Jelec

Amikor mint tungsramosok jártuk a világot, hazatértünk után egy "Útijelentést" kellett leadni. Ez egy szakmai részből - intézkedési tervvel - és egy általános beszámolóból állt. Én egy harmadik emlékeztetőt is írtam az érdekességekről, saját használatra. Ezek a "nyugdíjba vonulásom", a költözködések, illetve a "rendcsinálások" alkalmából, mindig más és más fiókokba kerültek. Mivel a rendszerezésüket állandóan halogattam, jelenleg is egy "halmazt" alkotnak. A napokban elhangzottak indíttatására:

• Meddig őrizgeted még ezeket? Rendet csinálhatnál a gönceid között!

hosszú idő után újból nézegetni kezdtem a részben már megsárgult lapokat, illetve az elhalványodott fotókat.

Az egyik lap tetején ez állt: JELEC.

Hogy hogy erről elfeledkeztem? Nem mindennapi a történet. Tudom, hogy már nagyon sok "bőrt lenyúztunk" arról a témakörről, amely a nekünk szokatlan szovjet körülményekkel, az ottani szokásokkal és a szovjet emberek mentalitásával foglalkozik, de ezt - legalább is szerintem - bűn lenne kihagyni. Lehet, hogy egyesek kétkedve fogják fogadni, de ezt akkor is - úgy ahogy megtörtént - meg kell írni!

Homolka Gyula bácsival és Bancsó Máriával hármasban, 1973. október közepén utaztunk a Szovjetunióba és a hosszú vonatozás végcélja Jelec volt. Ez a városka, nem messze a Dontól - annak mellékfolyója - a Bisztraja Szoszna mellett fekszik.

Nem sokkal dél után érkeztünk meg úticélunkhoz, ahol a gyár "élcsapata" vonult fel fogadtatásunkra, élükön a párttitkárral. A szokásosnál melegebb üdvözlés után, javasolták foglaljuk el szálláshelyünket, majd közösen fogyasszunk el egy "könnyű" ebédet. Közölték továbbá, ha bármilyen kívánságunk van, azt természetesen teljesítik.

Jelec látképe.

Közvetlenül a gyár melletti, kétszintes házban - ahol míg ott voltunk, mással nem találkoztunk - helyeztek el bennünket, külön-külön szobában. (Az nem derült ki, hogy szálloda, vendégház vagy munkásszállás volt az épület rendeltetése.) Mivel sem a szobában (melyben, ha éjjel felébredt az ember nem kellett félni, hogy a sötétben valamilyen bútornak nekiütközik) sem a folyóson nem találtam fürdési lehetőséget, még az "ebéd" előtt megkértem Máriát, mondja meg az elvtársaknak, hogy a hosszú vonatozás után fürödni szeretnénk.

A fogadó bizottság tagjai - kérésünket hallva - lázas tanácskozásba kezdtek. Ahogy súgtak búgtak, hallom a "réka" meg a "tumán" szavakat.

• Mária! Nem értem, hogy miről beszélnek, de két szóra felfigyeltem. Legyen szíves szóljon nekik, már itt a kellemes orosz ősz, nem a folyóban szeretnénk fürödni, főleg, ha köd van. Inkább egy jó meleg

fürdőre vágyunk.

Mária közvetítésével nagyon nehezen volt bármit is kérni az szovjetektől, mivel kisgyerek korától - évtizedeken át - közöttük élt, mindig azt és úgy fogadta el, amit mondtak, illetve amit adtak. Végül sikerült őt meggyőzni és elmondta mi a gondunk.

Még lázasabb lett a tanácskozás, végül a párttitkár elvtárs közölte:

• "Bugyet". 9 órakor itt, a földszinten!

Apukámtól tanultam, hogy közös pohárból való ívásnál, közös fürdésnél és minden közös tevékenységnél elsőnek kell lenni. Megfogadva az atyai intelmeket, pár perccel 9 óra előtt, szappannal és törölközővel felszerelve - elégé "lenge" öltözetben - megjelentem a földszinten. Egy olyan "igazi" - nagykendőbe burkolódzott - bábuska fogadott. Megveregette a hátam és "malagyec" minősítéssel beterelt a "fürdőbe", majd rám csukta az ajtót. (Belül semmi, kívül retesz). A 2 x 1,5 méteres ablaktalan helyiség - vagy most készülő, vagy valamikor volt - vizesblokk lehetett. Beton padlózatán egy lyuk éktelenkedett, a falból egy lezárt csőcsonk állt ki, viszont – magasan - a falból kivert féltégla helyén bevezetett cső - a végére erősített locsolórózsával - reményt adott a fürdésre. A komfortot az egyik oldalon, a falba bevert három jókora kampósszög, (Biztos a ruházat részére) és a padló egy részét befedő - frissen gyalult lécekből készített - farács biztosította. Csap viszont sehol!

Elkezdtem az ajtón dörömbölni, jelezve, hogy nem tudom mi a teendő. Először gőz, majd forró víz, lövellt ki a rózsából.

• "Garjácsij"!, "Ocsiny garjácsó"!

ordítottam és a "legtávolabbi" sarokba menekültem. Csodák csodája, rövid időn belül a "rettenet", egy elfogadható hőmérsékletű meleg vízé változott. Nekivetkőztem és végre sikerült megszabadulnom az út porától.

Amikor a bevált "ajtón jelzés" után kiszabadultam a "fürdőből", gondoltam körülnézek, de jött a Gyula bácsi. Aranykeretes szemüveg, a karján nagy törölköző, lábtörölköző, még egy kis törölköző, dobozban szappan, tartalék szemüveg, gumi fürdőpapucs és természetesen frottír fürdőköpeny. Úgy ahogy egy igazi világutazóhoz illik.

Kíváncsi voltam, hogyan reagál - az élete során sok mindent tapasztalt Gyula bácsi - a szerintem nem mindennapi körülményekre. Bár egy kicsit hideg volt, úgy döntöttem, megvárom.

A bábuska szeretettel fogadta, hátveregetés, malagyec, fürdőbe be, ajtó csukás, reteszelés. Majd a bábuska elindult, én utána, közben dörömbölés belülről. Ahogy - pár lépés után - befordultunk a folyosóról, nem akartam hinni a szememnek. Hat téglán, egy jókora vashordó, amely - nagy csapokat és egy kis szivattyút magába foglaló - "csőrendszerhez" csatlakozott. Alatta nyílt láng! A bábuska elindította a szivattyút. Bentről ordítás:

• Ez gőz! Istenem megégek! Nagyon forró!

A "melegvíz előállító", szeme se rebbent. Nagy szakértelemmel állítgatta a csapokat. Majd csend. A bábuska elégedetten bólogatott és széles mosoly kíséretében közölte velem:

• "Eto ocsiny harasó vannaja"!

Hát igen! A párttitkár elvtárs azt mondta: Lesz és lett. Nem is akármilyen.

Nem sokkal több mint hat óra alatt, csináltak egy "fürdőt"! Még két napig voltunk ott, de többet nem erőltettük a melegvizes élvezetet. Mindenki a szobájában lévő csapnál oldotta meg úgy, ahogy tudta.

Viszont vodka az volt reggel, délben, este. Evés előtt, és természetesen közben minden tósztnál, valamint utána a búcsúzkodáskor, ami legtöbbször csak negyedikre sikerült. A hátam mögött - a fal mellett - szegény virágok, biztos nem tudták elképzelni mi történt, mert tisztességesen megosztottam velük a részem. Így is eléggé bizonytalanul találtam esténként az ágyamba és mindig olyan érzésem volt, mintha egy keménygallér lett volna a torkomban.

De a lényeg, amit Mária elégedetten állapított meg, nagyon jól vizsgáztunk a vodkázásból és mellette, még egy jelentős tartalék alkatrész rendelést is sikerült összehozni.

Jeleci kiküldetésünk során, még egy emlékezetes eseményben volt részünk.

Ahogy azokban az időkben "szokás" volt, nem lehetett a szovjet városokban, csak úgy kószálni. Akkor láttunk a városokból - esetleg - valamit, amikor a tárgyalópartnerekkel az egyik helyről egy másik helyre mentünk, vagy ha megtekintettünk valamilyen kulturális eseményt. Most sem volt másként. Amikor a gyáriak, programba iktatták a Jelec történelmét bemutató kiállítást, útközben - autóablakon keresztül - "városnézésen'' vehettünk részt. Gyula bácsi csendben megállapította: "Ez egy porfészek". (Az igazság kedvéért, meg kell jegyezni, hogy nem a város főterén jártunk.)

A kiállítás, a Kultúrház több helységében azt mutatta be, hogyan alakult át a düledező viskókból álló település, kulturált várossá, illetve milyen utat jártak be, míg a faekét húzó muzsikból, öntudatos gyári dolgozó lett.

Külön helységet szenteltek, a Jelecen és környékén végig söpört háborús eseményeknek. Mindenütt a magyar honvédség "emlékeit" lehetett látni. Gyula bácsival rádöbbentünk: A Don itt folyik a közelben. Ez a hely a számunkra tragikus Don-kanyar! Ezen a vidéken vérzett el a 2. magyar hadsereg.

A tárlókban magyar pénzérméket, kézifegyvereket, töltényeket, magyar katonai és személyes eszközöket, magyarul írt leveleket és családi fotókat állítottak ki. Egy bábún, magyar tiszt egyenruháját lehetett látni. A falakon sorakozó fényképeken pedig: Háziállatok elhajtását, házak felgyújtását! Faágra akasztott embereket, puskatussal agyonvert nőket és gyerekeket! Öregek és fiatalok rettenetes kínzását! S ami legjobban megdöbbentett és számomra a legszörnyűbb volt - minden felvételen - tettükre büszke, mosolygó magyar katonákat!