Kínát szeretni és nem szeretni !?

Kaptam egy-két visszajelzést Kínáról szóló írásaimról. Ezekből azt lehetett kiszűrni, hogy a "jó dolgok" túlságosan jók, a kellemetlenek meg nincsenek. Hát valahogy tényleg úgy tűnik. Magyarázkodásként álljanak az alábbiak:

• Kínában az átlag dolgozóhoz képest nagyobb megbecsülésben és jobb bánásmódban volt részem, mert komolyan a hasznukra voltam és ezt azon a vidéken honorálni szokták.

Mellékesen: lehet, hogy a jobb bánásmódban az életkorom is közrejátszott, mert azon a vidéken az öreget tisztelni szokták.

• Az emberek azon feléhez tartozom, akiket minden ismeretlen, idegen, újszerű dolog inkább vonz, mint elriaszt. Minden újban először a jót keresem.
• Az előbbi pont erősen vonatkozik a gasztronómiára is.
• Az érintett embertársaimat elnézve, Kínát lehet szeretni és nem szeretni. Velem megszerettette magát. Amíg élek, nosztalgiával fogok Kínára gondolni.
• Az igazság kedvéért az is ide tartozik: hogy ha voltak is "kellemetlen" momentumok, a memóriából leghamarabb azok törlődnek.

Részvéttel gondolok azokra, akik kényszerültek Kínában dolgozni úgy, hogy közben állandóan szenvedtek, folyton idegesek voltak a kínai élet és a kínai emberek "másságai" miatt, ahol a köznép nem ért olyan szavakat, melyek mindenütt máshol közkeletűek, ahol a legkitűnőbb kínai konyha-termék nehezen megy le a gyomrukba, stb. stb., tehát minden más, mint az otthoni "megszokott".

Csak az evés-témában: A magyar fiuk között volt egy-kettő, aki a szállodai fürdőszobájában rendszeresen vacsorát főzött villanyrezsón. Volt olyan, aki az étteremben sok-sok estén keresztül csak rántott csirkét evett hasábburgonyával és savanyú uborkával, mindaddig, amíg mondtak neki egy másik "ehető" ételt, és azután azt ette. Vagy az Amerikából jött kolléganőnk, a "Duplafenekü" Janice, aki egy hét kinntlét és velünk vacsorázás után hétfőn reggel, a reggelinél boldogan újságolta, hogy bennt volt a Belvárosban, és megtalálta a McDonaldsot és végre evett egy jó bigmekket. (Miközben ezt mesélte, borzadva néztem a reggelijét, amit művészi ízléssel állított össze a svédasztalról: a tányér beborítva szalonnás-hagymás tojásrántottával, rajta egy nagy kupac baracklekvár, mellétámasztva az édes mogyoróvajjal megkent pirítós megrakva szalámi karikákkal.)

• A jóléteink és költekezés-lehetőségeink tekintetében további pontosítások:

Kínában olcsóbb a megélhetés és bővebben volt pénzünk. Legutóbb a vacsora témában leírtam két terjedelmes ételsor mintát. Ezek nem ünnepiek! Nem szülinap, nem Holdújév, hanem akármelyik este. Az árát is kalkuláltam, (kezemben van még a szálloda éttermének étlapja), eszerint egy ilyesminek az ára fejenként 5-6 dollár, viszont mindannyian fejenként és naponként 20 dollárt kaptunk a szerződött pénzünkön felül (illegálisan) ételre-italra.

Közlekedés és a kórházi kezelés

Hogyan juthattunk be Jiadingból Shanghajba, a Belvárosba?

• Gyári mikrobusz bevitte a magyar csapatot péntek délután a Westin hotelbe és hétfő reggel hozta vissza. Ez még akkor volt, amikor a paradicsomi állapot még fennállt.
• Amikor már nem lehetett a hétvégét az ötcsillagosban tölteni, akkor is lehetett kapni mikrobuszt egy-egy szombati, vagy vasárnapi félnapra, ami elvitte a Városba, majd egy megbeszélt időpontban és helyen felszedte és visszavitte a népséget Jiadingba.
• Amikor a Kanadai Kertben laktam, ill. laktunk, a Kert saját buszával,
• Menetrend szerint közlekedő városi busszal, és végül
• Hivatalos ügyben (amikor már volt nekünk), a szolgálati kocsival.

Sanghaj belsejében főleg gyalogoltunk. (Ismerkedés, felfedezés, üzletek, stb.) Érdektelenebb szakaszokon trolin vagy metrón utaztunk, indokolt esetben taxin.

A troli, a városi busz, a metró a "tömeg-közlekedés" eszközei, melyeken a tömeg mindig jelen van. Csúcsforgalom soha nincs, mivel a csúcs valami kiemelkedést jelent az átlagból. Itt az átlag olyan, aminél nincs nagyobb.

A tömegbe szorulva utazni néhány megállót, különösen a melegebb időkben, nem nagyon kellemes. Szégyellem leírni, de a tömegben én vagyok csapzott, izzadt, rossz-szagú. Körülöttem vasalt tiszta ingeket, blúzokat látok, nincs izzadság-folt, a hajak tisztaság illatúak.

Az igazi probléma nem a felszállással, hanem a leszállással van. Felszálláskor a tömeg egy része behatol a járműbe, téged is magával sodorván. Ha ebben az "adagban" nem voltál benne, majd a következő járgánynál lehet, hogy benne leszel. A leszállás nehezebb. A felszállni, illetve beszállni akarók az ajtók nyitásakor azonnal nyomulnak, így a leszállók, illetve kiszállók hallatlan kemény küzdelmek árán tudnak ott leszállni, ahol dolguk van. Egyik alkalommal éppen a metróból való kiszállási küzdelmem következtében kerültem kapcsolatba a kínai egészségügy egy szegmensével.

Az úgy volt, hogy koraeste metrón igyekeztem ki a centrumból ahhoz a helyhez, ahol várja a belvárosi csavargásból "haza"- (Jiadingba) tartó utasokat a Kanadai Kert autóbusza. A megfelelő megálló előtt már erősen furakodtam az ajtóhoz, majd az ajtó nyitásakor "kitörést" hajtottam végre. Azonban a jobb lában becsúszott abba a résbe, ami a kocsi küszöbe és a peron széle között van. Éreztem, hogy a peron kemény éle gyalult egyet a sípcsontomon. Kiszabadulásom után elballagtam a megfelelő irányba. Lenézve, a jobb lábfejemnél láttam, hogy a nadrágom alól némi vér szivárog, de a nadrágszáramat nem mertem felhúzni, hogy megnézzem a sérülést, mert akkor, - ismerve magamat, - el fogok esetleg ájulni itt az aluljáróban. Adott esetben ez katasztrófa lenne: elmegy nélkülem a busz, a segítségemre sietőkkel nem tudok szót érteni, legjobb esetben az útlevelem alapján esetleg elvisznek a konzulátusunkra, (hová? Sanghajban nincs is külképviseletünk...)

Elballagtam a buszhoz. Hazaérve a villába, nekifogtam ellátni a sebemet. Mit mondjak, elég randa volt. Egy kis darabon a csont is kilátszott. Vízzel, papír zsebkendővel megtisztogattam és kerestem az Ebrimicines tubusomat a fertőtlenítés céljából. Az azonban már elfogyott. Kollégáim a kerékpáros sérüléses kalandjaik során mind magukra kenték. Így az maradt, hogy erős szervezetem majd megküzd.

A küzdelem nem volt sikeres. Néhány nap múlva duzzanat, sötétvörös elszíneződés képződött a térdemig. Egyre rosszabb. Lementem a gyári orvoshoz. Az csóválta a fejét, és mondta, hogy azonnal injekciót kell kapjak. De injekciót ő nem tud adni, be kell menjek a kórházba. Az egyik kínai kollégával együtt beültünk az autóba és elmentünk a kórházba.

A kórházi kínai doki (tudott angolul) kikérdezett, nézegette a lábamat, csóválta a fejét. Hamarább kellett volna jönni! Amit lehet, megtesz, hogy megmentse a jobb lábamat. Jöjjön az injekció! Szakszerű kötést tetetett a lábszáramra, majd egy csomó recepttel elmentünk a kórházi patikába, ahol a kollégám bevásárolt egy nagy szatyorral. Gondoltam a gyári házi patikának lesz. De nem, mondta, hogy az enyém. Ezután elballagtunk a megfelelő kórházi részlegbe.

A főnővér megkérdezte, hogy ülve, vagy fekve akarom az injekciót. Mondtam, hogy állva. Azt nem lehet. Akkor ülve. Bevezettek egy helyiségbe, ahol a falak mentén körben billenthető, kényelmes, lábtartós fotelek voltak. Néhányban páciensek hevertek, infúzióra kötve. A palackok a mennyezet alatt körbenfutó sínen lógtak. Világos: az infúziót hívták injekciónak! A kisnővér az egyik palackban lévő folyadékba kevert húsz ampulla valamilyen -cilint, a tűt a bal kézfejem vénájába fűzte és beültetett az egyik fotelbe, az üvegeket fölém akasztva. (A másik üveg fiziológiás sóoldat volt, amire akkor váltunk, ha a gyógyszeres lefogyott.) Mielőtt a kollégám itt hagyott, még eszembe ötlött a következő: eresztik belém literszám a folyadékot.

Valamikor valamennyi ki akar jönni. Akkor mi legyen? Mondták, hogy leakasztom az üveget a jobb kezemmel és kiballagok a vécére, vigyázva, hogy a jobb kezemben az üveg magasabban legyen mindig, mint a balkezem, ahol viszont a cső be van kötve, amire szintén vigyázni kell. Mondtam, hogy jó, ki tudok menni a vécére, de ott?

Ugyanis, csak két kezem van és mindkettő foglalt...Nem probléma, - mondta a kisnővér, - kijön velem és az ő keze lesz a harmadik kezem.. Mííí??? Hát azt nem! Akkor az izé a nadrágban marad. Kisnővér megkérdezte: miért, mire gondolok? Ő az üveget fogja tartani...(Csak viccelt. A vécében természetesen voltak akasztók az üvegeknek.)

A lábszáram pedig elkezdett napról-napra jobb lenni. Gyógyszerezték, kötözgették, munkába jártam, meg sétálgattam a mi kis városunkban. A kollégák együttérzése és segítőkészsége nagyszerű volt. Példa erre: Sétaközben a cipőboltos asszony szokás szerint cipőt akart nekem eladni. A cipő jónak látszott, kértem a jobblábast, hogy felpróbáljam. Aszongya a Szalai Tibi, hogy "marhaság, várjál pár napot. Lehet hogy neked csak a ballábasra lesz szükséged!"

Végülis megvettem és használom mindkettőt.

A kínai emlékek és élmények egy jelentős részében lehetőség volt arra, hogy ezeket úgy éljem át, hogy meg tudtam osztani olyanokkal, akiket szeretek, akik nagyon közel álltak hozzám. Két ilyen időszak volt. Az egyik, amikor egy időre kinn tudott lenni velem a kis Kedves, a másik pedig az, amikor "nosztalgia"-kirándulásra vittem ki néhány fiatalabb családtagomat Kínába.

1997-ben, az ötödik (a leghosszabb, négy hónapos) kintlétem alatt minden nehézség nélkül meg lehetett szervezni, hogy Ágnesem egy hónapot kinn töltsön. A villában hol egyedül, hol harmadmagammal laktam, így az elszállásolás megoldott volt, az élelmezési költségről pedig szólni sem érdemes. Utazásainkra, kirándulásokra a vállalati kocsi és a sofőrünk szükség szerint rendelkezésre álltak. (Ekkorra már én elég "nagy becsben" voltam tartva.) Tulajdonképpen csak a repülőjegy ára, némi "reprezentáció" és ajándékok jelentkeztek kiadásként. Ott kint olyan anyagi helyzetben voltam, hogy Ágnesemnek a jólét biztosítva volt.

Aztán, évekkel később, 2006 koratavaszán egy alkalommal ábrándosan jegyeztem meg gyermekeim körében, hogy ha nyernék a lottón, elvinném őket egy fantasztikus kínai útra. Erre átgondoltuk ezt, és kiderült, hogy nem kell hozzá lottónyeremény.

Kínából, a kinti barátaimtól minden segítséget megkapva nyakunkba szedtük a cókmókot és a Lufthansát, elmentünk Kínába.