Vietnam 3. (1977.06.21.-07.07.)

A harmadik utunk úgy volt szervezve, hogy a társaság egyik része, (akik dolgozni megyünk), hamarabb indulunk, majd utánunk jön egy "színvonal": Székely Róbert, Szabó Zoltán, Pióker Náci, feltenni az i-re a pontot.

Az út időzítése többünk szerint nem látszott szerencsésnek, mivel ezalatt lesz Hanoiban megtartva az Észak- és Dél Vietnámot egybekötő Egyesülési Kongresszus, és a várhatóan ezzel járó hatalmas felfordulás nekünk egy csomó nehézséget fog okozni. Székely Robi más véleményen volt. Szerinte ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztani: részesei lehetünk egy ilyen világtörténelmi eseménynek! Ilyen ritkán adódik az életben! És a Náci- bácsi, aki tagja a magyar Elnöki Tanácsnak, biztosan meg lesz híva egy-két ünnepi eseményre, ha megtudják a vietnamiak, hogy ott lesz Hanoiban. Lehet, hogy az ő révén egyikünk-másikunk is részt vehet és valószínüleg Náci bácsit már eleve ki akarják majd emelni a mi delegációnkból és egy elegáns kormány-szállóban akarják elhelyezni, de nagyon kér bennünket, hogy erről beszéljük le a partnereinket, mert jobb, ha együtt marad az egész csapat.

Itt kell elsütnöm a poént:

Nem akarták a Náci bácsit kormányüdülőbe vinni, hanem ő is ebbe a Thang Loy szállóba jött, ahol lakni szoktunk, és ahonnan három nappal a megérkezésük után úgy vágtak ki bennünket Piókerestül, Elnöki Tanácsostul, Székely Robistul, mint a szarómacskát.

Kellett a szálloda a dél-vietnami delegátusoknak.

Náci bácsi egyébként arany pofa volt. Már úgy érkezett a csapat "elit" felével, hogy a bőröndje mellett hozott két demizson egri vörösbort is. A szállodaválság idején mindig azzal vígasztalt bennünket, hogy, ha ő vénemberként kibírja, akkor ne nyafogjunk és amíg tart a vörösbor, nem kell betojni.

Szóval, azt a szállodát, ahol egyáltalán fehér ember lakni tud, el kellett hagyjuk. A partnereink segítségével elkezdtünk szállást keresni.

Elsőnek elvittek bennünket egy lágerbe, ahol a kint dolgozó szovjet és NDK-ás munkások laktak.

Ijesztő volt. Egyik oldalt nyitott folyosó, (tornác) ahonnan nyíltak a szobáknak nevezett cellák, ajtó nélkül, mindegyikben két-három priccs, egy asztal és egy sor akasztó a falon a ruhának. Trópusi forróság és bűz. Öt szobára jutott a folyosó végén egy vécé, egyben fürdőszoba. Ez egy akkora fülke volt, mint itthon egy vécéfülke, benne középen egy csupasz mocskos vécékagyló, és a kagyló felett egy zuhanyzócső. Úgy kell zuhanyozni, hogy beállsz a kagylóba. Mind a vécéhasználatnak, mind a tisztálkodásnak a folyékony és darabos terméke a falon kivezetett csövön az épület mellé folyt egy kis nyitott árokba és csendesen csordogált tova az épület mellett. Látni kellett volna bennünket, milyen képet vágtunk az ajánlatra. Különösen látni kellett volna a delegációnknak azt a néhány tagját, akik magukat is a legendás albán Szkander Bég után "szkafander bég"-eknek nevezték, mivel csak a végszükség (hivatalos tárgyalás) esetén hagyták el a komfortos légkondicionált szállodai szobájukat.

Némi vita után a partnereink tudomásul vették, hogy a hátralévő tíz-tizenkét napra ide nem költözünk. Megigérték, hogy keresni fognak jobb megoldást, de ehhez még egy napra van szükségük, a Thang-Loy-ból meg azonnal ki kell hurcolkodnunk.

Egy éjszakára meg kellett szállnunk egy kis lerobbant belvárosi szállodában, elég is volt belőle, alig aludtam, egész éjjel izzadtságban úsztam és a rovarokkal küzdöttem. Reggelre a vizesre izzadt lepedőm tele volt vérfoltokkal, melyek egy része primer módon belőlem, másrészt szekunder módon szintén belőlem, a megölt vérszívókon keresztül jöttek létre.

Másnap reggel egy mikrobusszal útrakeltünk vidékre. Vendéglátóink találtak egy jó helyet a hegyekben. A hely neve: Tam Dao. Hanoitól cca. negyven-negyvenöt kilométerre egy magaslati üdülőhely. Itt a szálláshelyünk nem volt ugyan nagyon modern, nem volt légkondi, de mégis jobb volt a klíma, mint a városban, éjszakára meg szunyogháló alatt aludtunk, az állatok kizárásával.

A környezet szép volt: a jellegzetes formájú hegyek, buja zöld növényzet. Az üdülőnk teraszáról a hegyoldalak félkaréjával övezett völgyet láttunk. A hegyoldalakban a dús növényzet között, elszórtan, egymástól távol villák, üdülők látszottak.

Pontosabban, jobban megfigyelve: túlnyomórészt ezek romjai. Volt, amelyik kiégetten állt, volt amelyik az alapozásáig le volt rombolva. Than, a magyarul tudó mérnök elmondta a hely történetét. Ez a nyaraló kolónia a gazdag franciáké volt. Amikor a franciáknak el kellett hagyniuk az országot, akkor lettek felrobbantva a villák. Kérdeztük, hogy a franciák tették, mielőtt elmentek? Nem. A franciák épségben itthagyták. Ezután robbantotta fel "a vietnami nép. Bosszuból!"

A tárgyalásaink is itt, Tam Daon folytak, de néhányszor be kellett autózni a városba. Egy-egy ilyen negyven kilométeres autóút megtételéhez minimum két óra kellett, de legtöbbször inkább több.

Útközben a következő akadályokat kellett leküzdeni:

• Híd a Vörös Folyón

• Híd egy nem tudom milyen folyón

• Teázó az út mellett

• Elromlik a mikrobusz

A város határában a Vörös Folyón átvezető híd a felhajtókkal együtt több, mint két kilométer hosszú. Mind a két irányban egy-egy pálya van, amelyen egy sorban közlekedik a vonat, az autó, a bivalyszekér, a kerékpáros és áll az elromlott autó, meg a szekér, amelyiknek a leomló rakományát igazítják. Előzni, kikerülni csak gyalog, vagy biciklivel lehet. Mindezek miatt nem csak a hídon való áthaladás lassú, hanem a hídra való feljutás is tetemes időbe telik.

A másik híd jóval rövidebb, de sokkal nehezebb. Itt ugyanis csak egy pálya van, amelyen a két irányt váltogatva haladhatnak át a közlekedés fent említett összes résztvevői, (vonat, autó, bivalyszekér, kerékpáros). Az irányváltásokat rendőrök vezérlik, elképesztő küzdelmet folytatva. Nem csak azt kell intézzék, hogy merről, kik hajtsanak fel, hanem arról is gondoskodniuk kell, hogy akik már átértek, át tudjanak kelni a túloldalon várakozók tömegén, A híd mindkét felhajtója körül a várakozók nagy kiterjedésű tábort alkotnak. Az emberek nagyrésze a tűző nap elől a járművek alá fekszik. Élelmes öregasszonyok teafőző tüzeket raknak és teát árulnak, vagy banánt hordanak körbe.

Az út egyébként kis falvakon, rizsföldeken és erdőkön keresztül vezetett. Nem volt széles és sima, így nem csak a bivalyszekerek haladtak rajta lassan, hanem a teherautók is. A szembejövők nagyon lelassítva és nagyon nagy műgonddal haladtak el egymás mellett, és ugyanígy kellett a lassúbbat megelőzni, illetve kikerülni. Az út mentén 0,5-1,5 km-enként -"magán-kezdeményezésből létrejött" - teázó-pihenőhelyeket lehetett látni. Ezek karókon nyugvó banánlevél féltetők voltak, alattuk elfért egy kis tűzrakás, rajta kormos teáskanna, mögötte kuporogva a létesítményt üzemeltető öregasszony. Olajlámpa is volt, hogy a dolog ne csak nappal tudjon működni. Ide guggolt a sarkára a pihenni és teázni vágyó járművezető és az esetleges utasa, a járművüket az út közepén hagyva, mivel parkplacc nem volt. Egy-két perc múlva megjelent vagy vele szemben, vagy mögötte egy másik jármű, amelyik szintén megállt. Azután mégegy, amelyik már nem tudta ezeket - hely hiányában - kikerülni. Azután mégegy, majd mégegy. Lassan kialakult két egymással szembenálló járműoszlop. Az ezekhez tartozó embereknek kis része szintén akart teázni, nagyobb részük csak azért állt, mert nem tudott továbbmenni. Kétízben mi is ez utóbbi katagóriába esvén elidőztünk addig, amig a dugó megszűnt. A dugó megszünéséhez nem csak az kell, hogy a kocsivezetők befejezzék a teázást és továbbmenjenek, (hiszen ők sem tudtak simán továbbindulni), hanem az, hogy az egész kollektíva nekilásson bonyolult manőversorozattal a gubancot szétfésülni.

A falvakon átvezető útszakaszok be voltak borítva a frissen levágott rizs-"kévék"-kel, azért, hogy az ott áthaladó járművek ezen tiporva a cséplést végezzék el. Itt sem illett 15-20-nál többel "száguldani".

Utazásaink során két ízben is elakadtunk, mert valami elromlott a mikrobuszon. Egyszer egy faluban, egyszer a falu szélétől párszáz méterre. A gépkocsivezető belebujt a gépbe megjavítani. Közben odaszaladt hozzánk egy gyerekcsapat, vidáman zajongva, és banánnal kínáltak bennünket. A banánnak örültünk, mert azt mosatlanul is meg lehet enni. Fizetni nem tudtunk, mert ahogy pénzt nyújtottunk, elfutottak. A velünk utazó vietnami kolléga elmondta: ezek a banánt nem eladni, hanem ajándékba hozták, és a szüleik sajnálják, hogy egyebük nem lévén, csak ezzel tudják kínálni a bajbajutott utast.

Végülis delegációnk, elvégezvén a dolgát Vietnámban, a kalandokat, élményeket maga mögött hagyva, indult hazafelé. A csapat együtt startolt Hanoiból, de csak mi ketten, Margit Feri és én jöttünk direktben haza. A reprezentációs célokat szolgáló "elit" fele a társaságnak és a tolmácsoláshoz részükre szükséges gépexportőr kollégák csak Rangoonig jöttek velünk, onnan "átugrottak" Bangkokba. (Nem magáncélból, hanem hivatalosan. Az indok ismeretlen. Milyen ügyet kellett intézzenek Thaiföldön a gépgyártás igazgatói és a nyugdíjas Kossuth díjas gyalus?) Az ő hazaútjuk így tarkább volt, de amit igazán irígyelni tudtam: nekik volt konvertibilis pénzük. Ezért már az első megállóban, Vientianéban, ahol át kellett szállnunk a Flotta TU 154-esére, odaültek a bárpulthoz inni. Itt már nem kellett összetartania a delegációnak: mi ketten Margit Ferivel még vízzel sem tudtuk pótolni a folyadékhiányt, mivel nem volt olyan pénzünk.

Feri gyakran vizionált: "képzeld el, otthon vagy, kinyitod a csapot és iszol belőle!" Örömmel láttuk, hogy az Aeroflot légikisasszonyai indulás előtt rekeszszám pakolják a gépbe a kólát, fantát és egyéb kincseket. Ezeket azonban nem az utasok kapták. Ezt - gondolom - a személyzet valahol jó áron értékesíteni szándékozott, vagy a családnak viszik ajándékként külföldről. Ha a tikkadtságunk csillapítandó inni kértünk, második hívásra, fejcsóválások közepette hoztak egy pici pohárban féldecinyi gázosvizet. Négy üveg Fanta azért hiányzott a feketeáru készletükből, mert egy olyan alkalommal, amikor az öveket be kellett csatolni, és a kisasszonyok is becsatolták, mi az ülések takarásában elmásztunk a konyhába és elloptuk.

De épségben hazaértünk.

Végezetül: mint az elején az látszott, az első vietnámi utamra nagyon húzódozva indultam. Ha akkor nem erőszakolnak oda, vietnami élményeim híján szegényebb maradtam volna.

___________________________________________________________