Jaroszlavszkaja

A 60-as, 70-es években, Moszkvában - az átlag emberek részére - a csúcs szálló, az amerikaiak által épített, hatezer (!) ágyas, híres Rosszija volt. Kétszer - háromszor laktam benne. Egy jó, négycsillagos szállónak felelt meg. A másik véglet, a primitív kivitelezéséről hírhedt Jaroszlavszkaja, szintén két - három alkalommal biztosított fedelet egy pár napra, míg vártam a tovább utazásra, vagy részt vettem valamilyen megbeszélésen. Általában a vidéki szovjet partnerek, illetve az általuk megbízott utazás szervezők foglaltak részünkre szobát, a Jaroszlavszkajában, a Tungsram moszkvai képviselői rendesek voltak, megkíméltek az ott ránk váró felejthetetlen élményektől.

A Rosszija a Vörös-tér közelében helyezkedett el, míg a Jaroszlavszkaja, jó távol a központtól, egy gyéren lakott külvárosban. A moszkvai Világ Ifjúsági Találkozóra építették. Hét, nagy, négyemeletes háztömb (Korpusz) volt a "hotel". A tömbök körül se fű, se fa, csak a csupasz semmi. Lift természetesen nem szerepelt az építési tervben. (Talán, mert a fiataloknak építették.) Az étterem hiányát viszont nem tudom mivel magyarázni, hacsak nem azzal, hogy a VIT-en csak ünnepeltek, meg felvonultak és nem azzal voltak elfoglalva, hogy normálisan étkezzenek. Volt viszont korpuszonként egy - egy büfé, ahol tejet, virslit, kemény tojást, teát és természetesen fekete kenyeret lehetett kapni, ha az ember ki tudta várni, hogy rákerüljön a sor és addigra nem fogyott el a "nagy" választék.

A szobák felszereltségét sem vitték túlzásba. Négy ágy és kész. A kilincs nélküli tömör barna ajtók, legtöbbjét nem lehetett bezárni. Viszont minden emeleten volt központi WC és ha valaki még mosdani is szeretett volna, ott talált mosdót, állandóan biztosított friss hideg vízzel.

A folyósokon természetesen ott trónolt a "gyezsurnaja", aki felügyelte a rendet. Ez többek között abból állt, hogy figyelte nehogy a négy ott lakón kívül más is bemenjen a szobába, esetleg egy baráti beszélgetésre. Ez volt a hivatalos feladata, a nem hivatalos pedig, hogy mindenről tudni kellett neki. Kikérdezte az embert, hogy mikor megy, illetve mikor jön. Mit csinál egész nap a városban. Mit hozott magával, esetleg eladásra. A "farmeres korszakban" nem hittek a beszámolónak, a bőröndök tartalmát is megnézték, van e benne farmer, mert azt nekik kellett eladni. Akikkel találkoztam, mind termetes, mogorva, rendkívül kíváncsi nőszemély volt.

Ha valaki nem "bírt magával" és meleg vízben akarta lemosni magáról a moszkvai port, annak rendelkezésére állt - minden korpusz alagsorában - egy központi zuhanyozó. Természetesen nem lehetett oda csak úgy lerohanni, előbb a szokásos sorban állás után, 20 kopejkáért jegyet kellett váltani. Ez annak ellenére, hogy naponta csak bizonyos mennyiségű jegyet adtak ki, nem garantálta a biztos vízhez jutást. Ha volt jegyed és mindjárt fürödni akartál, akkor újból ácsorogni kellett, de közben viszont ingyen nézhetted - már a zuhanyozáshoz nekivetkőzve - hogyan tisztálkodik az előtted lévő.

Ilyen volt az "élet" általában a Jaroszlavszkajában.

Az alábbi két sztori viszont - legalább is nekem - hab volt, az ott eltöltött "vidám" órák tortáján.

Egyszer - mivel csak másnap késő este utaztunk tovább - egy éjszakára ott biztosítottak szállást. Mivel nem az első alkalommal élveztem a hotel, vendég szeretetét, ismertem a helyi adottságokat. Megérkezésünk után azonnal mentem az alagsorba, hogy biztosítsam az esti zuhanyozási lehetőséget. Minden a szokásos módon zajlott le és a tisztaság jó érzésével térhettem nyugovóra.

Másnap már nem ment ilyen könnyen a dolog. Tudván, hogy milyen körülmények várnak rám a két napos vonatozás során, úgy gondoltam, mielőtt kijelentkezek, átadom magam a meleg vízzel való zuhanyozás természetfeletti élvezetének. Tudtam a rendet, szépen beálltam a hosszan kígyózó sorba. Ahogy fogyott az előttem álldogálók száma, látom, hogy a jegyosztogató "gyévuska" nyújtogatja a nyakát és mintha én lennék érdeklődésének tárgya. Nem tévedtem. Úgy öten - hatan lehettek előttem, amikor otthagyta kis asztalkáját, oda jött hozzám és kedvesen mosolyogva közölte: "Álljak ki a sorból, mert már tegnap fürödtem!" Tudtam vitának itt helye nincs, meg láttam a többiek felháborodott arckifejezését, hogy ilyen elvetemült emberek is vannak, akik képesek egymás utáni két napon is zuhanyozni, pocsékolva a drága meleg vizet, jobbnak láttam, ha szépen visszamegyek a szobámba.

A szomszéd szobában lakó honfitársunk, jót mosolygott, amikor előadtam hoppon maradásom történetét és felvilágosított, mi a teendő. Ennek szellemében jártam el. Újból lementem az alagsorba, de most nem álltam be a jegyre várók sorába, hanem egyből a zuhanyozó ajtajában álló másik - a jegykezelés műveletét végző - "gyévuskához" mentem. Kezébe nyomtam két darab reklám szatyrot, most én mosolyogtam kedvesen és mentem a zuhanyozóba. Ilyen egyszerű ! Nem kell a jegyvásárlással bajlódni, elég ha az ember egyszerűen tudja a "rendet". ( Abban az időben - a nálunk vásárláskor csomagoló anyagként használt - színes reklám szatyrok Moszkvában státuszszimbólumnak számítottak.)

A másik eset - úgy láttam, ott a világ legtermészetesebb dolga - egy kicsit meghökkentett. Három tungsramos kollégámmal együtt, pár napos moszkvai tartózkodásunk alatt, a Jaroszlavszkaja vendégszeretetét élveztük. Megérkezésünkkor, a szokásos módon kikérdezett a gyezsurnaja. Elmondtuk, az a várható programunk, hogy reggel elmegyünk a Minisztériumba és csak este hat, hét óra után jövünk vissza.

Azonban egy nap, másképpen alakult. Ahogy az egyik tárgyalóból autóztunk a másikba, észrevettük, szivattyúkért állnak sorba. ( A búvár szivattyúkkal való csencselés, nagyon jó üzlet volt. 20 rubelért árulták, itthon pedig 4000 forintért lehetett eladni.) Természetesen megálltunk, kit érdekelt, hogy az elvtársak várnak. A moszkvai képviselőnk elintézte a soron kívüli kiszolgálást és mind a négyen vettünk egyet.

Először a többieket elvittük tárgyalni, azután, én a négy szivattyúval mentem a Jararovszlavkajába. Miska - az orosz sofőr - megtalálta a "korpuszunkat" én pedig felcipeltem a zsákmányokat, a második emeletre. ( Bár akkor, a maihoz képest lényegesen jobb fizikummal rendelkeztem, azért nem rohangáltam a lépcsőkön az elég súlyos "kincsekkel". Miska pedig - szerintem - oda volt ragadva az autó üléséhez, mert soha sem láttam, hogy kiszállt és segített az utasainak ! ) A gyezsurnaja nem volt az őrhelyén, a kulcsot sem láttam, gondoltam takarítják a szobát. Oda vonszoltam magam, meg a szivattyúkat a "szobánkhoz", de mikor belöktem az ajtót, láttam, hogy rossz helyen járok. Három ágyon, három, erősen horkoló tovaris, ruhástól, csizmástól, élvezte a pihenés eme formáját.

Elnéztük az épületet!

A sok egyforma közül nem a "miénknél" álltunk meg- Ez volt az első gondolatom. Azonban, ahogy visszafelé indultam a szivattyúkkal, szembe jött velem az ismerős gyezsurnaja. Még mielőtt kinyithattam volna a szám, elkezdett velem "balhézni". Mit keresek itt délben? Arról volt szó, hogy csak este jövünk vissza. Ő - ennek tudatában - fáradt utasoknak lehetőséget adott a pihenésre. ( Magyarul, pár órára kiadta a szobát. ) Négy óra előtt nem kelti fel őket! Letehetem a szivattyúkat és majd, este hat óra után, mehetek a szobába. Az orosz tudásom nem volt azon a szinten, hogy mélyreható vitába szálljak a folyosó teljhatalmú úrnőjével.

Teljes diadalt aratott!

Este, amikor elfoglalhattuk a szobát, egyértelmű tény volt, hogy az ágynemű olyan állapotban maradt, ahogy azt a "fáradt utasok" hagyták. Amikor a Bancsó Laci bácsi - aki a Szovjetunióban élte le élete nagyobbik részét - erős unszolásunkra, szóvá tette az esetet a szálloda igazgatójánál, az szó nélkül intézkedett a cserével kapcsolatban, de sajnálkozását fejezte ki, hogy mi, bár a szocialista táborhoz tartozunk, nem vagyunk - a fáradt utasokkal kapcsolatban - olyan megértők, mint az a szovjet elvtársaknál szokás.