Kínai napló 3.

Utazások, barangolások

Délben egy falu határában állunk meg egy kis fenyőerdő mellett szélvédett napos helyen, ahol természetesen azonnal a bámészkodók hatalmas serege vesz körül a legkisebbtől a legnagyobbakig egyaránt. Amint híre fut, hogy rendkívüli lények érkeztek még az öreg nagymamák is futva érkeznek a látványossághoz, 20 perc múlva indulunk tovább. Elmarad a falu és ismét a végtelen földek sokasága és a munkába menő vagy a munkából jövő parasztok sokaságával találkozunk az úton. Az út még nagyon hosszú Lushanig. Főleg az utolsó része a hegyek között kapaszkodva. Ez már egy másik tartomány Jiangxi Province. Az utolsó erőlködés a városból kifelé, de már egészen besötétedik. És végül fent a magas hegyek között el is tévedünk fent az igen magas településen 1.000 méter felett kb. 10.000-ren laknak, a házak világítanak, de egyébként korom sötét van.

Mindenki küld minket különböző irányba. Látni semmit nem lehet, de a végén a koromsötétben a legmeredekebb hegyoldalon a kocsi nem tud felmenni, úgyhogy a végén tolni kell. Elindul és egy 200 méter után megérkezünk a tetőn lévő Lulin hotelhez. Megtapsolják a megérkező kocsit, mert már két órája várnak és nem tudják mi van velünk.

Itt már nincsen szezon, hideg is van. A szobában 10 fok, fűteni nem lehet. Itt még külföldi delegáció nem járt soha, - mondják - egyrészt az árak miatt nem hoznak, másrészt gondolom az utazás miatt. Valószínű, hogy gazdag turisták eljutottak ide, mert minden angol nyelvű felirattal is el van látva. Az étkezde szép nagy. A szállást és az utazást a vállalat fizeti az egész úton az élelmet pedig magunk. Az étkezde szép nagy, de az is hideg az ellátás nem drága és igen sok részből áll; az italt külön kell fizetni az ellátás 12 yuan személyenként naponta 3 étkezéssel. Majdnem két napig vagyunk itt és azután indulunk vissza.

A másik úton a hegységet megkerülve jövünk le. Estére érkezünk a városba megint keresgélni kell, miután kísérőink sem jártak még itt és nekik is olyan új ez, mint nekünk.

Útközben egy üdülőhelyet látogatunk meg, mely közvetlen a zord sziklák lábainál fekszik. Hatalmas sziklák között folyik a kristálytiszta víz kis hegyi patakocskát alkotva. Iszunk is belőle a víz jó ízű. A sziklák mindenütt simára csiszolva, amit az évszázadok óta lezúduló víz magának készített. A tónál kis pagoda áll. A sziklába a több évszázaddal előbb élt költő verse vésve. A parkban hatalmas fák és bambuszok között, most üdülő, régen pedig úgy mondják a herceg gyerekek iskolája volt. Innen mi már visszafelé haladunk. A hosszú úton még egyszer visszaidézhetjük a szikláshegységet. A felhő-tengerbe burkolódzó csúcsokat és benne a múltat és jelent a régi és új Kínát.

A leírások így emlékeznek meg "Lushan hegység a Bayang tó felett emelkedik a Changjiang folyó déli partján, a Jiangxi tartomány északi részében ősidők óta a kínaiak közkedvelt üdülőhelye nyáron. Híres festői tájáról és mérsékelt hőmérsékletéről." Sűrű kézfogások és Good bye köszönések mellett indultunk el és tudjuk, hogy pincérlányok mosolygása után sem marad más, nem térünk vissza soha.

Fent az egyik hegyormon ház áll, előtte kis bezárt forrás, itt is, mint máshol, mondják, aki pénzt dob bele visszatér ide. Visszatérni nem akarunk, de azért mi is dobunk bele. Lassan ér az aljára lebegve. Közben egyetemista lányok és fiuk jönnek érdeklődve, hogy kik vagyunk. Először angolul próbálkoznak olyanoknál, akik semmit sem tudnak. Majd kiderül, hogy ők sem sokat. És végül mégis beszédbe elegyedünk velük. Az egyik azt mondja, hogy ő annyit tud, hogy yes and no. Azt mondom neki, hogy ez nagyon is elég mert ha enni hívnak, yes, ha dolgozni, no. Nagy nevetések között válunk el és magunk között hagyva több száz lépcsősort a kocsihoz érkezünk. A vízeséshez megyünk. A tetőről indulunk el. Hatalmas sziklák oldalán több mint 1100 méter magasról ereszkedünk alá persze gyalogosan. De a mélység olyan, hogy a végén visszafordulunk, mert feljönni képtelenek lennénk. Igaz elég meleg is van a napon. A végén egy másik forráshoz megyünk, ahol, mint mondják a Japánok a sziklákon jutottak fel, itt találkoztunk egy Európaival és kísérőjével. De ezen kívül többel nem. Közben már igen előre haladtunk, hazafelé egész besötétedett.

Nehezen találjuk meg szálláshelyünket. Itt sajnos európai vacsora nincsen így hát kínai ételt vagyunk kénytelenek enni. Sokféle van, eszünk belőlük. Azután lefeküdni térünk, mert igen fáradtak és törődöttek vagyunk a hosszú út után. Pedig még a felét sem tettük meg. Másnap tovább indulunk Wuhan felé. Délután érünk oda. Ugyanabban a szállodában szállunk meg, ahol induláskor voltunk. Itt rendes ételt lehet választani Kínait és Nyugat Európait. Innen vittünk magunkkal kenyeret és sonkát. A kenyér szép fehér és amíg friss ehető is. De ahogyan később tapasztaljuk ez is gyorsan szárad és olyan, mint a többi. Sajnos a kenyér, ahol van nem jó. Másrészt meg itt nem nagyon esznek. Egyfajta kenyér van, ami az ő étlapukon szerepel, ami a zsemlénkre hasonlít nagyságban, de nem sütve, hanem (főzve) gőzölve van. Ezt nekünk is többször adták kínai ebédeknél. A sonka viszont olyan volt, mint a Magyarországi házi sonka igaz, hogy csak ezen a helyen.

Másnap reggel folytatjuk utunkat a végcél ShaShi felé, de először még a város mellett lévő nagy tavat nézzük meg. Ez egy hatalmas tó több részből álló parkokkal szegélyezve. Itt is több helyen építkezés és renoválás folyik. Csónakokkal vagy kis motoros hajókkal lehet átjutni a túlsó oldalra. Az idő most elég jó. November közepe felé vagyunk süt a nap hűvös szellő fújdogál, mint mindenütt itt is elég sok ember van a parkban. A parkot körül járjuk, már ameddig átkelés nélkül lehet. Egyszer csak hirtelen szél kerekedik és fölkorbácsolja a vizet nagy hullámokat vetve ki a partra.

Nehezen boldogulnak a tó közepén lévő csónakosok is. Jó, hogy nem indultunk útnak, mert a szél bizony hideg. Végre kijutunk a parkból. A kocsink sehol nincsen, senki nem tudja merre van. A túloldalon látunk egy hasonlót. Áttelefonálunk, de nincs ott. Leülünk az autóbuszmegállónál lévő hosszú fedett padra. Itt is erős szél van, de süt a nap és így eléggé felmelegít. De igen nagy a por, a szél hordja a rengeteg őszi falevelet. Kocsi még sehol, már egy félóra eltelt. A kísérők végül is taxiért telefonálnak.

Megígérik, hogy egy félóra múlva ott lesznek. Tovább várunk. Végül is elmegyek egy szobor mellé ott nem olyan erős a szél. Kb. egy negyedóra múlva megjön a kocsi. Benzinért voltak és ott volt probléma. Már máskor is volt ilyen benzin vétel, ami egy óráig tartott. Sajnos az időnk így eléggé eltelik. Végül ebédidő után érünk a szállodába. Ebédet azért kapunk, de igen későn tudunk tovább indulni. Késő este amire ShaShiba érkezünk. Sajnos dolgozni a másik napon sem tudunk, sőt még a további 3 héten át is igen nehezen a villany, gáz, víz, levegő, festés és egyéb dolgok miatt.

A kirándulás jól sikerült, de az út azért elég fárasztó volt. Mindenképpen érdemes volt végig csinálni, tekintve az amúgy is igen korlátozott mozgási lehetőségeket. Turistaúton ezt lehetetlen végig csinálni, egyrészt a nagy távolság miatt, másrészt az igen nagy költség miatt. A Jangce folyón régebben érkezett kollégák találkoztak egy olyan nyugat német turista társasággal, akik fejenként 1.000DM(!?) fizettek a külön hajóért azt hiszem egy hónapra végig a Jangce folyón. Egy másik társaság Wuhanból velünk jött vonattal egy darabig kb. húszan valamelyik északi államból. Ezenkívül csak egy két személlyel találkoztunk és mindig kísérővel. Minden elutazáshoz engedély kell. Ugyanígy kellett nekünk is minden kirándulásnál.

Az élelmiszert termelő tartományokban a földel foglalkozó emberek, mint nálunk a parasztok igen szegények. A mi szemünkkel mérve már bizony a koldus mértékét lehet rá használni. A keresetek igen alacsonyak és több helyről kapott adatok alapján meglehetősen egy színvonalon mozognak. 80 yuan magas fizetésnek számít. A hozzánk adott kínai szobafiú, aki körülöttünk vásárlás, takarítás és elszámolással foglalkozik 60 yuant kap. Ugyanakkor, a kórházban beszéltünk, úgy mondták a kerület legjobb orvosával, ő 80 yuant kapott. Mint írtam a szegénység nagy. Az az állítás, hogy Hubei tartomány a legszegényebb lehet, de nehezen volna ellenőrizhető a meglehetősen sok hasonló tartomány között.

A Jangce folyó nem olyan szabályozott folyó, mint sok ismert Európai, vagy más a föld több országában lévő nagy folyó,de valószínű, hogy az árterület vizei és a talajvizek a különböző csatornázási rendszerekkel igen hasznosak a rizstermelés számára. A folyó egész hosszában élénk halász élet folyik rengeteg halat fognak ki és adnak el. Lévén egy fontos élelmezési cikk a környéken. Mi is ettünk többször kirántva a nagyméretű szép és igen ízletes halakból. Talán a folyó néhol tengerre emlékeztető méreti miatt a halnak, sem pocsolya, sem petróleum íze nincsen, mint sok dunai halnak. A rizstermelő tartományok fő eledele a rizs, mindenféle zöldséggel együtt. Vagy hal és más makaróni szerű tészta. Ebből meglehetősen sokat esznek. Igaz, hogy ehhez mérten nehéz munkát is végeznek. Reggeltől késő estig a földeken és mindenféle munkát nagyobb részt kézzel kell csinálni.

Láttam dolgozni rizsvágó gépet, de a legtöbb helyen kézi sarlóval vágják, ami igen nehéz munka, mert majd a földig kell hajolni és menni végig a hatalmas táblákon.

A gyapotot kizárólag csak kézzel láttam szedni a maguk elé felvett kis kendőbe és így hordják nagy bálákba, majd hosszú asztal-féléken szárítják. Nagyon érdekes a termés mikor a gyapot virágzik. Teljesen kinyílva, mint egy nagy vattacsomó, benne ülnek a magok. A csészelevelek csontkeményre száradnak. Vagy külön szedik ki a folyton nyíló gyapotot vagy pedig a végén magát a növényt is kiszedik. Es úgy a földön ülve a még rajta levő virágot összeszedik. Ebben a munkában is részt vesz mindenki gyerek-férfi nő egyaránt és szinte korkülönbség nélkül. Egész idős nénik hatalmas terhet cipelnek a vállukon átvetett hasított bambuszrúdon. A bambuszrúdra akasztott kosárba hordják a földet, az árut a földekről, vagy éppen téglát vagy maltert, ha kell. Ugyan így hordják a földekre a zöldségek öntözésére a vizet a két oldalra akasztott fa vödreikben. Két ilyen alakú favödröt hátára rakott bambuszrúdon visz igen nagy távolságra. Ebben általában csak vizet láttam vinni. A mosást nagy sok helyen a patakban vagy valamilyen más vízben végzik. Úgy, mint nálunk régen sulykolva, vagy egy hullámosított fán dörzsölve és esetleg valamilyen szappant is használva.

Mosásra és mosakodásra a legtöbb helyen, a rajzon is látható dézsát használják, bár van fém lavór és vödör is sőt zománcozott is.

Ezeket a dézsákat használták még a zöldségek mosására hús és hal mosására és még sok egyéb ház körüli dologra. Egyébként háztartási eszköz nagyon kevés van. Sok egyéni vagy igen kezdetleges dolog. Ezen a vidéken az elterjedt igavonó állat a bivaly, az öszvér és egy igen apró lovacska. Ezek húzzák az igencsak jól megrakott kétkerekű kocsikat, amit a gazda testsúlyával tart egyensúlyba és az oldalán lé-vő horogba akasztott kötéllel húzza a szamár vagy ló. De előfordul gyakran, hogy csak az ember húzza.

A kocsi hátsó része ferdén le van vágva mert sokszor a nagy teher miatt szinte egész ferde állapotban ezen csúszik és egyrészt fékezésre is szolgál. A kerék hasonlít egy bicikli kerékéhez, csak jóval nagyobb a gumi is szélesebb. 

Ezek a kocsik vannak hatalmas mennyiségű áruval megrakva. Néha szinte akkora az árú mennyisége, hogy nálunk egy teherautó tudná elvinni. Férfiak nők gyerekek fiatalok és öregek egyaránt húzzák ezt a kocsit. Egy alkalommal láttam gyapot bálákkal megrakva egy kocsit, amin a gyapoton kívül a gazdát és a kocsit csak sejteni lehetet.

Mint mondtam már az előbb háztartási eszközük meglehetősen kevés és sok minden saját és kezdetleges kivitelű. Persze ez nem vonatkozik az iparilag fejlett északi vidékre, hanem inkább a mezőgazdasággal foglalkozó paraszti vidékre.

a történet folytatása következik...