Kálmán bácsi és a pótféklámpa

Előre jelzem, hogy én soha nem voltam olyan magas vagy jelentős beosztásokban, mint az eddigi történetmesélők nagy része. Ennek következtében az én történeteim inkább történelmi alulnézetek.

1976-ban fiatal mérnökként a Sajtoló és Szerszámgyárban kezdtem dolgozni a gyártásfejlesztésen, aztán 1979-ben "átigazoltam" a 17. épület földszintjén működő Szerszámüzembe üzemtechnológusnak mert nyüzsgőbbnek és "életközelibbnek" tűnt, no meg reméltem, hogy valamivel több pénzt is lehet ott keresni.

A szerszámkészítők akkoriban külön kasztot alkottak, ezen belül is volt néhány kiemelkedő tudású és bonyolult szerszámokra szakosodott "arisztokrata" akiknek nagy respektje volt mindenki előtt.

Közéjük tartozott a magának való, kevés emberrel kommunikatív Kálmán bácsi is (jóval 50 fölötti életkorával nekem akkor bácsi volt) aki mindig precízen és komótosan végezte munkáját, sürgetni senkitől nem hagyta magát és minden műszak végén példás rendet tett a munkaasztalán.

Mint új fiút a műhelyben engem is felettébb távolságtartóan de azért korrekten kezelt.

Akkoriban az üzem két műszakban dolgozott és a délutáni műszakban mindig kellett, hogy legyen egy ügyeletes művezető, aki a helyi felügyelet keretében a Termelési Főosztály ügyeletes diszpécserével volt kapcsolatban. A művezetők között nem volt különösebben népszerű a heti ügyelet adása, a félházas délutáni üzemben általában elég unalmasan telt az idő este 10-ig, így aztán örültek, hogy én is vállaltam a beszállást az ügyeleti rendszerbe. Én örültem a kis pótléknak, és általában nem unatkoztam, mert ha éppen más dolog nem volt, akkor mindig volt nálam vagy tanulnivaló – ha éppen valamilyen képzésre jártam- vagy a könyvtárból szereztem valami könyvet, nagyjából így olvastam el pl. Kornai "Hiány" c. akkoriban megjelent művét is.

Nos, egyik nap Kálmán bácsi (vezetéknevét szándékosan nem írom le) is délutános volt és estefelé szokásától eltérően eltűnt a munkaasztalától, amelyen szét voltak pakolva a szerszámok. Egy idő után – mivel nem szólt senkinek, hogy hosszabban elmenne valahova- ez már feltűnő lett és szóltam pár kollégának, hogy nézzünk már utána hol lehet. Rövidesen sietett is az egyikük hozzám, hogy meg is találta Kálmán bácsit az öltözőben, és jöjjek, mert baj van. Meglátva őt először azt hittem, hogy rosszul van, mert üveges szemekkel nézett és beszéd helyett inkább hörgött. Arra gondoltam, hogy na, most aztán hívni kell a központi ügyeletet, hogy riasszák a mentőket. De aztán a szagok alapján kiderült, hogy Kálmán bácsi csak nagyon berúgott ott magában. Ehhez még hasonló sem történt vele soha, most se tudta senki hogy vajon mi oka lehetett erre. Hivatalosan a Rendészetre tartozott az ilyen ügy és a kollégák figyelték, hogy most vajon mi lesz. Mivel nem akartam Kálmán bácsit egyszeri ballépése miatt bajba keverni megbeszéltem pár kollégával, hogy műszak végén ketten közrefogjuk Kálmán bácsit és kivisszük a portán amíg egy harmadik kolléga kissé eltereli a portás figyelmét.

Így aztán este 10-kor kijutottunk a kapun, és az egyik kolléga vállalta, hogy hazafuvarozza Kálmán bácsit, akinek látványa aztán nem kis sokkot okozott a feleségének.

Az esettől kezdve Kálmán bácsi hozzám való viszonya nagyon megváltozott. Keresztnevem kezdett szólítani, segített, ha valami problémám volt, látszott, hogy befogadott, mint teljes értékű kollégát.

Az esetről viszont soha egy szót sem beszéltünk, mintha meg sem történt volna.

A pótféklámpa

A '80 évek elején a Tungsram gazdasági bajai már érezhetők voltak. A gyárak vezetőit ösztökélték, hogy ha tudnak akkor álljanak elő olyan újdonságokkal, amelyek a lámpagyártással kapcsolatosak, de még is új termékszegmens lehet a piacon.

A Sajtoló és Szerszámgyár legalább két ilyen termékfejlesztésben is részt vett, az egyik a diszkófénytorony a másik pedig gépkocsi pótféklámpa volt.

A diszkótorony "menő" cikk volt a fiatalok között, de nem emlékszem mi lett a későbbi sorsa.

A pótféklámpa szerintem nagyon jó ötlet volt, mert a keleti gyártású autókba akkoriban még nem szereltek ilyeneket, és akkoriban amúgy is divat volt felcsicsázni az amúgy nem túl dizájnos autókat mindenfélével, például oldalvédő gumicsíkkal meg ködlámpával, a bólogatós kutyákról nem is beszélve. A fekete műanyag lámpatesteket a kocsi kalaptartójára lehetett csavarozni, a vezetéket pedig be kellett kötni a gyári féklámpához. Otthoni barkáccsal is fel lehetett szerelni 15 perc alatt.

Megkezdődött a kézi szereléses gyártás, de a Belföldi Értékesítés azt jelezte, hogy várakozásuk ellenére egyik szokásos kereskedelmi partnerük sem akar rendelni. Baj volt, mert ha nem változik a helyzet, akkor befullad az addig végzett munka.

Akkoriban termelésirányító főművezető voltam a Szerszámüzemben, mint ilyen nem sok közöm volt a termékhez, de fiatal és nyüzsgő voltam, bejelentkeztem Tisjlár Pál igazgatóhoz, és mondtam, hogy én megkísérelném eladni a terméket. Nagyot nézett, de azt mondta, hogy próbáljam meg, kapok rá egy hetet, és az általam eladott darabszám után prémiumot is ígért.

(az ilyenek miatt volt a Tungsram szerethető, mert bár egy mamutvállalat volt, azért lehetett találni lehetőséget az efféle sorból kilógó kalózakciókra)

Én meg nyakamba kaptam a várost, a táskámban néhány mintatermékkel, és elkezdtem végiglátogatni az akkor már szép számban létező maszek autósboltokat, mint egy házaló kereskedő. Jöttek is a rendelések, volt ahol csak tíz párat mertek kérni elsőre, de volt ahol "akár" ötvenet is. Amikor egy hét után összeszámoltam a rendeléseket azt gondoltam, hogy ennyi pénz nincs is, mint amennyit kapnom kellene az ígéret szerint. (Nem is volt, kaptam némi egyszeri prémiumot, de nem reklamáltam az igazgatónál az elkalkulált ígérete miatt). Aztán ahogy gyorsan elfogytak a boltokból az elsőre rendelt lámpák megindultak a nagyobb mennyiségű rendelések is, úgy tűnt, hogy a termék sikerre van ítélve.

Nem volt.

Néhány hónap múlva az éber szocialista Rendőrség "elvakítás veszélye miatt" veszélyesnek minősítette a pótféklámpa használatát és betiltotta.

Ma pedig már szinte elképzelhetetlen nélküle egy személyautó.