Mennyi az annyi?

A BME nappali tagozatán kötelező - egy hónapos - gyári gyakorlatot az EMAG-ban kellett letöltenem. Az első héten a Szerkesztésben kezdtem. Boldizsár főkonstruktőr, azt a feladatot adta számomra, hogy tanulmányozzam az E - 401 rajzszámú kombájn dokumentációját. A rajzok nézegetése közben - akaratlanul is - fültanúja voltam, a velem egy szobában dolgozó, öt szerkesztő, napi rutin, szakmai eszmecseréjének. Alkatrészekről beszéltek, konkrét méretekkel. Látszott, hogy a legegyszerűbb alkatrészeknek is fejből fúják a méreteit. Tudták, hogy mi mihez kapcsolódik, milyen mérettel és milyen illesztéssel.

Először megdöbbentem, majd elkeseredtem.

Az Egyetem előtt két évig dolgoztam a Mintagépgyár, majd a VTG Gépszerkesztésében. "Pályafutásom" során tíz, tizenöt gép dokumentációjával kerültem közelebbi kapcsolatba. Konstrukciójukat és működési elvüket megismertem és meg is jegyeztem, de hogy az egyes alkatrészek méreteit is úgy fejben tartsam, mint a kombájn alkatrészeit az öt mérnök, elképzelhetetlen volt számomra. Ha ilyen alaposan kell ismerni a gépeket, akkor - úgy éreztem - soha sem lesz belőlem gépészmérnök.

Háromnapi alapos rajztanulmányozás után, jelentkeztem Boldizsár főkonstruktőrnél:

- Azt hiszem alaposan átnéztem a dokumentációt. Megértettem a kombájn felépítését és működését. Készen állok egy másik gép dokumentációjának tanulmányozására.

- Mi csak kombájnt gyártunk.

- Akkor egy másik kombájn dokumentációját nézném át.

- De mi tíz éve csak az E - 401 típust gyártjuk.

( Ja. Így mindjárt más ! )

Diplomatervem egy speciális daru megtervezése volt. A tervezés során három hetet a Darugyár Szerkesztésében tölthettem. A nyolc vagy tíz, zömmel mérnők - Pancsovai János főkonstruktőr irányításával - egy kikötői darutípust "pátyolgatott". Munkájuk, a kikötő igényeinek megfelelő, kisebb módosítások megtervezéséből, és a gyártás, valamint az átadás során jelentkező problémák lerendezéséből állt. Ha három daru készült egy év alatt, azt mondták: Jó évűnk volt .

( Megállapítottam, ez sem az, mint amit a Tungsramban láttam. )

A címben szereplő sztori előtt, ezekről azért írtam, hogy érzékelni lehessen - jellegében és főleg mennyiségében - a Tungsram Gépgyártása és egy "átlagos" gépgyár rajzdokumentációja közötti eltérést.

Az 1960-as évek közepén, amikor a Tungsram gyáraiban még sehol sem használtak számítógépet, a Központ is csak egy - szoba nagyságú - géppel rendelkezett, Dienes Béla vezérigazgató elrendelte, hogy a VTG-ben kezdjék el az előkészületet, a majdan bevezetésre kerülő számítógépes adatfeldolgozásra. (Abban az időben még a beavatottak sem álmodtak arról, ahová mára a számítógép és annak felhasználási lehetősége eljutott. Akkor nálunk a hardver és a szoftver egyaránt gyermekcipőben járt.).

Első lépéseként - a "számítógépes" szakemberek javaslatára - valamennyi rajzot el kellett látni - a régi rajzszám mellett - egy tízjegyű számmal, az úgynevezett kódszámmal. Ehhez először ki kellett dolgozni magát a számrendszert. Én abban az időben a "Folyamatos-mozgású automata lámpa-gyártósort" fejlesztő csapatban dolgoztam, így csak hallomásból tudom, hogy ezt a munkát a Csillag János, Pongrác Lajos és Fleischer Bertalan trió végezte el. Egy "beszélő" számrendszert hoztak létre. Ezt olyan nagyszerűen alkották meg, hogyha egy, a számrendszert ismerő szakember elkészítette az alkatrész kódszámát, egy másik - ez alapján - nagyjából meg tudta rajzolni és be tudta méretezni az alkatrészt.

A "beszélő" kódszámnak - az adatfeldolgozás mellett - a tervezésnél lett volna a legnagyobb haszna. A konstruktőr, meg tudta volna adni, az összeállítási rajzon már kialakított alkatrész alakját és méreteit meghatározó kódszámot. Ennek ismeretében, ki lehet volna venni a Rajztárból a hasonló, vagy azonos rajzokat. A tervező, ezeket az alkatrészeket be tudta volna építeni, vagy még tudta volna úgy alakítani a konstrukciót, hogy beépíthetők legyenek. Természetesen ezzel a módszerrel nem lehetett egy komplett gépet, de még egy egységet sem összerakni. Arra viszont jó lett volna, hogy növeljük az azonos alkatrészek számát. Mivel a VTG-ben gyakorlatilag egyedi gépgyártás folyt, a nagyobb darabszám gazdaságosabbá tehette volna az alkatrészgyártást.

A kódszám kialakítása tehát sikerült, a hozzáértőknek "beszélt". Már csak az volt hátra. hogy a rajzokat ellássák ezzel a tízjegyű számmal. A munkát - igaz nem nagy erőkkel és válogatás nélkül - azonnal elkezdték. Több év telt el, de a vezér többszöri érdeklődésére, mindig csak azt tudták mondani: A munka folyamatban van.

Amikor fejlesztési főmérnök helyettesi kinevezésemet Dienes Béla átadta, külön felhívta a figyelmem a téma fontosságára és sürgette a befejezését. Az "atyai" jó tanács nélkül is utána néztem volna a dolognak, de így az egyik legfontosabb feladatomnak tekintettem. Az első lépés az volt, hogy megnéztem, hol tartunk. A Rajztárban lévő rajzok nézegetésével, nem sokra mentem, alig találtam olyanokat, amelyek el voltak látva kódszámmal. Amikor elkezdték a kódolást, az előzetes becslés alapján úgy gondolták, 130 - 150.000 rajzról van szó. Megkértem, hogy összesítsék, eddig hány rajzot kódoltak be.. Kiderült, hogy már 86 ezernél valamivel több rendelkezett a tízjegyű számmal..

Hogy lehet ez ?

Több mint a fele kész és én meg alig találok kódolt rajzot. A Rajztárakban lévő rajzok megszámolását nehezen kivitelezhetőnek tartottam, ezért arra kértem a Csillag Janit, számolja össze, hogy hány féle rajzszámot adtak ki eddig - a Tungsramnál - összesen, szerszámokra, készülékekre, gépekre. Megdöbbentem, amikor közölte 5.222 ! (Ezt a számot nem fogom elfelejteni.) Kikértem a Gépszerkesztés néhány "hozzáértőjének" véleményét, hogy szerintük - átlagban - hány féle alkatrészből áll egy önálló "szerkentyű". Figyelembe véve, hogy van ami csak néhány alkatrészből, mint a Fejtorzió mérő, de van több olyan berendezés, amely több száz, féleségből tevődik össze, mint például egy Beforrasztó - szivattyú automata. A legkisebb szám, ami elhangzott: 500 volt.

Játszunk a számokkal. Legyen az átlag csak 250. Ezt szorozva 5.000-rel ? Egyből vágták rá (Egy kivétellel) 125.000. Ez, a darabszámok szempontjából jó lett volna, de sajnos a jó szám: 1,250.000 ! Ha figyelembe vesszük azt, hogy a vásárolt tételek (Kötőelemek, csapágyak, pneumatikai alkatrészek, stb.) aránya nem több 20 - 25%-nál, akkor mintegy millió rajzról volt szó !

Az induláskor majdnem egy nagyságrendet tévedtek. Nézegethettem a Rajztárban, nem csoda, hogy alig találkoztam kódolt rajzokkal.

Azonnal változtatni kellett a feldolgozás menetén. Először kiadásra került egy utasítás, hogy az elkészült új dokumentációt csak bekódolás után szabad a Rajztárba vinni, így nem növeltük az ott lévő kódolatlan rajzok számát. Másodszor elkülönítettük azokat a rajzokat amelyek - várhatóan - nem kerülnek az elkövetkező időkben gyártásba. Ezek részére kialakítottunk egy "pince" rajztárat. A kódolást végző "csapatot" megerősítettük. Teljes erővel dolgoztak.

Amikor Dienes Béla vezérigazgatónk érdeklődött, közöltük, hogy az előzetes becslésnél lényegesen több rajzról van szó, de biztosítottuk arról, hogy amikor megkezdődik a számítógépes feldolgozás, arra minden "élő" dokumentáció kódolva lesz és ez nem lesz akadálya a gépi adatfeldolgozásnak.

Az élet azonban máskép alakította a tízjegyű rajzszám sorsát.

A vezérigazgató váltás után a kódolás lekerült a napirendről. A számítógépes adatfeldolgozás, az ugrásszerű fejlődés következtében, már nem igényelte a "normál" rajzszám mellett a tízjegyű kódszámot. A kódolás szép lassan megszűnt. A tízjegyű kódszám, mielőtt bárki is használta volna, feleslegessé vált.

A rengeteg befektetett munkának - a végén - nem volt semmi haszna.