Anglia harmadszor is

Mitől lehet szórakoztató egy hívatalos út? Többek között egyes kiutazók felejthetetlen "alakításain" is el lehet szórakozni.

Egyik angliai utunk résztvevői voltak: hárman műszakiak és egy "kereskedő" (import). Ez utóbbi kolléga valódi nevét nem árulhatom el, itt most hívjuk Szeles úrnak. Úgy reméltük, hogy mi, műszakiak kihomoríthatunk az út apró-cseprő ügy-intézkednivalóiból, majd mindent intéz a Szeles! Hát, ez nem így lett...

Egy darabig róla szólnak a következők:

Londonba érkezve, a repülőről azonnal vonatra ültünk, és utunk első állomására, Nottinghamba utaztunk. A vonaton természetesen élénk beszélgetéssel telt az idő. Kiderült, hogy Szeles úrnak az idegpályáin az ingerületek valami hihetetlen lassúsággal vánszorogtak oda és vissza. Oldal Bandi meg is jegyezte, hogy a pasi reakcióidejét homokórával lehet mérni. A beszélgetés témáihoz mindig hozzászólt, de a hozzászólás az eggyel, vagy kettővel előbbi, és már lezárt témához illett. Ezzel eleinte némi meglepetéseket tudott nálunk okozni, de egy idő után már nem is volt nagyon zavaró.

Továbbá: nem tudta megkülönböztetni a viccnek szánt megjegyzéstől a komolyat. Különösen nagyon jó volt, ahogy egyikünk beszólására, hogy "azon csámcsognak az otthoniak, hogy Nottinghamba ijjászversenyre megyünk, holott valójában tudják, hogy a Luxram cég gyárába", ugyancsak reagált. Miután már régen arról beszéltünk, hogy a Luxram gépsora miben lesz érdekes, közölte, hogy utánanéz tud-e szerezni jegyet az ijjászversenyre. Mondtuk, jó, a Sherwood Forest Ltd.-ben Robin Hood-nál kell érdeklődni. Felírta.

Érdekes sajátossága volt még Szeles úrnak, hogy szívesen kezdeményezett társalgást vadidegenekkel, ha kellett, ha nem, ha ráért az, ha nem. Például később is, Londonban, csúcsforgalomban, a metróból feljövet a jegyeket ellenőrző néger úrral is leállt, és nem csak azt kérdezte meg, (amit egyébként tudtunk,) hogy jó helyen szálltunk-e ki, hanem azt is, hogy Afrika mely részéről származik, Angliában született-e, vagy bevándorolt, család, gyerekek?...?

Nottinghamben végezvén visszavonatoztunk Londonba, elfoglaltuk a szállodát, amit a londoni Kereskedelmi Kirendeltségünk foglalt. A szálloda olyan jó benyomást keltett, hogy gyanúnk támadt, nem lesz-e ez drágább, mint a szállodára szóló hivatalos pénzkeret. Ezért, mielőtt nagyon szétpakoltunk volna, megkértük Szeles urat, tisztázza a recepción, hogy mennyit kell naponta, személyenként, (reggelit is beleszámítva), fizetnünk a szobákért. Vállalta, majd jó félóra múlva visszatért, és mosolyogva újságolta az alábbiakat:

"A recepciós hölgy Portugáliából származik. Már tizenegy éve él Londonban, és a nyelvet..." - de Szeles úr! A szobaár!? -"...és főiskolán képezték ki a szállodaszakmához. A férje..."- de Szeles úr! A szobaár!? - "a férje taxizik, amivel elég jól...és négy gyerekük van, akik már nemigen beszélnek portu..." És csak mondja, mondja a recepciós nőtől beszerzett családi információkat...

"Szeles úr! Megállni! A szobaár!?"

"Azzal nem lehet probléma, mert a Kirendeltség a felelős, ők foglalták.."

Az idegek pattanásig...

"Szeles úr, ők foglalták, de mi fogunk elszámolni, és mi kapjuk a fegyelmit a túllépésért. Menjen vissza, és nincs több társalgás, meg ismerkedés! Most csak egyet kérdezzen meg: mennyit kell fizetni.."

"Tulajdonképpen azt is megtudtam. Pont annyit, amennyi a keret."

Pfhűű.. Lehet kicsomagolni.

Vasárnap séta a városban. A Trafalgár téren fiatalok gyülekeztek valami tüntetésre, ezeket néztük egy darabig a Galéria előtti magasított részen lévő mellvédről. Majd átvágtunk a téren és a Whitehall-on ballagva éppen elértük a Lovasgárdát, amikor Szeles úr megkérdi, hogy végleg eljöttünk-e Trafalgár térről, mert ha igen, akkor ő valószínüleg úgy fog dönteni, hogy visszamegy a kesztyűjéért, amit a mellvéd párkányára tett le. Kénytelenek voltunk visszamenni vele, mert ha egyedül engedjük, soha nem fog visszatalálni hozzánk.

Egyik programunk volt, hogy meglátogatjuk BADALEX céget a Londontól nem messze eső Waybridge-ben. Az adott napon kocsit küldenek értünk a szállodához, reggel nyolc órára. Mialatt békésen reggelizünk, jön a felszolgáló leányka, hogy az urakat várják a recepción. Mivel még csak háromnegyed nyolc volt, megkértük Szeles urat, ugorjon oda és nyugtassa meg a sofőrt, hogy mindjárt jövünk. Szeles úr visszajött, elintézte, nyugodtan együnk tovább. Még megkérdeztük tőle, hogy mekkora nagydarab a sofőr, mert vele együtt öten leszünk a kocsiban. Mondta, hogy a sofőr nagydarab, de mindegy, mert elől fog ülni, ahol csak két hely van. Aztán reggeli vége, indulunk.

Ballagunk a hallon keresztül, és azt látjuk, hogy a recepciós hölggyel beszélget egy "elég nagydarab" pasi, aki majd, mikor meglátta, hogy jövünk és vesszük a kabátunkat, elköszönt a nőtől, kiment az ajtón, elindult az utcán balra. Mi utána. Elérte a sarkot, befordult balra a mellékutcába. (Biztosan ott tette le valahol az autót.) Mi utána. Többször hátrapislantott, ment tovább, mi utána. Aztán a pasi kezdte nyújtani a lépéseit, meg szaporázni, mi is. Könnyű ügetés libasorban. Mögöttem liheg Ortó Józsi: Te, futunk Waybridge-ig? Az harminchat mérföld! A pasink meg többször hátrapillantva kezdett úgy viselkedni a kihalt mellékutcában, mintha menekülne előlünk. Furcsáltuk a dolgot és kezdtünk úgy viselkedni, mintha üldöznénk. Nem hagyhattuk "megszökni"!

A dolognak az vetett véget, hogy mellénk húzódott egy autó melynek ablakából kiszólt a vezetője: hogy ha a napi kocogásunkat befejeztük, akár be is ülhetünk, mert menni kellene Waybridge-be. "Hűha, Szeles úr, hát nem az a sofőr, hanem ez?" "Igen," mondja. "Hát akkor miért nem szólt, miért hagyta, hogy az után fussunk?" " Nem ismertem az urak szándékait....."

Ezen utólag jót lehet nevetni, de akkor ott kibírtuk röhögés nélkül.