Mihail

Szögezzük le: Mihail sem fizikailag sem jellemileg nem volt sohasem szimpatikus. Kézfogása ernyedt, tekintete kifejezéstelen. Volt az egész emberben valami tisztátalanság. Semmi szimpatikust sem tudtam benne felfedezni. Ügyfél volt. Megtapasztaltam, hogy sokszor a legundorítóbb gazemberekkel lehetett a legjobb üzleteket kötni. Legalábbis a kilencvenes évek Oroszországában. Egyszer sajnálkozva megjegyezte: "Hogy tudsz te itt megélni? Üvölt rólad, hogy európai vagy!" Ami alatt ő bizonyos határokat érthetett, amit egy európai várhatóan nem lép át. Elgondolkoztam. Pontosan ezért.

A partnerek szerették, hogy olyasvalakivel fogódzhatnak, akitől nem kell félniük. Ha valami nem sikerült, vagy nem úgy sikerült, ahogyan megbeszéltük, jó előre szóltam, ha kellett, visszafizettem. Tudták, eszembe nem jutna becsapni őket. "Nálunk minden a megtévesztésre épül. Vigyázz!" - mondta Mihail. Vigyáztam. Csakis előre fizetéssel dolgoztam, s többnyire tudtam, mikor kell nemet mondani. Ezzel együtt máig csodálkozom, hogyan sikerült ép bőrrel megúsznom életemnek azt a korszakát.

Én akkor már elhagytam a Céget, ami igencsak meredek vállalkozás volt: a nagy tengerjáró GE/Tungsram hajóról átszálltam kis családi cégem himbálódzó csónakjába. Moszkva szívében, a "Vorovszkaván", a mai "Pavarszkaján" volt az irodánk, a Magyar Kereskedelmi Kirendeltség égisze alatt dolgoztunk, amely fél-diplomata státuszt biztosított, ami sokat ért: kitüntetett elbírálást mindenben: az utcai balesetektől kezdve a kórházi ellátásig. A szocialista idők körülményei megváltoztak: a külföldi cégek képviselőinek kiváltságos helyzetétől indulva a lenézett parányi országocska állampolgárának kiszolgáltatottságáig. Helyi üzleti partnereink gyorsan megszedték magukat: egy külföldi cég képviselőjének fizetése messze elmaradt egy átlagos oroszországi üzletember jövedelmétől: az olajárak emelkedése óriási bevételeket generált Oroszország számára.

A Magyar Kereskedelmi Kirendeltség küzdött a fennmaradásért, hogy biztonságos magyar szigetet képezzen a magyar kereskedők számára a nagy Oroszország robajló kavarodásában. Csakhogy kihátrált mögüle az anyaország! Végül botrányos körülmények közt eladták.

Amikor megismertem Mihailt, az akkor legnagyobb oroszországi fényforrásgyár, a szaranszki "Lisma" pénzügyi vezetője volt, aki magáncégén keresztül szállított a Lismának spirált és wolframhuzalt, amit tőlünk vásárolt. Vagyis önmagával üzletelt. Ráadásul úgy, hogy küldött valakit Magyarországra rendszeresen, aki fogta a súlyos csomagot, felszállt vele a repülőre, s mint magánember vitte be az országba az árut. Nyilván megérte.

Egy szentpétervári bank kaparintotta meg az óriás lámpagyár részvényeinek egy részét - melynek Mihail az egyik alapítója volt -, s ültette őt a pénzügyi igazgatói székbe. Feladata volt a céget megpróbálni egyenesbe hozni, leválasztani róla a ráakaszkodott piócákat. Természetesen nem felejtve el saját magát, amennyire csak tudta. Szavajárása volt: "mi a fenének csináljuk, ha nem keresünk rajta rendesen?" Ellenőrzése alá vonta a beszerzést és a lámpaeladásokat. A vállalat rendbetételéhez stratégia kellett volna, fejlesztés, gépvásárlás: költeni kellett volna rá. A gyárat megkaparintók egyetlen célja azonban az volt, hogy minél rövidebb idő alatt minél alaposabban lerágják a csontról a még rajta maradt húst.

A lámpagyáraknál a kemencék átépítése olyan határ, ami megkerülhetetlen, megúszhatatlan. Annyi pénzt, amennyibe az kerül, egyetlen tulaj sem volt hajlandó a gyárra költeni. Ilyenkor mentek az államhoz, amely a munkahelyek megtartása érdekében adott ugyan pénzt, de feltételei voltak: jött a következő vezetői gárda. És ez így négyszer-ötször. Mára a gyár csak árnyéka önmagának, de még lélegzik. Nincs sok hátra neki.

A lámpagyár – és az ország – akkori helyzetére jellemző volt, hogy egyszer, amikor ott voltam, láttam, hogy az emberek fizetés helyett jegyeket kaptak, amiket a gyár vegyesboltjában lehetett élelmiszerre és vodkára váltani. Az árut ebbe az üzletbe termesztésesen Mihail szállította.

Bankári előéletéről Mihail egy-egy kiszólásából értesültem. Például azt mondta a betétesekről, hogy "Ki a fene kérte őket, hogy hozzánk hozzák a pénzüket?" Akkoriban Oroszország volt a vadkapitalizmus mintapéldája, ráadásul úgy, hogy hiányozott a jogállam alapismérve, a független, nem korrumpálható bíróság. Máig (2024. februárja). A hatalomnak ugyanis nem érdeke, hogy legyen. Bárkit lefoghatnak és sok évre rács mögé dughatnak, ha ugrál, esetleg befolyásos ember érdekei ellen tesz. Az országban egy igazán sérthetetlen ember van, az elnök. A néhai Jelcin idején még volt szabad sajtó és törvényhozás. Akkor még úgy hitték az oroszok, hogy a Nyugat a minta, amit követniük kell. Lassan, ahogyan Oroszország az olajárak növekedésének köszönhetően talpra állt, megjött az ereje, újra elkezdte fújni a jól ismert birodalmi nótát úgy befelé, mint kifelé.

Így aztán Mihail a betétesek pénzén meggazdagodott, mint sok bankár kollégája. Dollármillióit nem Oroszországban tartotta. Egzotikus helyen volt víkendháza – Balin! Akkor még nem tudtam, ki fedezi őt, milyen erőcentrumhoz kötődik. Oroszországban annak idején – valószínűleg ma is, s nem csak ott – teljességgel kiszolgáltatott az, aki csak úgy vállalkozásba kezd. Bankszámlaforgalmát egy bizonyos szint fölött azonnal kiszúrják, rá száll az adóhatóság, titkosszolgálat, rendőrség, a szervezett bűnözés: tejelj! Ha nincs kinek telefonálnia, amikor pénzt követelnek tőle - elveszett. Ha túlontúl jól megy neki, lenyúlják a cégét, őt magát pedig elzavarják. Ugyanakkor az állami struktúrákhoz és a maffiához szorosan kötődő vállalkozások büntetlenül űzhettek bármit. Ameddig tejeltek rendesen. Akkor van baj, amikor megjelenik egy erősebb kutya védelmi pénzt követelve, s a régi köddé válik. Egy sikeres vállalkozónak értenie kell az erőszakszervezetek belvilágához is.

Az első gyanús jel akkor bukkant fel Mihaillal kapcsolatosan, amikor egyszer meghívott Szaranszkba tárgyalni. Akkorra én már igen sokszor jártam ott. Megígértem korábban a feleségemnek, hogy elviszem magammal egyszer. Meg szerettem volna mutatni neki a gyárat, amellyel cégünk üzletel. A város nem volt egy turisztikai látványosság: Mordovia és fővárosa, Szaranszk elsősorban büntetésvégrehajtási intézeteiről és középgépgyártásáról volt híres, vagyis a fegyvergyártásról. Mihail teljességgel negligálta a feleségemet, szinte észre sem vette. Csak később jöttem rá, miért.

Mihail a későbbiek folyamán valamelyik messengeren mindig megtalált. Kérdezte, mit szólok dolgokhoz, legyen az szakmán belüli vagy világpolitikai esemény. Rengeteg értékes információt, pletykát továbbított. Sokszor kellemetlen volt őt hallgatni, mert tele volt indulattal. Moszkvaiként mélyen lenézte a vidéki suttyókat, nagyhatalma által irányított közép-ázsiaiakat, arabokat, feketéket, de a Merkel-féle sápítozó európaiakat is. Problémamegoldási sémája egyértelműen az erőszak volt. A géppisztoly. Imádta Sztálin durva módszereit. Szinte már nevetséges volt a gyűlöletnek az a fröcsögő koncentrációja, ami ömlött belőle. Ha valakiről elismerően nyilatkozott, az Kína volt. "Kínának sohasem lesztek a barátai!" – mondtam neki. Kína nem barátkozik. Kína magához von és megemészt. Ellentmondtam neki másban is, amit elnézően fogadott: "- Ja, te egy liberális európai vagy…"

Mihail poliglott volt. Sok nyelven beszélt, ráadásul jól. Amint megjelent egy számára új országban, azonnal nekilátott a helyi nyelv tanulmányozásának. Egy ideig Kínában, majd Thaiföldön élt, aztán Vietnamban, majd Spanyolországba vetette a sors. Néhány hónap alatt már beszélte az ottani nyelvet bizonyos szinten. Egyszer Magyarországra jött, kérte, hozzam össze a Beszerzéssel. Összegyűlt vagy 10 ember a Váci úton, akik elmondták, milyen nyersanyagot vásárolnának szívesen. Az egyik Duna parti szállodában kellett szobát foglalni neki, Dunára nézőt. Felhívott magához, ahol hosszasan sorolta a számomra ajánlott üzleti lehetőségeit, de valahogyan meggyőződés nélkül, mintha maga sem hinne bennük. A Beszerzés kéréseire sem tért vissza soha. Mi a fenét akar ez az ember – tettem fel magamban– gyanútlanul be, majd kikisétálva a szobájából. Egyszer Moszkvában meghívott magához a lakására, azzal, hogy valami sürgőset kell megbeszélnie velem. Hála Istennek éppen beteg volt, taknya-nyála összefolyt, csak néztünk egymásra, aztán elnézésemet kérve elengedett.

Az orosz világítástechnikában Mihail legnagyobb ellensége a "Cárevics" volt, másnéven az "Ural medvéje".Magyar partnereim, Tamás és Sándor nevezték el így. Egy harmincas éveiben járó, nagydarab, Szibériából származó fickóról volt szó, akinek felettesét igen magas állami állásba, Moszkvába röpítette a változások szele, ahová magával vitte a Cárevicset is. Ez a volt főnök az elnöki adminisztráció vezetője lett végül, így a Cárevics hatalmas megrendeléseket kapott. Ő újította fel a Kreml-t és más kormányzati épületeket, az elnöki repülőgépet. Sokszor ültettek mellé dínomdánomok alkalmával (körötte minden evés-ivásba, mulatozásba torkollott), mialatt többször büszkén elmesélte, hogyan sikerült kibabrálnia a Kreml felújítását végző hírhedt svájci-albán építési vállalkozóval (aki később Koszovó külügyminisztere majd elnöke lett). Nem élveztük egymás társaságát, taszítottuk egymást, mint mágnesek azonos pólusai. A Cárevics Oroszország egyik erőcentruma, a "tábornokok" csoportjához tartozott. Ez a réteg főképp falusi származású, kemény katonaélet során, az erőszakszervezetek ranglétráján értek magasra. Amikor a rendszerváltás után az intelligenciából és a bűnözői kasztból kikerült vállalkozók jó nagy falatot már kiszakítottak a szovjet közösből, ők is észbe kaptak: próbálták vinni, amit még lehetett. Az egyik iparág, amit igyekeztek lenyúlni, a világítástechnika volt. Mai árakon aprópénzekért vásárolták fel a lámpagyárakat erőszakosan, egyiket a másik után.

A Cárevics ráadásul hatalmas állami banki hitelből lámpagyár építésébe fogott Moszkvától nem messze, ahová tőlünk magyaroktól is és a kirgizisztáni fővárosban, Biskekben (korábban Frunze) lévő gépgyárból is vásárolt gépeket. Ez a gépgyár Mihailé volt. Összevesztek. Mihail megvezette a Cárevicset, ami – mint minden – utóbb kiderült. Nagy adok-kapok következett, hatalmas botrány. Mihail az egyik este felhívott azzal, hogy alkalma nyílott rá, hogy megszerezze Kirgizisztán fényforrásgyárát, a majluu-szuu-i gyárat, amit viszont a Cárevics birtokolt. – "A repülőtéren vagyok, mondotta izgatottan, a Majluu-Szuu-ban forradalom készül a lámpagyárban! Ott a helyem!" Két nap múlva kaptam a hírt: Mihailt letartóztatták.

"Hú, ez jól megkapta a magáét!" - mondta az egyik ismerős. "Titkosszolgálati akció volt az egész - magyarázta – behúzták a csőbe". A Cárevics rendelte meg. Elhitették Mihaillal, hogy megkaparinthatja a gyárat, ha pénzeli a "nacionalista munkáslázadást". Egy kirgiz börtönben ülni egy "kakas-nak!" A "kakas" (nálunk "köcsög") a szovjet börtönzsargonban azt a szerencsétlent jelentette, akit a többiek rendszeresen magukévá tesznek. Az ilyenekkel aztán nem ültek egy asztalhoz.

"Nem tudtad, hogy meleg?"

Kiderült, hogy mindenki tudta, csak én nem. Amikor a gyárában tartózkodott Biskekben, rendszeresen rendelt magának kisfiúkat – mesélték. Tőlem annyira távol állt az egynemű szerelem, hogy képtelen voltam a jeleire következtetni. Ugyanakkor mindig is hidegen hagyott a dolog, a nőimitátorokon és hasonlókon jót röhögök. Ha vonulnak, mosolygok. Vannak ilyen emberek és kész. Semmi közöm hozzá. Ami elviselhetetlen számomra, az a gyermekbántalmazás. Ha meleg csinálja, ha hideg. Meg ha belegázol az emberi mivoltba a szemforgató, hazug, aljas politika.

Mihail eltűnt. Sokáig se híre, se hamva nem volt. Talán egy év is eltelt, amikor felhívott valaki: Mihail keresni fog. Aztán megindultak a WhatsApp üzenetek. Mindenről és mindenkiről tudni akart, elmondta a véleményét a folyó világpolitikai eseményekről stb. Arról, hogy hol van és miért – semmi.

Aztán talán egy félév múlva – mint mesélték közös ismerősök – megjelent Moszkvában, nyakán vörös csíkkal, mint akit felakasztottak, majd levágtak a kötélről. Ismét megindultak az üzenetek: immár főképp az oroszországi történésekről. Egyszer valamire válaszolva kijelentette, "semmi jelentősége, ha néha megkefélik az embert". Sok mindenen keresztül mehetett a börtönben.

Lassacskán elmesélte, hogy a 2015-ben alapított szélsőjobboldali, soviniszta, máig működő "Cargrad" televízió csatorna nevét ő javasolta Konsztantyin Malofejevnek, mint Malofejev körének oszlopos tagja. (Konsztantyin Valerjevics Malofejev /Константин Валерьевич Малофеев/ (1974-) bankár, vállalkozó, közszereplő. A don-medencei 2014-es események során vált ismertté. Kulcsszerepe volt a szeparatisták finanszírozásában.)

Sohasem értettem, hogyan lehet a liberálisok ellensége és a másságot olyannyira gyűlölők közösségének tagja egy homoszexuális, aki meleg klubokban tölti estéit. Pedig nem állt egyedül ezzel: ott van a hírhedt orosz "Éjjeli farkasok" motorosainak vezetője, a folyton bőrruhában megjelenő (kremli fogadásokon is) Alexander Zaldasztanov, akinek klubja kb. 5000 taggal rendelkezik, vannak (voltak) helyi szervezeteik Belaruszban, Észak- Macedóniában, Szerbiában, sőt Romániában is. A "Pokol Angyalai" mintájára a klubtagok közt voltak bűnöző "őrző-védők", kábítószereket terjesztettek és a tetoválást stb., míg nacionalistákat és a pravoszláviát hirdetőket-védőket nem csinált belőlük a politika. Ellensúlyt kívántak képezni belőlük a fiatalok számára a Navalnij által fémjelzett nyugatbarát mozgalommal szemben. Vlagyimir Putyin többször megjelent körükben, motorozott velük, hatalmas állami anyagi támogatásban részesítette őket. Senkit sem zavart, hogy miközben egyre erősödött a "gyermekvédelmet" és a "melegpropagandát" támadó nyugatellenes harc, annak egyik jeles harcosa, Zaldasztanov maga is közismert homoszexuális! Amikor ezt említettem Mihailnak, az ókori görögökkel példálózott: akkoriban megszokott volt a férfiszerelem. Lásd, Nagy Sándor. Az ember ilyen volt, van és lesz. Ez fiziológia, nem függ ideológiáktól.

Miután visszatérhetett Moszkvába, Mihail kiszállt a világítástechnikából, mert – mint mondotta – az haldoklik. Olajfinomítókkal kezdett üzletelni, trükkös olajszállítással offshore cégeken és rövidéletű álcégeken keresztül, amibe sikerült belelátnom, miután engem is bele akart vonni. Visszautasítottam, amit ő nagy káromkodással fogadott. Aztán megnyugodott. Elrepült Venezuelába üzletet kötni, Madridon keresztül vett visszafelé repülőjegyet. Madridban letartóztatták. Kiderült, hogy Kirgizisztánból való menekülése nem volt hivatalos. Kivásárolhatta magát. Eltünése után a kirgizek nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene. A spanyolok ennek alapján fogták el. Hatalmas kálvária indult. Folyamatosan jöttek az üzenetek. Azt tanácsolták neki drága helyi ügyvédek, hogy házasodjon össze egy spanyol állampolgárral. Mivel ott legális az egynemű párok házassága – írta röhögve – hozzá ment egy nagydarab színesbőrű pasashoz. Madridból a csodálatos Cordobába költöztek, ott várták ki ügye rendezését. Nem győzött betelni a város látványával, csábítgatott, menjek, nézzem meg. Eszem ágában sem volt odautazni, Budapest és Moszkva után harmadszorra biztosan nem úsztam volna meg a dolgot. Vele és egy színesbőrű úrral szemben egyedül… A spanyolokról nem volt jó véleménye. Megérezte messziről és gyűlölte a tolerancia – szagot. Gyengeséget érzett bennük. Végül elengedték.

Akkoriban indult az orosz - ukrán háború, vagyis az ukránok móresre tanítása. Nem akartak az Orosz Birodalom szófogadó állampolgárai lenni, mint a beloruszok, ezért helyre kellett tenni őket. Mihail teljes mellszélességgel támogatta a fegyveres akciót: azt szerette volna, ha az a lehető legkegyetlenebb és legvéresebb formában folyna. Ekkor maradtak el az üzenetei. Olyannyira undorkeltő és alávaló dolgokat írogatott, hogy én nem válaszoltam rájuk. Néha máig megkeres, a reakcióm ugyanaz: semmi.

15 évet éltem Oroszországban, és jól megéltem ott. Sok embert, sok helyet megszerettem. Ezzel együtt szerintem, ha a mostani Oroszországot támogatók, beleértve magyar politikusokat is, tudnák, kivel van dolguk, bizonyára másként viselkednének. Igen sokan, akik ott tanultak, dolgoztak, elfordultak Oroszországtól az Ukrajnába való orosz betörés után, mert számukra világos és tisztán érthető, ami történik.

Moszkvai éveim során rendszeresen jelentek meg Moszkvában mindenféle alakok nagy dérrel-dúrral Budapestről, akik félre kívánták söpörni a létező külkereskedelmet és külkereseket azzal, hogy na majd ők megmutatják, hogyan kell "megetetni ezt a hatalmas éhségövezetet" (Torgyán József szavai). Rossz volt nézni, ahogyan haza takarodtak megkopasztva, megalázva, behódolva. Képtelenek voltak az oroszokkal egyenrangú félként fellépni, megtalálni a közös hangot, hitelesnek lenni.

Az oroszokat nem lehet kihasználni, hülyíteni. Aki ilyesmivel próbálkozik, súlyosan megfizeti az árát. Előbb-utóbb. Amikor rájön erre az ügyeletes delikvens, már késő. Csak izegni – mozogni lehet idegesen a kamerák előtt és hajlongani. A csapda ajtaja bezárult.