Minek a járda Amerikában...?!

Ezt a történetet Csarnogurszky István (Csarno) 2021. május 23. Indián nyár Tungsram-sztorija juttatta eszembe; tudniillik, hogy őt hogyan megbámulták, amikor egy amerikai kisvárosban gyalogosan sétált. Hát, ez bizony nem csak kisvárosokban esett meg az emberrel… A sztori csak áttételesen Tungsramos; legfeljebb az Izzó (majd a MEV) tudásba invesztáló hajlandóságára példa.

A Harvardon tanultam abban az időben stratégiai marketinget (lényegében vállalatvezetést, mert a piaci szemlélet szerint minden a marketing körül forog, vagyis a stratégiai marketing kb. egyenlő (mutatis mutandis) a stratégiai vállalatvezetéssel.)

A Harvard Egyetem Bostonban van, egész pontosan annak külvárosában, Cambridge-ben. (Lévén az USA a bevándorlók országa és a bevándorlók nosztalgiából hozták eredeti lakóhelyük nevét, természetesen van Vienna, Budapest, Debrecin (!), London, Moszkva és Szentpétervár -St. Petersburg - - de Oxfordból is van vagy öt…; Párizsból is ötöt számoltam össze – és innen van a rengeteg "New" is – New York (eredetileg New Amsterdam), New Orleans, New Mexico, New Jersey is – és persze Cambridge is –ebből is van öt, akárcsak Oxfordból… És hol lehetne egy olyan patinás egyetem, mint a Harvard, mint hogy Cambridge-ben..?

Na jó, ez Amerika; de azért Cambridge az Cambridge…És hát az MIT is Cambridge-ben van, szóval az amerikai "siheder kisvárosnak" nem kell szégyenkeznie öreg őse, névadója előtt…

Az egyik hétvégén elhatároztam, hogy besétálok Boston belvárosába, beleszagolok az ottani levegőbe, megnézem a látnivalókat és talán még egy "bostoni teadélutánon" is részt veszek – na jó, én egy olyan igazin… Vagyis beülök egy presszóba, vagy mi. Megismerkedem Boston belvárosával. Végül is Boston egy patinás város.

Nos, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, elővettem Boston-térképemet és elindultam. És mentem. És mentem. És még mindig mentem, már vagy több, mint két órája – közben elő-elővettem a térképet, hogy megnézzem, merre járok – de két óra után még nem értem fel a térképre... És közben tapasztaltam meg azt, amiről Csarno is írt: kidülledt szemekkel bámultak rám az elsuhanó autókból; volt, aki még a lehúzott ablakon is kidugta a fejét, úgy megnézett. Biztos volt olyan nagymama is, aki valamelyik kocsiban szólt az ott ülő és rágózó kis unokájának, hogy "oda nézz, Jimmy, ilyent még nem láttál, egy csodapók: egy sidewalker, tudományos nevén homo gyalogjárius… Biztos a Holdból csöppent ide, mert nálunk ezek több száz éve kihaltak…"

Azon kívül, hogy irgalmatlanul megbámultak, még veszélyes is volt a dolog. Járda ugyanis nem volt. Minek…?! Kinek…?! Tehát én bizony az úttesten gyalogoltam; mint kioktatott személy, természetesen a forgalommal szembeni oldalon. De azért eléggé ijesztő volt, hogy száz--szám húztak el mellettem a kocsik… És szintén ijesztő volt a távolság; egyre inkább éreztem, hogy a lábam ekkora utat haza felé már nem bír ki. És még mindig nem voltam a térképen…

Azért volt ennek a távgyaloglásnak pozitív oldala is. Koranyár volt; ragyogó napsütés, simogató idő – és talán iskola-végét ünnepelhettek vagy mit, mert az utam mentén rengeteg gyönyörű, zöld, golfpálya-minőségűre nyírt pázsitú parkban voltak kitelepülve ünneplő kisebb társaságok – tea, szörpök, sütemények a fehér abrosszal leterített asztalon, beszélgető kisebb csoportok, néhány szék, asztal. Engem csodabogarat mindenhová meghívtak és nem is igen kellett engem invitálni, egy szóra csatlakoztam az ünneplő társasághoz… Jó volt öt-tíz percre megállni, beszélgetni, leülni egy kicsit. Kikérdeztek, hogy honnan jöttem, mit csinálok – és közben kínálgattak és én nem kérettem magam. Elfogyasztottam igen nagy mennyiségű (a gyorséttermi lánc nevét viselő) dunkin' donuts-ot (magyarul mondjuk csokis fánkot) és rengeteg teát meg mindenféle szörpöt.

Presszóba ezek után már nem mentem, sőt aznap már nem is ettem semmit… Kedvesek, közvetlenek, érdeklődők voltak az ottani amerikaiak (máshol is ezt tapasztaltam) – és rettentően tudatlanok…(Ezt is sok helyen tapasztaltam…) Eleinte mondtam, hogy Budapestről, Magyarországról jöttem, de a végén beletörődtem, hogy a honnan jött-kérdésre a feldolgozható válasz az, hogy Európából… Lelkendezve mondták többen is, hogy ők is jártak már Európában; sokuknak Amszterdam volt a fő referencia. (Persze azért a rend kedvéért el kell mondanom, hogy sok igen művelt, sőt klasszikus műveltségű amerikaival is találkoztam, akivel igazán kellemes volt hosszan elcsevegni. Ami meg az ismereteket illeti – nálunk talán mindenki tudja, hogy mondjuk, mi Texas fővárosa…?! Nem Houston, nem Dallas… És Texas hétszer akkora, mint Magyarország, háromszor annyian laknak ott és Austinnak nyolcszázezer lakosa van; négyszer annyi, mint Debrecennek…

Szóval, hullafáradtan, de azért végül csak felértem a térképre és bejártam a városközpontot. Tény azonban, hogy annyira elfáradtam, hogy Bostonból semmi, de semmi nem maradt bennem. (Csak a gyaloglás, a rám-bámulás meg a rengeteg donut…) Igaz, túl sokszor nem is volt időm császkálni; oda mindenki tanulni ment és tanultunk heti hat napon át napi 12-14 órát, zokszó nélkül, mint a güzük. Amit csak lehetett, minden Harvardot mindenki a maximumig akarta magába szívni.

Fantasztikus volt a Harvard; ittam az ott tanultakat – ugyanakkor, az oktatási módszerük nemigen tetszett… Napi három-négy esettanulmány á 50-60 oldalas leírásokkal és millió adattal, amit este kaptunk meg és természetes volt, hogy másnap reggelre mindenki felkészül. Ez bizony nem európai módszer és innen származik az a vicc is, miszerint végez valaki a Harvardon, beáll munkába és heteken át nem látni. Végül valaki rányit az irodájában és megkérdezi, hogy mit csinált eddig. "Semmit; még egy esettanulmányt se kaptam…" volt a kissé apprehendáló válasz.

A jó sorsom elvitt a Harvardon kívül a kaliforniai Stanford Egyetemre és a genfi Nemzetközi Vezetőképző Intézetbe is (előbbiben humán-politikát, utóbbiban vállaltvezetést tanultam, sőt itt előadást is tartottam) – be kell vallanom, hogy legkevésbé a Harvard tetszett. (Nem a tananyag és a megtanulható vezetés-tudomány, hanem a módszer.)

Ezt a járdanélküliséget és megbámulást feleségem is megtapasztalta. A floridai Orlandóban voltunk (szintén nem egy tedd-el-s-elő-se-vedd kisváros) és miközben én ebéd után szundítottam egy sort, ő úgy döntött, hogy sétál egyet a környéken. Miután visszaért, hüledezve mesélte, hogy milyen veszélyben járt: járda egy se, csak kocsik rábámuló sofőrökkel…

Kisvárosból más emlékem is maradt. A Stanford Egyetem Palo Alto-ban van; ez San Francisco egyik "külvárosa" (meg óriási elektronikai-mikroelektronikai cégek központja; ez az az ún. Silicon Valley közepe); egy nagyon hangulatos és kedves parkos, zöld, kertes kisváros, gyönyörű villákkal és vagy hetvenezer lakossal. Cirkáltunk a kocsival az utcákon föl és alá, gyönyörködtünk a látványban majd a végén megálltunk, kiszálltunk és gyalog sétálgattunk, élveztük a zöld kisváros csendjét. Öt perc se tellett bele, kiperdült elénk egy anyóka és számon kérte, hogy kik-mik vagyunk és mit keresünk ott, miért nézegetjük annyira a házakat. Gyanúsak voltunk neki a házakat-kerteket kémlelő idegenek és ott mindenki éber, vigyáz más házára is.

Slusszpoénnak egy olyan esetet mondok el, ahol viszont szívesen láttak a házban minket, idegeneket. Hollywood utcáit jártuk kocsival, megbámultuk a világhírű színészek házait mígnem elértünk Gábor Zsazsa házához – mit házához, egy óriási, ősfás kertben álló palotájához – amire ki volt írva, hogy eladó. Hoppá, mondtam és lányommal együtt kipattantunk a kocsiból (nejem csak hüledezett, nem volt mersze) és bekopogtunk, hogy mi vevők vagyunk a házra, de természetesen előtte mindent látni szeretnénk. (Noémi lányom talán tizennégy éves lehetett és villámgyorsan felfogta a trükköt; jött velem.) A gondnok volt ott, természetesen kedvesen fogadott (naná, egy potenciális vevő) és mondta, hogy az (akkori) ár tíz millió dollár – de bizalmasan megsúgta, hogy szerinte valamennyit alkudni is lehet.

Nekünk szemünk se rebbent, megkaptuk a palota alaprajzát, a gondnok magunkra hagyott és mi minden zugba belenéztünk. (Nem pironkodva vallom be, hogy elvi kérdés volt, hogy Gábor Zsazsa egyik WC-jét is használjam…) Hát, elképesztő volt a palota és a berendezése… Aztán visszamentünk a gondnokhoz, mondtuk, hogy nagyon tetszik az ingatlan, bár az ára egy kicsit húzós; az ügyre majd visszatérünk… Azóta nem jártam arra, akkor meg nem akartam a vadonatúj tizenhárom és félmillió dolláros bankjegyemet felváltani…(Moldova után szabadon).