Lakás az Izzó lakótelepen

Az Izzónak sokféle jellemzője, egysége, tevékenysége volt már a jelen sztori-sorozat témája. Én most egy viszonylag kevesebb figyelmet kapott területről szeretnék írni – az újpesti Izzó (vagy ha úgy tetszik: Tungsram) lakótelepről. Mit írni – ódákat zengeni róla, mert bizony megérdemli. Egész Pesten közismert fogalom az Izzó lakótelep és mindmáig igen magas az ázsiója – jogosan.

1960-as években jártunk és a "legvidámabb barakk"-ban is bőven érezhető volt a hiánygazdálkodás. Jó, kenyeret-vajat-cukrot lehetett kapni, de értékesebb dolgokra, mint telefon, autó, lakás évtizedeket kellett várni. Még egy dologból volt hiány – munkáskézből, hiszen akkoriban szinte mindent "erőből", extenzíven, létszámbővítéssel akartunk megoldani. Minden gyár vadászott a felvehető szakemberre és ha talált, igyekezett megtartani. Így volt ez az Izzóban is és a lakáshiány, a létszámhiány (kombinálva némi politikai lózunggal) vezetett a gondolatra: épít az Izzó lakásokat a dolgozóinak. Fantasztikus volt a gondolat és az összes tervezett célt sikerült is az évek során elérni: ezer körüli lakás épült a Törzsgyártól gyalogjáró távolságra.

Az első lakásokat 1966 körül adták át; 14 lakásos, négyemeletes kockaházakat. Én akkor még nem végeztem az egyetemen, de már tudtam, hogy nem maradhatok Kijevben aspirantúrán, haza kell jönnöm. Az is kézenfekvő volt, hogy Pesten szeretnék dolgozni (bár komolyan felmerült Gyöngyös is) és ugyan én tősgyökeres újpesti vagyok, itt is születtem, de kisiskolás koromban vidékre költöztünk és pesti lakásunkat feladtuk – a hol-lakás ezért kritikus kérdés volt. Voltak ugyan Pesten rokonok, de én nyilván önállóan szerettem volna élni – annál is inkább, mert addigra megnősültem és Viktor fiunk is megszületett. Vágyakozva olvastam ezért az Izzós lakásokról szóló újságcikkeket; az egyik legelső lakást éppen Tolna megyei földim, Méhn Márton fizikus (későbbi kollégám, nejem íróasztal-szomszédja) kapta – de hát erről csak ábrándozni lehetett…

Aztán hazajött a család, nejemmel elhelyezkedtünk mint fejlesztő mérnökök a Félvezető Fejlesztési Főosztályon, egyéves Viktor fiunkat édesanyám pelenkázta-etette--nevelte vidéken, Felsőnyéken, mi ketten pedig albérletben laktunk Dunakeszin, egy kb. 2 x 4 méteres, fűtetlen szobában. (Télen este hazamentünk, felöltöztünk és lefeküdtünk. Soha olyan egészségesek nem voltunk…)

Közben készült a lakótelep második lépcsője, a Fóti úttal párhuzamos hosszú ház. Természetesen rögtön beadtuk mi is a igénylésünket a Főosztályon és láss csodát, kaptunk is egy szép, két és fél szobás lakást a 4. emeleten… (Jó pont járt azért, mert mindketten fejlesztő mérnökök voltunk, egy helyen dolgoztunk, tehát egyszerre két szakembert "kötöttek meg"; kitüntetéses diplomával végeztünk, család, gyerek is volt – és hát egyéb jó pontokat is lehetett még kapni pl. azért, mert mindketten a Szovjetunióban kaptuk a diplomát.) 1967-ben kezdtünk, 1969-ben saját lakás Budapesten – hát ez egészen elképesztő, hihetetlen, mesébe illő dolog volt. (Dolgoztunk is érte erőnket megfeszítve; nejemmel együtt naponta reggel fél 8-kor kezdtünk és este 10 körül indultunk haza)

Érdemes egy pillantást vetni az akkori anyagiakra: a lakás ára 212.000 forint volt, ebből 56.000 forintot az Izzó magára vállalt azzal, hogy ő építette a lakásokat, ennyivel olcsóbban. 100.000 forint volt az OTP-kölcsön, az Izzó kb. 45.000 forint kamatmentes, havi törlesztésű kölcsönt adott nekünk (mindenek fejében 10 évig nem léphettünk ki a cégtől – igaz, nem is akartunk) – vagyis kb. 10.000 forint készpénzzel lettünk boldog lakástulajdonosok. Szerencse, mert több nem is volt; a lakás nagy szobáját évekig mindössze egy, még Kijevből hozott nagy szőnyeg díszítette – semmi más… Ott, az üres szobában szoktunk kisfiammal, Viktorral focizni; szerencsére az ablakot egyszer se törtük be… Nejemmel a kettőnk havi jövedelme akkor bruttó 3200 forint volt – ebből a törlesztések után a két, lényegében kezdő és csoda módra lakáshoz jutott mérnöknek egy gyerekkel nem gazdagon és könnyen, de nagyobb gond nélkül meg lehetett élni. Lakást berendezni – no azt csak lassan, lassan… Langsam fahren… Volt egy Nyékről felvitt, kétszemélyes fekvőhely nekünk meg Vikinek egy kiságy, punktum.

A lakótelepi élet egészen fantasztikus volt… Mint egy faluban: mindenki ismert jószerével mindenkit. Ugyanakkor azt is tudtuk még a nem ismert kollégáról is: ő is kiemelkedő izzós, hiszen lakást kapott – a "lakótelepi" jelző egy sose hordott, nem látható "kiemelkedő" kitüntető "érdemérem" volt. És lakott ott igazgató, laboráns, mérnök, portás, lakatos is, vagyis az "elit" jelző nem a beosztást, hanem a munkában való kiválóságot jelezte. (Természetesen voltak az Izzóban olyan kiválóak is, akik nem a lakótelepen laktak – de az itt-lakás mögött általában mindig kiválóság rejtezett.) A lakótelep egyébként valóban izzós volt: később, amikor már közel ezerre volt tehető az átadott lakások száma, egyik kezemen meg tudtam számolni a nem-izzós bérlőket: amikor a cég átadott Kerületi Pártbizottságnak – Kerületi Tanácsnak – szomszéd gyárnak, OTP-nek, stb. egy-egy lakást.

A lakótelep, a mi házunk közel, alig 15 perc járásnyira volt az Izzóhoz. Ez fantasztikus előny és takarékoskodási lehetőség volt. 15 éven keresztül gyalog jártam munkába, nem is volt BKV-bérletem – minek…?! Kis, szokásos, néhányfős napi csapatok alakultak és vonultunk reggel munkába a megyeri kis utcákon. Bevallom, volt olyan kolléga is, akivel vagy 10 évig együtt jártunk be gyalog a munkába; jól ismertem; nagyokat beszélgettünk – és nem tudtam a nevét… Mindegy, jó ismerős, "lakótelepi" volt…. Ugyanúgy, a cégen belül is biztos kapcsolatot jelentett, hogy "ő is lakótelepi". Ismertük, segítettük egymást. Baráti kapcsolatok, szerelmek szövődtek – a ma -nagypapa, akkor óvodás Viktor fiam első szerelme is Kiss Évi volt, egy aranyos, csillogó szemű, fekete hajú lakótelepi kislány (szintén óvodás) és amikor a két család összefutott a buszmegállóban, a két gyerek percekig állt ölelkezve, mi szülők meg csak mosolyogtunk…Viktor ma is emlegeti Évit; hja, az első szerelem… Gyerekeink szabadon jártak egymáshoz; jó helyen, kollégáknál vannak – lányom, Noémi "pótszülei" is a hosszú ház izzósai: Mészáros Feri és Emi voltak; fiúk Viki osztálytársa volt.

Közben épült-szépült tovább a lakótelep; lettek boltok, könyvtár, étterem (a ma is prosperáló Csülök vendéglő), épült saját bölcsőde, saját óvoda, később saját iskola is. A lakótelep egy nagy falu lett; 3-4000 lakóval. Szépen kizöldült és arra is emlékszem, hogy az előbb említett Mészáros Feri – kiemelkedő társadalmi munkás – még "falunapot" is szervezett, amikor az egyik lakótelep-közepi utca volt a sok érdekes megmozdulás – műsor - buli színhelye.

Az Izzó lakótelep sokáig szinte zárt közösség maradt; mert senki nem akart onnan elköltözni és ezért "bevándorolni" se tudtak. (Amikor mi elköltöztünk a hosszú házból, azért lakótelepiek maradtunk, csak a túlsó szélére, az akkori Dallos Ida utcába cseréltünk lakást. A gyalogmunkába járás jó szokását ott is megtartottam; onnan mondjuk 25 perc volt az út – de kollégákkal, nagyokat dumálva…!) Az idő múlásával aztán persze lassan elkezdett "hígulni" a lakótelep, de még ma is jellemzője a valamikori "Izzós szellem". Rendben tartott házak, kertek, parkok – ide ma is rang költözni és ez meglátszik az itteni lakásárakon is.

Sok más kiemelkedő produktuma mellett az Izzó lakótelep is a többihez méltó fogalma volt a cégnek és – szintén akárcsak sok más jellemzője – sokkal tovább viszi az "Izzós", "Tungsram" nevet, mint maga a szerencsétlenül elmerült névadó, a valamikor méltán híres vállalat. És a lakótelep is őrzi egykori létrehozójának emlékét: itt látható a Dienes Béla emléktábla. A lakótelepnek bizonyára több ötletadója, megalkotója is volt (utóbbiak között talán mindenekelőtt Bíró Karcsi, a Lakásépítési Osztály (?) vezetője) – de mindenre a pecsétet az akkori Vezér, Dienes Béla ütötte rá. Méltán őrzi a lakótelep a cég nevét és a Vezér emlékét.

---- Fenti írásom Újpestet, a Törzsgyárat és az újpesti Izzó lakótelepet mutatja be. Bevallom: nem tudom, hogy a cég hogyan segítette a vidéki gyáraiban a hasonló helyzetben lévő munkavállalókat…