Moszkvai évek 5. (1989-99)          

Az ivászat

A legtöbb általam ismert magyarnak nem szokása rövid italok sűrű fogyasztása. Én legalábbis nem tapasztaltam, tapasztalom sem rokoni, sem szomszédi, sem baráti, sem üzleti-partneri körben. Tisztelet a kivételnek 😊! Valamikor diákként a Szovjetunióba vetett a szerencse vagy szerencsétlenség, ahol azonban mindjárt az ott töltött első napokban beleütköztem ebbe a témába.

Szeptember volt. Moszkvában már beköszöntöttek az erre az időszakra jellemző bő, súlyos hideg esők, hogy októberben még visszaintsen búcsúzóul a távozó nyár egy rövid, fagyos, de ezerszínű vénasszonyok nyarával. Oroszul lényegében még nem tudtam. Egy kicsit idősebb már katonaviselt fiatal férfi széles jókedvvel invitált be kollégiumi szobájába. Ő is akkor kezdte tanulmányait. Mit akarhat? Kénytelen-kelletlen mentem utána.

Iváshoz kellett neki társ. Kapóra jöttem. Az asztalán egy megkezdett üveg szovjet olcsó "Portwein" - portugál erősített bor utánzat volt, úgy 20 fokos. Ezt a szovjetek nagy mennyiségben gyártották búzaszeszből, répacukorból és szőlőléből, sokszor erjesztés nélkül. Pohárköszöntőket mondott a fiatal ember, melyekből a szocializmus, Kádár és Brezsnyev elvtársak, a béke, valamint a gyönyörű hölgyek dicsőítését véltem kihallani.

A "bor"-hoz szendvicset kínált, főtt kolbászt barna kenyérrel. Mindeközben folytatta korábban megkezdett tevékenységét: az egyik ruhásszekrény hátsó falának lebontását, különleges látványt ígérve hamiskás szemeivel. Amikor a hátsó fal levált a szekrényről, büszkén mutatta, mit talált: vagy száz ágyi poloskát a szekrény réseiben, amelyeket azonnal elkezdett véres mészárlást rendezve gyilkolászni. Négy évig laktam korábban Magyarországon középiskolai "kóterben", de ilyet addig nem láttam. Volt szerencsém később a poloskákhoz a moszkvai kollégiumban nekem is.

Egyszer a kollégium környékén kószáltam Moszkvában, amikor azt láttam, hogy az egyik pincebejáratot hatalmas tömeg veszi körül: csupa fekete konfekció kabátos tülekedő felajzott férfi. Benéztem a szuterén ablakán: szeszesital árusító hely volt, néhány kövér, goromba nőszemély szolgált ki kiabálva, koszos köpenyben. Az italt beszerző alkoholista munkás féle tömegnek túl elegáns volt egy élelmiszer bolt: őket itt, a világtól eldugva elégítették ki piával. Akkor értettem meg, hogy az "oroszok" tényleg milyen sokan vannak, vagyis nem is a "sok" a jó jelző: rengeteg volt ott a birkaként hajtott, jogtalan, értéktelenként kezelt ember. Amikor a németek 1941-ben meglepték és szétverték a támadásra készülő, erőtől duzzadó, jól felfegyverzett szovjet csapatokat, s odalett hirtelen 5 millió ember tankokkal, repülőkkel együtt, Sztálinék kis idő alatt kiállítottak újabb 5 milliót, majd amikor ezek is elfogytak, újabb ötöt…meg is lett az eredménye.

Mellbe vágó volt az ivászat mindenütt való jelenléte. Egyik szintén Moszkvában tanuló diák-sorstársam mesélte: hogy ne maradjon le az ivásban szovjet csoporttársaitól, ne tartsák kákabélű gyöngének, szabályosan tanulta és gyakorolta a vodkaivást, folyamatosan emelve a dózist, hogy egy szép napon becsülettel megállhassa a helyét a tanköri közös ivászatokon.

Természetesen Magyarországon is vedeltek és vedelnek szépen, de itt más minőségről beszélünk.

Marosán György, alias "Buci Gyuri" (pékként kezdte), emlékirataiban leírja, hogy mennyire meglepődött, amikor először hívta meg egy fogadásra a Magyarországot "felszabadító" szovjet hadvezetés, és együtt kellett innia délceg, széles mellükön fityegő kitüntetéseket viselő, erős testalkatú, nagy természetű szovjet tábornokokkal. Kezébe nyomtak egy vizespoharat, amit csurig töltöttek vodkával. "Micsoda???" - kérdezték tőle, látván, hogy elszörnyed. "Nem iszol népeink barátságára? Fenékig!" Mellesleg, ez az ember nyugdíjasként bejárt a Tungsramba, KISZ-eseknek tartott fejtágítót. Egyszer-kétszer ott voltam én is. Ha kérdezhetnék tőle a mai fejemmel…

Egy időben igen jó barátságba kerültem a moszkvai ELMŰ igazgatójával. Megoldottam egy gondját, amit nagyon jó néven vett. Akkoriban újították fel Moszkva M0-ását, amihez az egyik oroszországi gyárból vásárolták a közvilágítási lámpatesteket. Bár sűrűn telepítették az oszlopokat, mégis gond mutatkozott a megvilágítási szinttel. Javasoltam, hogy a vizsgált útszakaszon tekerjen a lámpatestekbe High Intensity Lucalox – emelt fényáramú - nátrium lámpákat. Teljes volt a siker. Meghívást kaptam az igazgató dácsájára, családostól.

Kiderült, hogy a felesége a Kreml fogadásainak metrdotel-je volt valamikor. Ez egy orosz szó, amelyik a francia maître d'hôtel kifejezés átvétele. Igen sok orosz szó a francia eredeti változatlan átvétele a trotuár -tól (trottoir, járda) a santazs-ig (chantage, zsarolás). Ez a hölgy állította össze a fogadások menüjét, felügyelte és vezényelte az eseményt. Nevetve mesélte, hogy a fogadások főszereplője az ő idejében Hruscsov elvtárs volt, egy túlmozgásos, energiabomba pasas, aki mindenkit túlkiabált, ölelgetett, vitában leugatott, aki az est folyamán körbejárta a fogadás vendégeit, koccintott velük. Vodkával. Mutatta a külföldieknek, tanítva őket, hogyan kell szovjet módra inni: lehajtani egy szuszra. Egy külön pincér követte, s hurcolt utána egy nagy behűtött vodkás üveget. Csakhogy az üvegben - melyből csak a főtitkárnak öntöttek – jól felvizezett vodka volt!

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, vagyis a bolsevik puccs után az új hatalom fogta, és kompletten eltörölte a törvényeket, az intézményrendszert, megindult a szabad rablás és erőszak. Felfordult a világ. Dörögtek a fegyverek, menekült, ki merre látott. Éhínség, polgárháború, nyomor, halál. Majd mindebből kiemelkedett Sztálin, aki rabszolga- nyomorba döntötte, irtotta az embereket, különösen a parasztságot, kiebrudalva házaikból az ún. "kulákokat", vagyis a légynek sem ártó, nem teljesen nincstelen, valamihez értő parasztokat, száműzve őket családostól Szibériába. A rezsim mesterségesen előidézett éhínséggel irtott ki milliókat, mert kellett a gabonáért kapott pénz a főként amerikaiak szállította hadiüzemekre.

Mi volt az az egyetlen elérhető dolog a nép számára, amely kissé feledtetni tudta a kínzó nélkülözést és szenvedést? A vodka! Mit adtak pohárszámra a háborúban a támadásba indulóknak? Vodkát! A mindenre ír, feledtetni, bármit elviselni képessé tevő szert, amely ezen szerepét megtartotta egészen máig. Nem a korábbi mértékben, de – mint Gorbacsov szeszes italokat érintő sikertelen tiltásait láttuk – kiirthatatlanul. Ma már elérhető Oroszországban minden élvezeti cikk, amit csak ismer a világ, de a vodka korábbi szerepe az alsóbb néprétegeknél változatlan. A mai menedzserek már keveset és inkább minőségi italokat isznak, ha isznak egyáltalán.

No, de hogyan jön ide a lámpaipar?

Amikor Moszkvába helyeztek dolgozni a külképviseletre, Rózsa Imre, a főnököm rendszeresen fogadott két úriembert, az egyik minisztérium üzletkötőit, amelyen keresztül (is) kereskedtünk. Kora délután szoktak érkezni, kibontott konyakosüveg várta őket, csokoládé. Inni jöttek, inni jártak hozzánk rendszeresen.

A gyárlátogatások a nagy távolságok miatt sokszor többnapos utak voltak. Esténként vacsorán láttak vendégül bennünket, ahol szolgáltak fel természetesen szeszes italokat is. Minden gyárban másként. A legnagyobb felhajtás Szaranszkban volt (Mordvinföld fővárosa). Többnyire ide reggel korán érkeztünk vonattal, néhány óra alatt meg tudtunk beszélni mindent. A vonat este indult vissza Moszkvába, ami előtt volt a vacsora. Valamiért a szaranszkiak úgy gondolták, hogy azzal bizonyítod, hogy igazi orosz patrióta vagy, ha asztal alá iszol egy külföldit. Az italozás hevében volt olyan, hogy a gyáriak fennmaradtak a kikísért vendéggel a vonaton – nem tudták félbehagyni a daj-dajt -, hogy fél óra múlva leszálljanak az első megállónál.

Más volt a helyzet Szmolenszkben (fénycsőgyár a Moszkva-Varsó autópálya mentén, nem messze a belorusz határtól). Ott a szovjet időkben a gyárlátogatás után a gyár egyik tárgyalójában rendeztek terülj-asztalkámat. Emlékszem egy igazgatótanácsi elnökre, aki nyíltan leszögezte: sohasem adják el a gyárat külföldieknek. Mert a szovjet gyárak nem eladók! Később, az osramos időkben (a gyárat az Osramnak adta el végül a tulajdonos bank), ez az estebéd éttermi meghívássá szelídült hosszas viccmeséléssel. Aztán ez is elmaradt. A vodka lassan teljesen kiúszott a képből.

Kalasnyikovóban (kis faluban található gyár Moszkvától úgy 300 km-re) sohasem volt erős vodkázás. Bor, sör ebéd vagy vacsora közben, de főleg tea. A tulajdonosnak nem volt mit felednie.

Majli-Szajban, Kirgizisztánban a vacsora, a megtisztelő nagy fogadás csúcspontja egy nagy kondérban behozott főtt bárány volt, amit a legtiszteletreméltóbb ember osztott szét. A tányérokban erősen faggyús lé párolgott a főtt bárányhús mellett. És ömlött a vodka minden mennyiségben. Nem értek ehhez a régióhoz, nem tudom, hogyan alakultak ki a tradícióik, de hasonlót tapasztaltam a közeli Kazahsztánban is. Az ott élők inas, erős emberek, a valamikori tatárjárók utódai. Munkabírásuk kimeríthetetlen. A vodka nem fog rajtuk.

Lembergbe az Iszkra gyárba is reggel érkeztünk Budapestről vonattal, és este már indultunk is vissza. Délelőtt tárgyalás, délután ebéd egy étteremben. Csak azt a pancs "percovkát" tudnám feledni… Tudnak ám jót inni az ukránok, szalonnával fokhagymával… forró borscs levessel.

Ide kívánkozik egy történet, amely Kijevben esett meg velem. Volt a világítástechnikának is KGST szervezete, amely időnként összeült. Ez még a nyolcvanas évek közepén volt. Ott volt lehetőségem belelátni az "együttműködésbe", ami valójában, legalábbis ezen a területen – a szakértők szintjén – akkoriban lényegében nem létezett. Még a néhány napos ülés előtt bekértek a szervezők minden résztvevő országtól anyagot arról, amiről azok beszélni szerettek volna, amelyekből összefoglaló anyagot szerkesztettek, amivel aztán igazolták felfelé a gyümölcsöző együttműködést.

Én egy lámpafejlesztővel szálltam fel a kijevi vonatra, nevezzük N-nek. Már nem él. Jót beszélgettünk az úton, kedves, világos fejű ember volt. Az akkori fiatalember énem szempontjából öreg, úgy 50-60 között. Mesélt a múltról, '56-ról stb. Szakmailag nagyra értékelte őt a fogadó fél. A Tungsram jó híre és az ő nyilvánvaló átfogó ismeretei kapcsán is vezető szerepet játszott a szakmai beszélgetésekben. Én lényegében a tolmácsa voltam.

Elérkezett az ülést lezáró pompás díszvacsora ideje a külföldi vendégek számára bizonyítandó: mily jól élünk itt a Szovjetunióban annak ellenére, hogy a boltok képe nem ezt tükrözi. Az asztalok roskadoztak a finomabbnál finomabb ételektől: orosz hússaláta, garnélarák, hering, céklasaláta, finomabbnál finomabb tőkehalak, majd remek húsok, stb. És persze vodka, amennyi beléd fért, amit a vendéglátók korlátlan mennyiségben kínáltak és fogyasztottak. Nekem segítettek moszkvai tanulmányaim: (akkor még) bírtam az ütemet. Nem így N! Ő rosszul mérte fel a kiindulási feltételeket: fizikai állapotát, az ital mennyiségét, ivászati begyakorlottságát. Pohárköszöntője csúcsán látványosan összecsuklott. Nekem kellett felcipelnem a szobájába.

Bizonyára sokakban törtek fel emlékek a fentieket olvasván. Tudom, rengeteg el nem mesélt történet szorult emberekbe. Javaslom, írjátok meg, amíg nem késő… az időket nem csak megélni, de a történteket feldolgozni is szükséges. Nem törődve a zárványként bennünk rekedt félelemmel.

2024.09.27.

Folytatása következik…