Moszkvai évek 3. (1989-99)          

Kapcsolatok

Szeretnék emlékezni néhány, irodánkhoz kötődő kapcsolatunkra. Ezek kezdetben gépvásárlók, külkereskedelmi, gyári emberek voltak, később főként fényforrás disztribútorok és városok elektromos műveinek munkatársai.

A kilencvenes években az oroszok nagy megaláztatást voltak kénytelenek elviselni, miután nem bírták anyagilag fenntartani a szovjet módon való létezést. Az ország bezártsága is tarthatatlanná vált és gazdasági lemaradást okozott. A szovjet időkben a felsőoktatás professzorai, a számtalan fejlesztő intézet munkatársai el voltak vágva a tudományos világtól, a kapcsolattartás nyugati kollégáikkal igencsak nehézkes volt, ha nem lehetetlen, sőt veszélyes. Ennek ellenére hatalmas műszaki teljesítményekre voltak képesek: lásd űrkutatás (pld. Buran űrkomp), tengeralattjáró gyártás, atomipar, stb.

A Szovjetunió szétesése után megszűnt az ún. "zárt városok" nagy része, ahol műszaki értelmiségiek kiemelt életminőségi körülmények mellett tervezték és gyártották a fegyvereket. Tulajdonképpen egy párhuzamos ipar létezett, amely jelentős mértékben elszívta a normál társadalom életnedveit. Emiatt is volt áruhiány már Moszkvától néhány tíz kilométerre is. Nagyvárosok (Moszkva, Szent-Pétervár, Kijev stb.) kirakatvárosként funkcionáltak: oda szabadon beengedték a külföldieket. Az ország nagy része azonban zárt volt, ahová csakis engedéllyel és a helyi szervek felügyelete mellett volt szabad utazni. Még nagy autógyárat befogadó városban is találkoztak azzal az utazóink, hogy élelmiszerjegyet kértek tőlük a boltban. Megesett, hogy központi raktárból hivatalos levéllel vételezett élelmiszert a fogadó fél, hogy abból vacsorát készíttessen delegációnk éttermi meghívásához.

Jött Gorbacsov, hogy megújítsa a birodalmat, az azonban agyaglábakon álló óriásnak bizonyult: ujjnyomásra eldőlt. Látva bukását, az emberek körülnéztek, mit lehetne haza vinni, elrejteni, biztonságba helyezni. Közöttük voltak párttagok milliói. Sokan kapartak össze gyorsan 5-10 millió dollárt, amellyel nyugatra futottak. Senki sem gondolt akkor a jövőre, az országra, csakis önmagára. Tombolt az erőszak, mindenki az erőforrások lenyúlásával volt elfoglalva, az erőszakszervezetek is. A Nyugat nagy örömmel fogadta be a beáramló milliárdokat, csak jóval később jött rá, hogy a mocskos pénz mocskot szül.

Tanárok, orvosok, más közszolgák alig kaptak fizetést. A megtakarításukat elveszítő nyugdíjasok nyugdíjat hol kaptak, hol nem: az út szélén és a piacokon árulták megmaradt kis cókmókjaikat. Akkoriban a piacon még kiégett normállámpát is lehetett kapni: a delikvens bevitte a munkahelyére és kicserélte jóra. Elszegényedtek az egyetemek és főiskolák. Volt főiskolámnak ajándékoztam a bezárt moszkvai Tungsram szerviz műszereit és szerszámait. Mérnökök százezrei hagyták ott a tervező intézeteket és lettek batyuzó vállalkozók.

Ebben a nagy zavarosban oda jutott az ország, hogy mára lényegében nincs saját polgári repülőgép gyártása, szerszámgép gyártása, modern technológiai gépei. A jelenleg folyó háború (2025. januárt írunk) kapcsán történő erőfeszítések következtében megújulni látszik a hadiipar, amely háború után várhatóan jól eladható fegyvereket lesz képes majd gyártani. A háború azonban elsősorban óriási bizonytalanságot szül, ami miatt, aki képes rá, és fiatal, lehetőleg elhagyja az országot. A jövő ugyanis kiszámíthatatlan.

Orosz kapcsolataink egyik legpozitívabb alakja volt számomra P. Nagy darab, falusi származású tag, aki a Moszkvai Állami Világítástechnikai Intézetben futott be karriert, tudományos fokozatot is szerzett. A kilencvenes évek krízisében, amikor az Intézet ellehetetlenült az állami finanszírozás hiánya miatt, elvállalta egy maláj vállalkozó moszkvai fuvarozását, mivel beszélt angolul. A maláj tanácsolta neki, hogy foglalkozzon üvegház világítással, amihez tőle vegyen lámpatesteket. Így is történt. P. világítástechnikai tudása mellé hamar megtanulta a kereskedelmi fogásokat úgy belföldön, mint külföldön: belevetette magát az adott témába, kiállításokon vett részt, tárgyalt a világ minden részén.

Természetesen hamar kiderült, hogy jóval alaposabban képes feltérképezni és feldolgozni az adott témát, mint a maláj. Fokozatosan átvette az üzlet irányítását. Megkeresett engem, hogy segítsek nagynyomású kisülőlámpa összeszerelő gépet gyártatni. A VTG gyártott neki. Úgy tudom – nagy megelégedésére - máig működik nála. Egy időben Újpesten gyártottak neki üvegburát, s tőlünk vette a kisülőcsöveket is. P. egy speciális alakú burát talált ki, amely belül tükrözve lényegében lámpatestként funkcionált. Ezt alkalmazták közvilágításban is. Sikerült elfoglalnia az orosz üvegház világítási piac nagy részét.

Néhány éve meghívott 70., jubileumi születésnapjára Moszkvába. A 100-150 vendég között kínai beszállító lányok, a maláj, vidéki kormányzóságok felelős munkatársai…és én a feleségemmel. P. megszedte magát szépen. Megérdemelte. Mesélte, hogy megkeresték mind bűnözők, mint belügyesek és KGB-sek védelmet ajánlva rendszeres fizetség ellenében. Bevételei ugyanis már szemet szúrtak. Állítása szerint valahogyan sikerült elhessegetnie az ajánlkozókat. 2021-ben egy másik vállalkozó távoli vidéki üveggyárában jártam, ahol egyenesen rákérdeztem az igazgatóra, sokat kell-e fizetnie "védelemért". Csak legyintett szomorúan. A legrosszabb, mondta, hogy amikor tényleg baj van, ezek a "védelmezők" szétszaladnak.

Jó emlékek fűznek a BINA nevű disztribútorunk két fiatal vezetőjéhez, akik a közvilágítási piacon tevékenykedtek. A kilencvenes években a kisebb-nagyobb városok elektromos szolgáltatóinak vezetői önállóan szerezhették be a nátrium lámpákat. Ez az OSRAM moszkvai irodáján úgy történt, hogy a szerződés aláírása után a kijáratnál a vevő kapott egy borítékot. Ez nálunk elképzelhetetlen volt. Ott volt azonban a BINA cégnevű disztribútorunk, amelyhez az ilyen a vevőket küldtük, s amelyet kértünk, ne meséljen nekünk tevékenysége felesleges részleteiről. Ez a cég később beszállt a sport- és reklámvilágításba is. A két vezető fiú egy idő után átköltözött családostól Németországba orosz zsidóknak biztosított vízummal. Onnan működtették (működtetik) moszkvai irodájukat. Nemrég hívott egyikük: jelezte, hogy lehetséges, tovább kell költözniük valahová a németországi helyzet miatt. Kérdezte, ajánlanám-e Magyarországot letelepedésre? Nem tudtam neki egyértelmű választ adni.

A Szovjetunió idején működött egy KGST szerv, az ún. "Interelektro", amely a szocialista országok lámpagyárait fogta össze. Ez a szervezet valahogyan megmaradt a rendszerváltás után is, ami két embernek volt köszönhető, Gisbert Sauer úr nemzetközi kapcsolatainak, aki a Sylvania egyik vezető embere volt sokáig, majd legvégül a Lembergi lámpagyár főkonzultánsa lett, valamint egy moszkvai lelkes orosz munkatársnak köszönhetően, akinek Kosminsky volt a neve. A szervezet képes volt körutakat szervezni európai és nem európai világítástechnikai gyárakba, amelyeken néhány magyar is részt vett.

Egy ilyen út során ismerkedtem meg G. úrral, egy közép-ázsiai lámpagyár főmérnökével. Az ő személyében ismerhettem meg igazából a keleti ember habitusát. A pénz mindent felülíró szomjúhozását, és a beosztottakat alattvalókként kezelő bánásmódot, a furfangos ravaszságot. Vele tudni kellett néha veszekedni is, nem hagyva érvényesülni folytonos dominanciára törekvését. Ez az ember sok mindent vásárolt később magyar cégektől közreműködésemmel. Akkor is, amikor már Oroszországban élt és dolgozott. Mivel jó szakember volt, értékelte a tungsramos és Tungsram körüli magyar mérnökök produktumait. Többször járt Magyarországon, ahol nagy érdeklődéssel tanulmányozott mindent, amit sikerült megmutatnom neki. A magyar világítástechnikát igencsak nagyra tartotta.

Folytatása következik…