Észak-Korea

 Szó szerint az utcáról vett fel Horváth Péter a Tungsramba 1981 őszén. Leszálltam a villamosról és besétáltam az ENSZ palotába. Ő a Fényrendszer Főosztály akkori vezetője volt. Épp szült az oroszosa, kellett valaki, aki helyettesíti. A Főosztály főként gázkisülő lámpákat értékesített, valamint igyekezett megfelelni a nemrég meghirdetett elvárásnak: projekteket, kész világításokat kell eladni világszerte. Az ötlet életképességét máig bizonyítja egy volt tungsramosokból álló kisebb, igen sikeres budapesti cég. A nagy Tungsram vállalatirányítási rendszerén belül ez a tevékenység rengeteg problémával járt. A tartalom és forma tipikus példája: meg kellett találni azt a vállalkozási formát és méretet, amelyben ez a tevékenység eredményesen végezhető. Ehhez a világítástechnikus csapatnak a rendszerváltás idején ki kellett válnia a nagy cégből.

Az első héten az asztalomra tettek egy vaskos paksamétát. Le kellett selejteznem egy Vincze Vilmos nevű úriember – Horváth Péter műszaki jobbkeze - temérdek külföldi útjának iratát, azok összes kiadás vonzatával együtt. Az egzotikus utazások (India, Dél-Amerika stb.) során Vincze úr főként stadion világítási tendereken indult, amihez az ajánlatokat külső tervezőirodával készíttette. A tendereket sorra elbukta, s nekem - látva az előttem heverő csődtömeget - az a benyomásom támadt, hogy valójában nem is igazán törekedett arra, hogy elnyerje a munkákat. Később, amikor Horváth Jóska, Köves András, Deme László vették kezükbe az ügyeket, már születtek valós és eredményes külföldi üzletek.

Mint Szovjetunióban végzett, azokat az ügyeket kaptam, amelyek orosz nyelvismeretet igényeltek. Ilyen terület volt többek közt Észak-Korea. 1989-ben tartották meg Phenjanban, Észak-Korea fővárosában a Világifjúsági és Diáktalálkozót (röviden Világifjúsági Találkozó, közismert betűszóval: VIT, mely a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség által szervezett baloldali rendezvény volt), amelyre már sok évvel korábban megkezdték a koreaiak a szorgalmas felkészülést. A találkozó jelszava volt: "Az antiimperialista szolidaritásért, a békéért és a barátságért!" Érdekes, hogy a világ legmilitaristább, erőt alkalmazni szerető, elnyomó rezsimjei azok, amelyek nyálfröcskölve hirdetik magukról, hogy ők a békeharc éllovasai. A Béke Világtanács alapokmányát például maga Sztálin elvtárs fogalmazta saját kezűleg.

Észak-Korea budapesti Kereskedelmi Kirendeltségének vezetőjével tartottam a kapcsolatot, aki egy világfi, teljességgel európai szabású ember volt.

A koreaiak stadionvilágításban a Tungsram Fényrendszer szakértelmére és javaslataira támaszkodtak. Először delegációkat küldtek hozzánk. Az egyik találkozó a Konvertában volt. A tárgyalóasztalhoz ülő hat koreai annyira feszélyezett volt, annyira féltek megszólalni, hogy egyszerűen nehéz volt lefolytatni tárgyalást. Láthatóan egyetlen dolog érdekelte őket mindenekelőtt: nem hibázni, nem adni okot arra, hogy megdorgálják őket valamiért. A tárgyalás végén a Konverta igazgatói-főmérnöki irodái előterében, miután elment a delegáció, Salgó Román főmérnök azt kérte, hogy diktáljam le a koreai delegáció névsorát: ez a szabály, és - mondta - a Konverta biztonsági embere nagyon háklis! Gondolkodás nélkül, fapofával kezdtem sorolni a neveket: Ping Pong Who, Hing Hong Csaj, Mint Mók Fenn stb… Fogalmam sem volt természetesen, mi volt a nevük, nem mutatkoztak be, sohasem láttuk őket többé. Nem lett bajom belőle, Salgó Román először hitetlenkedve figyelt, majd elfojtotta a bajsza alatti mosolyt.

Elmentünk az EKA gyárba is, ahol az egyik koreai műszaki legalább másfél órán keresztül mászkált, méricskélt, leplezetlenül igyekezve lemásolni ezt-azt. Tette volna napestig, ha hagyják.

Eljött az idő, amikor nekünk kellett Észak-Koreába utazni. Négyen mentünk a Vincze Vilmost felváltó Horváth Jóska vezetésével: egy hölgy az Együttműködési Osztályról, az EKA gyár egyik vezetője, Kosztolicz István, és jómagam. Az út szervezését Horváth Jóska végezte elképesztően profi módon.

Jóska párttag volt, a Kádár rendszer elkötelezett híve, aki hálás volt, hogy egy angyalföldi szoba-konyhából - elsősorban tudásvágyának és ambíciójának köszönhetően - magas beosztásokba emelkedhetett. Ugyanakkor Jóska tudta - a magyar kommunistáknak volt alkalmuk megtanulni -, hogy jobb a szovjet valósággal való találkozást elkerülni. Biztos vagyok abban is, hogy ha akkor megkérdezi tőle egy aranyhal, mi a három kívánsága, nem a kommunizmus győzelmét említette volna elsőként,ha említette volna egyáltalán.

Így aztán nem Moszkván keresztül mentünk Aeroflottal, élvezve az orosz repülőgépipar és utaskiszolgálás legendás biztonságát és kényelmét, melynek nevetségesen alacsony árát a szovjet árhivatal állapította meg, hanem először elrepültünk Frankfurtba, ahonnan néhány óra repülőtéri bóklászás után egy DC-10-es óriásgéppel egy arab országba repültünk. Miután ott is körbejártuk a repteret, felszálltunk egy Jumbóra és azzal Pekingbe szálltunk, ahol várt bennünket pekingi irodánk képviselője (a kirendeltségvezető férje), akinek segítségével három napon keresztül ismerkedtünk Kína fővárosával.

Láttuk a Nagy Falat, a Tiltott Várost, az egyenzubbonyos kerékpárosok tengerét, az akkori szürke és szegényes fővárost, amelyre egy mai kínai már emlékezni sem akar: "Ó, az már nagyon régen volt!" - mondják, jelezvén: ideje elfelejteni. Pedig abban, ami ma történik és holnap történni fog, ugyan olyan szerepe van annak, ami 100, 200, 50 vagy 10 évvel ezelőtt történt. Miután mindent alaposan megnéztünk, felszálltunk egy észak-koreai gépre, amellyel Phenjanba utaztunk.

A phenjani repülőtér sivár volt és kietlen. A betonon néhány ütött-kopott szovjet gyártmányú gép ácsorgott. Mozgás alig. Alapos vizsgálat után bevittek bennünket a belváros egyik szállodájába. A széles út üres, alig pár autó. A kereszteződésekben fürge rendőrnők irányították a forgalmat, pódiumon állva. A levegőben szinte vágni lehetett a gondterheltséget. Járókelő, gépkocsi, mint a fehér holló. Ha voltak is, mint a katonák a laktanyaudvaron: főként alakzatban közlekedtek, szigorú arccal. Máig az orromban van a szálloda szaga: valamilyen rovarirtóé lehetett. Kellemetlen, de elviselhető. A szálloda éttermében közömbös pincérnők, akik arckifejezésükkel előre figyelmeztettek: ne próbáljatok beszélgetni velem!

Fő feladatunkat, a helyszíni tanácsadást, konzultációt és felmérést már a második napon elvégeztük. Kimentünk a VIT leendő helyszínére, beszéltünk a projekt műszaki vezetőjével. Az építkezés körbe volt véve munkafronti hősiességre bíztató plakátokkal, a hangszórókból pedig folyamatosan ömlött a buzdító zene, olyan "A párttal a néppel egy az utunk!" – féle. Kórusok, gyerekhangok és öblös férfiének vegyesen. Feltűnő volt a látott munka rossz minősége és igénytelensége. A "jó lesz az úgy".

A városban egyedül sétálgatni nem lehetett. Kizárólag autóval mehettünk, kísérettel. Szerencsénk volt mert tolmácsnak egy magyarul jól beszélő koreai fiatalembert kaptunk, aki igyekezett kedves lenni hozzánk. Végre felfedezhettünk valami mosolyfélét valakinek az arcán. Megállapodtunk vele, hogy Jánosnak fogjuk hívni. Ottlétünkkor Kim Ír Szen dinasztialapító uralta az országot. Ez egy felvett név volt, mely azt jelentette: "Kim nappá válik". Csak becenevén, "Nagy Vezető" -ként emlegették. A tanulatlan, a koreai nyelvet alig beszélő pasas a szovjet hadsereg őrnagya volt, aki a KGB bábjaként azt a feladatot kapta, hogy az országból szovjet csatlósállamot csináljon. Ő és szovjet kurátorai minden részletét tekintve lemásolták a sztálini diktatúrát, de olyan túlzóan, hogy az már annak véres és kegyetlen karikatúrájává vált. Amikor megromlott a viszony Moszkva és Peking között, Kim Ir Szen, kihasználva a helyzetet - miközben mindenkitől elfogadott mindent -, igyekezett bizonyos fokú függetlenségre szert tenni a vetélytárs nagyhatalmak egymás elleni kijátszásával.

A koreai barbár kommunizmus a végletekig vitte a diktatúrák alapvető, népeket szolgává tevő módszereit: az embereknek küzdenie kelljen a napi betevő falatért, ruháért stb. és akkor csak a létfenntartással fognak törődni. Legyen egyenlősdi. Észak-Koreában mindenről, még arról is a munkahelyi vagy lakóbizottság döntött, hogy ki vásárolhat magának nadrágot. Zárd el az embereket a külvilágtól, blokkold az információt. Kreálj egy primitív világmagyarázatot, amelyben minden rosszért egy főgonosz (Amerika) a felelős, minden jó pedig a Kedves Vezér ajándéka. Tartsd az embereket folyamatos háborús készültségben, a háborúra minden hiány, veszteség és baj rákenhető. Bátran taposd kiszolgáltatott, szerencsétlen alattvalóidat, hogy rettegjen mindenki.

Volt az észak-koreai diktátornak saját találmánya is: kasztrendszert vezetett be, amit szongbunnak neveztek. Ennek a lényege az volt, hogy a népességet három csoportba osztották a lakosság felmenői, politikai nézetei és anyagi háttere alapján. A megbízhatóbbaknak tartott "barátságosaknak" kiváltságokat biztosítottak, sőt enni is adtak nekik, az "ingadozókat" szemmel tartották, míg az "ellenségeseknek" nem volt menekvés. Ebben a rendszerben az az igazán durva, hogy máig változatlanul működik!

Észak-Korea emberjogi visszaélései közül a legmegdöbbentőbbek közé tartozik az úgynevezett "három generációs büntetés" szabály. Ez alapján, ha egy személyt bűnösnek találnak és börtöntáborba küldik, akkor az egész családjának és a táborban született két generációnak ott kell maradnia egy életen át.

Elvittek bennünket a Kedves Vezér szülőházához. Hatalmas sorok álltak előtte, bennünket, akik láthatóan egy másik bolygóról jöttünk, előre engedtek. Nehéz volt nem nevetni: úgy nézett ki a parasztház, mintha "A János vitéz" színpadi díszlete lett volna. Pedig tudhattuk volna, hogy a koreai titkosszolgálat egyvalamit nem tűr: a vezetőivel szembeni tiszteletlenséget. Fizetettek ilyesmiért már külföldiek börtönnel, vagy akár az életükkel is.

Elvittek bennünket cirkuszba, mely tele volt katona fiúkkal-lányokkal, akik félelemmel vegyes kíváncsisággal néztek ránk. Észak-Koreában 10 év a kötelező sorkatonaság fiúknak és lányoknak egyaránt. Ha felvesznek főiskolára, akkor csak öt. A szokásos cirkuszi műsorszámok mellett a bohócoknak volt nagy sikerük: egy koreai "Lúdas Matyi" túljárt az amerikai "Döbrögi" eszén, aki végül pórul járt: úgy fenékbe rúgták, hogy csak úgy hempergett, amit a közönség nagy megelégedéssel, óvodás visongással, zsivajjal, nevetéssel fogadott. Miközben sokan ránk sandítottak.

Másik este koncertre vittek, ahol egy egyenruhás férfikórus egész estés műsorát élvezhettük, aminek végén a színpad teljes nagyságában legördült az ifjú trónörökös, a "Fiú", a "Kedves Vezető" - ként emlegetett Kim Dzsongil portréja, amire a koncertterem egy emberként megrendülten felsóhajtott. Földre szállt egy Isten! Egyszer majd a koreai történelemkönyvek felsorolják ennek az egyáltalán nem tiszteletre méltó arrogáns mitugrásznak a viselt dolgait, akinek születését hivatalos életrajza szerint csodálatos történések kísérték: egy fecske jövendölte meg azt, előre jelezte a hegy fölött megjelenő kettős szivárvány és egy új csillag az égen. Gyermekkori neve mellesleg Jurij Irszenovics Kim volt, apja oroszosított neve után, de orosz pajtásai leginkább Jurijnak hívták. Szovjet feljegyzések szerint 1941-ben született a szibériai Habarovszk melletti Vjatszkoje halászfaluban, ott, ahol édesapja a főként kínai és koreai menekültekből álló 88. szovjet lövészdandár 1. zászlóaljának parancsnoka volt.

Szeretett élni. Jól élni. Erről később lelépett japán szakácsa írt 2003-ban megjelent könyvében Kenji Fujimoto álnéven. 1988 és 2001 között főzött a koreai diktátorra. Fizetése évi 45 000 font sterling volt és két Mercedes állt a rendelkezésére. Feladata volt – írja –, hogy utazgasson a világban, kínai dinnyét, cseh sört, thaiföldi papaját és dán sertéshúst szerezve be gazdájának. Egyszer futárt küldtek Kínába McDonald's hamburgerért. Elmondása szerint Kim borospicéjében 10 000 palackbort tároltak.

Kim dínomdánomjai négy napon át tartottak. Létezett egy kutatóintézet, amelynek 200 alkalmazottja felügyelte a Kedves Vezető legmegfelelőbb diétáját, garantálva, hogy a legegészségesebb és legminőségibb ételeket fogyassza.

A szakács beszámolt arról is, hogy volt Kimnek egy ún. "élvezet brigádja", mely gyönyörű fiatal nőkből állt, akik táncoltak, énekeltek Kimnek, fürösztötték, s akiknek megparancsolhatta, hogy vetkőzzenek le a vacsoravendégek előtt, de akikhez nem érhetett rajta kívül senki, mert azt lopásnak tartotta.

A rendszerváltás után, amikor már és még szabadon lehetett Oroszországban írni bármiről, orosz táncegyüttesek Phenjanban vendégszereplő művészei mesélték, hogy a Kedves Vezető bődületes pénzösszegeket fizetett a fellépő orosz lányoknak, ha jók voltak hozzá. Phenjan körüli erdőkből több méteres átmérőjű vezetéket építettek a Kim Dzsongil palotájáig, ezzel biztosítva a Kedves Vezető számára folyamatosan a friss erdei levegőt.

Elvittek bennünket a phenjani külföldiek számára fenntartott ajándékboltba, ahol apró teáscsészéket, dioptriás gyermekszemüvegeket és 50x50 cm-es szőnyegeket és még rengeteg más nélkülözhetetlen dolgot lehetett beszerezni.

Eljött az utolsó vacsora estje, amely a szálloda dísztermében zajlott le. Valami idősebb, barázdált arcú minisztériumi főember vendégelt meg bennünket számomra ihatatlan koreai röviditallal és egyéb ízetlen mindenfélével. Később, már a kilencvenes években Habarovszkban gyakran járván ismertem meg az igazi koreai konyhát. Imádtam. Az est csúcspontjaként felállva kellett innunk pártjaink főtitkárai, Kim Ír Szen és Kádár János elvtársak egészségére. Ezután hosszú tirádát hallgathattunk végig a világpolitikai helyzetről, az aljas és alantas elnyomó Amerikáról, mely nem hagyja nyugodtan építeni-szépíteni a szorgos munkások és parasztok országát.

Mielőtt hazaindultunk, összeszedtük maradék konzerveinket, gyulai kolbászunkat stb. és a csomagot a szálloda egyik rejtett zugában odaadtam Jánosnak. Ez a hozzánk igen kedves, kopott, éhenkórász fiatalember, akinek a magyar nyelv által lehetősége volt arra, hogy megértse, meglássa, hol, miben él, s milyen egy emberhez méltóbb világ – elsírta magát.

Hazafelé Peking-Frankfurt-Budapest volt az útvonal, immár feszes átszállásokkal.

1989. tavaszán a Fényrendszer műszaki delegációt indított Phenjanba (Moszkván keresztül) a VIT-nek helyszínt adó stadion világításának beüzemelésére. Akkor én már a cég Moszkvai Irodájának munkatársa voltam, abbéli minőségemben találkoztam velük egy moszkvai repülőtéren.

A stadionvilágítást a tungsramos fiúk sikeresen beüzemelték és a VIT rendben lezajlott.

U.i.: Lent két fotó, melyek szovjet gyártmányú másfél kilós Zenit gépemmel készültek.