, hogy egy új munkahelyen azonnal kapnék magasabb fizetést, de itt később sokkal többre van kilátásom. Tudományosan kielemeztük a két görbe közti területtel, hogy melyik megoldással járnék jobban. Végül is kapóra jött a megkeresés a Szervezési Főosztályról, ahol éppen a Rádiócsőgyár termelésirányítási rendszerének szervezése indult és rádiócsőgyári tapasztalatokkal rendelkező munkatársakat kerestek. Lehet, hogy már akkor is bennem volt az új feladatok keresése, amit aztán évekkel később az amerikai vezetés "new challenge" jegyében kötelező elvárássá tett.

Folytatása következik...