Körutazás a SzU-ban

'74 szeptemberében hárman nekiindultunk végiglátogatni a SZU néhány nagyobb fényforrásgyárát, melyek az általunk fejlesztett és gyártott gépekkel voltak berendezve. A meglátogatandó gyárak városai: Moszkva, Riga, Jereván, Baku, Maili Szail, Poltava és Szmolenszk.

A delegáció: vezetője Sz. Robi a Gép-divízió vezére, majd jómagam, aki akkor a Gép-divízió fejlesztési igazgatója voltam, végül Sz. Lukács, a Gépexport apparátusunk egyik prominens vezetője. Hivatalosan volt még egy negyedik tag is, az egyik gépgyárunk - a "Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyár" (magunk között: Minden Áron Gépgyár) - párttitkára, aki ez alkalommal akarta a vállalat pénzén meglátogatni Moszkvában gyermekét, aki családostul, unokástul tartós kiküldetésben volt. Az utunk elején Moszkvába érkezéskor el is tűnt, és csak hazautazásunkkor csatlakozott ismét hozzánk.

Ez alkalommal nem kívánok szót vesztegetni Moszkvára, Poltavára és Szmolenszkre, mert ezeket gyakran láthattam, és előfordulnak egyebütt. Például: abban az időben gyakran jártam Szmolenszkbe, mert az ottaniakkal közösen fejlesztettünk egy gépsort. (Tréfáskedvű utitárs-kollégám egyik hazaérkezésünkkor azzal vidámította a feleségemet, hogy "és képzeld, Ágika, tegnap este a szmolenszki pályaudvarra kikisérte a Maruszja a Lajost, és a vállán zokogva kérdezte: Lajos, miért kell neked ilyen gyakran Magyarországra utaznod?..." )

Rigában akkor már másodszorra voltam, szép város, most is tetszett. Nagy élmény volt: sikerült egyik estén az orgonamuzsikájáról Európa hírű dómban egy orgona-hangversenyt meghallgatni.

De igazán kíváncsi Jerevánra és Bakura voltam, valamint Maili Szail-ra, amiről nem tudtam, hogy micsoda, de Kirgiziában van, a kínai határ mellett, és Közép-ázsián - Taskenten és Andizsánon - keresztül fogunk odautazni.

Hát Jereván...A városban nem érdemes körülnézni. Pont olyan, mint Minszk, Poltava, Akármigorod és Izégrád. Büszkén mondták, hogy sikerült "korszerű" várossá alakítani, eltakarítva azt, ami az öreg Jereván volt. De az ablakból látni lehetett az Ararátot (Noé, galamb, stb.). Megnéztük továbbá a gyönyörű fekvésü Szevan-tavat. (Annak ellenére is szép, hogy az előbbi években a mérnököknek sikerült egy apró számítási hiba eredményeként a szintjét cca hét méterrel csökkenteni, miáltal egy kis sziget a rajta lévő kolostorral együtt a szárazföldre került, és néhány vízparti létesítmény a vízpart eltávolodásával értelmét vesztette.)

Ellátogathattunk a műemlékekben gazdag Eszmiadzsin-be, ami az örmény katolikusok vallási központja (Róma helyett.) Emlékezetes még a vendéglátás. Az ebédek és vacsorák többízben tartalmaztak kitűnő birkasülteket, amikhez friss mentalevelet kellett rágcsálni, valamint minden két terítékhez tartozott egy üveg ötcsillagos örmény konyak.

Bakuban már több volt a látnivaló. Maradt néhány impozáns palota azokból az időkből, amikor kormányzóság székelt ott, és a városban megmaradt néhány olyan negyed is, ami enyhe perzsa és arab hangulatot árasztott. A Káspi tenger (tó?) partján volt néhány szép és kellemes kirándulóhely.

A következő célállomás Maili Szail volt. Bakuból először átrepültünk az üzbég Taskentbe, ahol a városból nem láttunk semmit, mert repültünk tovább Andizsánba, ami szintén üzbég város. Itt már vártak bennünket, kocsival megyünk tovább.

Andizsánban már találkoztunk Közép-Ázsiával. A repülőtér épülete előtt hatalmas gyapotmezők, asszonyok szedik a gyapotot. A férfiak teáznak, szívják a vizipipát és mélyenszántó gondolatokat cserélnek. Ebből a célból létesültek az Üzbegisztánban jellegzetes teázók: a fák árnyékában egy 8-10 négyzetméteres fa dobogó, "perzsa"-szőnyeggel borítva, a férfiak ezen ücsörögnek törökülésben, vagy heverésznek az oldalukon, könyökre támaszkodva.

Nem mindennapi élmény volt meglátogatni a város egyik piacát. Százféle szőlő, százféle dinnye, füge, gránátalma és sok egyéb vitamin.

Egy üzbég étteremben ebédeltünk. Eredetileg úgy kellett volna, hogy az alacsony dobogóra terített szőnyegen körbeülünk törökülésben és középre hordják az ennivalót. Támadtak nehézségek, ezért a kocsmáros kerített asztalt, meg székeket. Az asztal aztán roskadásig megtelt gyümölcsökkel és "előétel"-falatkákkal, majd jött egy tálra púpozott főétel, a piláf, (furfangosan fűszerezett rizses, zöldséges birkahús), amit nem osztunk szét tányérokba, hanem egy-egy darabka lángosszerű kenyérke segítségével "exkavátor" módszerre nyerjük ki a falatot a kupacból és rakjuk a szánkba. (Fehér embernek szükség esetén kanál használata megengedett.) Nagyon finom, tudom, hogy kell csinálni.

Aztán irány Maili Szail! Útközben megtudtuk, hogy ez nem egy ősi kirgíz város, hanem nagyonis újkori. A sztálini időkben létesült itt, a kinai határ közelében három gyár, ezek közül az egyik lett a fényforrásgyár, a másik kettőt nem árulták el a kisérőink. A város maga ennek a három gyárnak a lakótelepe, a szükséges infrastrukturával. A lakosság idetoborzásának módszeréről némi fogalmunk később lett, amikor a sétáink során megnéztük a temetőt, ahol a sírok kétharmadán német név volt.

Este az étterem egyik öregecske pincére elmondta, (tudott németül!), hogy Józsi bácsi Ukrajnából kollaboráns-gyanus német nemzetiségü népséget telepített át erre a környékre. A városban megláttunk egy népviseletbe öltözött szépszakállu kirgíz bácsit. Két selyemkendő volt az ővébe fűzve, ami azt mutatta, hogy két felesége van. Nekifogtunk fényképezni, de nem tudom miért, az oroszok elzavarták az öreget. Megkérdeztük, miért szégyenlik Kirgiziában a kirgízeket, erre elvittek a város környékére egy pár "tulipántos" sátorból álló faluba, (szerintünk ez valami skanzen volt), és itt népviseletes kirgizek főztek kondérban birkalevest és kis szőrös lovakon lovasbemutatót rendeztek nekünk.

Vendéglátóink mondták, hogy az a szerencse ért bennünket, hogy nem kell a városban laknunk szállodában, hanem a közelben agy szép magaslati helyen van az Elektrotechnikai Minisztérium üdülője, ott leszünk elszállásolva. A "szerencse" a következőképen nézett ki: Árnyas ligetben néhány barakk. Az egyik a miénk lett. Volt benne négy ágy, egy asztal, négy szék. Kerestük a fürdőszobát. Mutatták, hogy két barakk közötti téren van hosszú rozsdás vasvályú, felette vízcső csapokkal. A "WC" fent a dombon. Egy keskeny hosszú gödör for gentlemen, a másik for ladies, a kettő egy palánkkal elválasztva. Viszont mindkettő oly jól tájolva, hogy onnan gyönyörű volt a kilátás. Látszott a Pamír egy-két havas 7-8 ezres csúcsa.

Először a leghatározottabban visszautasítottuk ezt a szállásmegoldást, de végülis, mivel már majdnem nemzetközi konfliktussá kezdett dagadni az ügy, beletörődtünk, három éjszakát kell csak átvészelni.

Már az első reggel gondoltunk egy könnyű mosdást és borotválkozást, mielőtt bevisznek a gyárba. A mosdás céljait szolgáló "kerticsapoknak" azonban hiányzottak a fogantyúi, minek következtében csak úgy tudtunk vizet nyerni, hogy eszembe jutott: van a bőröndömben egy kombináltfogó, amit Bakuban vettem, és ennek segítségével vizet tudtunk fakasztani.

A lágerben rajtunk kívül volt még két lakó, két csinos, kedves, vidám fiatal hölgy, akik moszkvaiak, az Elektrotechnikai Minisztériumban dolgoznak, és itt vannak már egy hete, jutalomüdülésen. Kapcsolatunk velük elég "felszínes" maradt, aminek a főoka: ezek két napon keresztül vonaton jöttek Moszkvából, azután egy hete nézegetik itt a kerticsapot, de nem vettek Bakuban kombináltfogót. Kölnijük volt. Ráadásul, elutazásunkkor a lágertől az andizsani reptérig tartó autóútra el is kisértek bennünket. Heten szorongtunk jó melegben a dzsipben, ölbeüléssel, ami talán egy más szituban nem is lett volna kellemetlen..

Másnap úgy köszöntöttük Moszkvát, mintha hazatértünk volna.

Ez a kis írás azt sugallja, hogy a körutazásunk élményeiben mintha túltengene a negatívum. Ez ennek az írásnak a hibája. Azért billent ilyenre, mert a fonákság, a furcsaság mindig olvasmányosabb, így több helyet áldoztam az ilyesmiknek.

Végülis, nagyon szívesen elmennék újra erre a turnéra.