Izzós örökség

Közismert a pszichológiából, hogy a gyerek születése utáni első két évben megtapasztaltak meghatározó jelentőségűek az egész későbbi életútjára. (Ez így van az állatvilágban is, csak ott ez az időszak sokkal rövidebb.) Ez az "imprinting", vagyis a korai bevésődés. Nos, meggyőződésem szerint igaz ez a jelenség a szakmai életút elejére is: amit az ifjú pályakezdő az első munkahelyén lát-tapasztal, az számára eligazító lesz az egész élete folyamán. (Persze nem száz százalékosan, de nagy nyomatékkal. Az ember az egész élete során tanul. És ugyanezért kritikusan fontos az elsős tanító néni is…)

Én életem nagy szerencséjének tartom, hogy – mindenféle gondolatbeli-tervbeli, létre nem jött kacskaringók után – az Izzóban kötöttem ki, itt kezdtem szakmai pályafutásom. És bizony igaz az imprinting: azóta is kiemelkedő érzelmi kötődéssel kapcsolódom minden izzós-tungsramos dologhoz. Bizonyára a megszépítő messzeség is mondatja velem: az én környezetemben csupa értelmes, érdemes ember dolgozott, akikre bízvást felnézhettem és fel is néztem. Ilyen volt a főosztályvezető, Giber János, vagy a gyártások későbbi főnöke, Bauer Béla és jobbkeze, Bartusz Miki (Mihály!); vagy az úriemberek mintaképe, Telegdy Gyuri – vagy későbbeni, nagytudású, nemzetközi kitekintésű főnököm (majd a MEV-ben beosztottam), Motál Gyuri, hogy csak néhányat említsek név szerint – de beosztástól függetlenül is: tiszteltem és felnéztem Linke Rudi bácsira, az aranykezű műszerészre vagy a nyolc-elemit-se-végzett, de tökéletesen megbízható, szorgalmas és szeretetre méltó, nagy életbölcsességű Páli Józsefné Rózsikára – hogy itt is méltatlanul csak két nevet említsek. Én, az újszülött, rengeteg jót láttam magam körül az Izzóban és ez a jó belém is vésődött. (Olyannyira, hogy Gibernek még ma, majd hatvan(!) év után is töretlen a nimbusza nálam – annak ellenére, hogy azért "érett fejjel" már megismertem stiklijeit, zsugáit, jellembeli kanyarjait…) Alább három példát hozok fel azok közül, amit én izzós örökségemnek tartok. (A felhozott konkrét illusztrációk meg már tipikusan poszt-tungsramos időszakiak.)

Megtanultam, hogy a közösség érdeke mindig megelőzi az egyénit. (A "többség", a "nép" érdekének fontosságát éreztem abban - akkor is, amikor egy újságíró az interjú során megkérdezett engem, a még éppen-csak-munkába-állt izzós mérnökbojtárt, hogy mit tartok az emberiség legnagyobb találmányának, azt feleltem: az ókori görög demokráciát. Ezzel körülbelül ma is egyetértek…)

Nem a Tungsram történetéhez tartozik, hogy a félvezető leválasztása után majd a MEV csődbe menetele nyomán kialakult az Intermos RT (lényegében az Izzó budapesti félvezető tevékenysége és csapata). A cég – lévén, hogy a piac eltűnt - a kilencvenes évek elején alig vegetált; termelési kapacitásának egy-két százaléka volt rendeléssel lefedve és a legkomolyabban felmerült a cég végelszámolása. A tulajdonos a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank (MBFB) volt, akinek a portfóliójában vagy egy tucat elektronikai cég volt és engem kértek fel, hogy dolgozzak ki egy stratégiát, mi legyen ezekkel a cégekkel. Én abban az időben Bécsben dolgoztam (szintén elektronikában és mint ilyen, napi kapcsolatban voltam a világ mikroelektronikai iparával), és nagy elánnal vetettem bele magam a munkába. A bank a kidolgozott stratégiát megvitatta és elfogadta, engem pedig – Hic Rhodus, hic salta – kineveztek elnök-vezérigazgatónak az Intermosba, a tucatnyi céget meg odaadták az Intermosnak, hogy a stratégiát valósítsam is meg. Erre egy évet kaptam. Műszaki helyettesemnek Szakács Benőt, a tősgyökeres izzóst, legkedvesebb munkatársamat választottam, de a teljes vezérkar is izzós volt.

A naponta csak perceket kitöltő tevékenység miatt a cég egy elfásult, hitehagyott kollektíva volt. Mi Benővel hittünk a csodában és a világ lényegében minden hozzáférhető félvezetős cégével tárgyaltunk, lehetne-e valamilyen kooperációt (azaz az Intermos számára mentő kötelet) találni. Az első félév a hiper-intenzív tárgyalások időszaka volt. A cégnek nemigen volt forrása ezekre az utazásokra, ezért az volt a minimum, hogy ketten egy szobában laktunk külföldön. És hát – ha nem két külön ágy volt a szobában – bizony egy francia-ágyban is… Nem volt mese, nem volt másra pénz – és minket nem zavart mások sanda vagy vigyorgó pillantása, amikor együtt kiléptünk a szobánkból. Tárgyalni kellett és ennyire futotta. Az Intermos érdeke felülírta egyéni elvárásainkat és gondolatainkat. "Együttalvásainkat" (sokáig emlegettük Benővel nevetve) egyébként siker koronázta: olyan partnerekkel kötöttünk hosszú távú szerződést, amelyek két műszakot, majd újabb három hónap múlva már három műszakos, tisztes nyereséget biztosító tevékenységet igényeltek. Az Intermos feljött a víz alól és azóta is – mindenféle névváltozások után, ma, mint Vishay Hungary – ma is él és virágzik. (Igen, az Izzó ezen, félvezető szelete ma is él és nyereséges; a Tungsram nem múlt el a maga teljességében!! Non omnis moriar –nem halok meg egészen – mondta Horatius)

Hasonló helyzetben voltam akkor is, amikor megválasztottak Felsőnyék polgármesterének. Szegény falu még szegényebb polgármesteri hivatala… Én meg intenzíven építettem a falu nemzetközi kapcsolatait mondván "Nyéknek gazdag rokonokra van szüksége". Együttműködési tárgyalásra mentünk Olaszországba az én autómmal: az alpolgármester, a jegyző, a testület legértelmesebb tagja – később utódom – és jómagam; két lány – két fiú. Na, ott azért nem aludtunk négyen egy szobában – ellenben a "kirándulás" minden költségét az utolsó centig a saját zsebünkből fedeztük. Nyéknek erre egyszerűen nem volt pénze, de a kapcsolatra szüksége volt. (Az "áldozat" egyébként sikeres volt: később Villamagna-val, egy Pescara-környéki településsel testvér-települési megállapodást is írtunk alá és a kapcsolatból sokat profitáltunk. ) Nekünk személy szerint nulla érdekünk fűződött az úthoz – még csak egy városnézésre se álltunk meg sehol – de a falu érdeke felülírta az egyéni zsebeink érdekét. Bizony, ezt a hozzáállást én becses izzós örökségnek tartom!

Megtanultam, hogy a tárgyaló partner nem ellenség, még csak nem is ellenfél, hanem partner, akivel – az együttműködés (pl. vétel vagy eladás) érdekében meg kell találni a közös érdeket. A félvezető szerelés során a legfontosabb (és általában messze a legdrágább) alapanyag a szerelőszalag: a szalag pozícióiba forrasztjuk fel a szilicium chipeket; kivezetéseket készítünk, az egyes pozíciókat műanyaggal beborítjuk (tokozzuk) majd az egyes pozíciókat szétvágva, megkapjuk a félvezető eszközt. Ezt a rézből készített majd nikkelezett alkatrészt százezer-számra Németországból Essen környékéről, egy nagy fémipari cégtől vásároltuk; mondjuk 10 centért pozíciónként. Ártárgyalásra mentem hozzájuk. (A legkritikusabb ártárgyalásokat általában én magam folytattam le.) A tárgyalás rendkívül sikeres volt és a különleges körülményeket (több éves keretszerződés, fémtőzsdéhez kötött árak, stb.) is figyelembe véve sikeresen lealkudtam a pozíciónkénti árat, mondjuk, nyolc centre. Megállapodtunk, aláírtuk, felálltunk; este mentünk közösen vacsorázni. A kötetlen beszélgetés során a partner elmondta, hogy kénytelen volt a kialkudott árat elfogadni, bár az számára veszteséges lesz… "Miért, mennyi lenne az elfogadható ár..?"- kérdeztem. "Hát, kilenc cent…"- volt a válasz. "Rendben, elfogadom a kilenc centet; a megállapodást kijavítjuk" – mondtam. (Még mielőtt valaki kimondja: nem estem fejre. Nyolc centes árnál alig várja a szállító, hogy kiszállhasson az üzletből és a legelső alkalommal ki is száll, mert az veszteséges – a kilencnél már ő is érdekelt a hosszú távú kapcsolatokban – mint ahogy mi is!) "Az ilyenekért veszik be az embert a klubba" – mondják Nyugaton. És valóban, hosszú távú, nagyon gyümölcsöző kapcsolatban maradtunk; percek alatt kötöttünk telefonon megállapodásokat, amit csak később papíroztunk le – soha nem csalódott egyikünk sem a másikban. A partner az partner, nem ellenség vagy ellenfél – ezt is az Izzóban tanultam. És végül is azért az Intermos pozíciónként egy centet nyert!! (Hüledezve nézem a mai perc-emberkék "aki bírja marja", "ide nekem az oroszlánt is" rövidtávú, csak az aznapot néző, eszetlen harácsolását… Mintha nem is jönne el a holnap…)

A hosszú távú partneri kapcsolat alapja a korrektség. Ez is Intermos-os sztori. A kész, jónak mért félvezető eszközöket egy műanyag csőbe (a "tube"-ba) töltik, abban szállítják és ezeket a tube-okat helyezik a beültető robotokba, amelyek aztán belőlük a bennük sorjázó félvezetőket a helyükre illesztik és beforrasztják a nyomtatott áramköri lapon. Ezek különleges tulajdonságú és profilú csövek; a minimum az, hogy antisztatikusak legyenek. (Mert a dörzselektromosság tönkre teheti a jó félvezetőt.) Angolok szállították nekünk; szintén kipróbált, hosszú távú üzleti kapcsolatban. (Jellemző, hogy egyszer vacsora közben elmondták: azt, hogy a cső antisztatikus-e, a legegyszerűbben és legbiztosabban úgy lehet megállapítani, hogy az ember a tube-ot – megnyalja… Nagyon specifikus íze van ugyanis az antisztatikus csőnek. Nos, nem egyszer előfordult később, hogy más nagy félvezetős cégeknél látogatóban az általuk használatos tube-okat bizony megnyaltam... Senki nem csodálkozott; a szemem sarkából láttam az elismerő mosolyokat és a bólogató összenézést: "ez a fickó brancsbeli…")

Nos, hogy az egyik szavamat a másikba ne öltsem: egyszer megjelent nálam egy kínai szállító és jelentősen olcsóbb tube-okat ajánlott. Hogy lehet az, morfondíroztam; pontosan ismerem a műanyag árakat a világpiacon, a cső gyártási technológiáját, a gépeket, az idő-és munkaszükségleteket – hogyan lehet ezeket a csöveket ennyivel olcsóbban előállítani?! Hát úgy, hogy mi ezt a tube-ot börtönökben, rabokkal gyártatjuk – bökték ki. Azonnal felálltam. Ez az ár nem fair, nem korrekt a többi szállítóval szemben: ők normál munkabért fizetnek, nem ingyen dolgoztatnak. Márpedig az üzleti kapcsolatok alapja a korrektség – tanultam anno az Izzóban…(Ettől még a gyártásunk nyereséges maradt.)

A példák ugyan az Intermos-ból valók, de mint említettem, az Intermos a Tungsram budapesti félvezető szervezete volt – így a példákat akár izzósoknak is lehet tartani… Én magam mindig azoknak is tartottam.

Nem akarom az eget rózsaszínre festeni. Persze, hogy az Izzóban is voltak harácsolók, inkorrektek, csalók, svihákok, megbízhatatlanok, mának élők, lusták, mihasznák – de egészen bizonyos, hogy a döntő többség nem ilyen volt. Én a jóra emlékszem és meggyőződésem, hogy a jó volt a jellemző.

Büszkén hordom magamban az Izzó örökségét.