Moszkvai évek 6. (1989-99)          

Az örmény üzlet

Amikor a lenti történetet éltem, már a magam ura voltam, vagyis nem tungsramos. Tungsramosnak lenni egy életérzés, ami elkísér. Akit egyszer a Tungsram füstje megcsapott… (Rossz hasonlat, de volt KGB-sekre mondják, hogy nincsenek volt KGB-sek. Ott a fő ok az, hogy kiszállni a titkosszolgálatok lovagi rendjéből szinte lehetetlen. Bármikor utánad nyúlhatnak és aktívvá tehetnek. Mert kell, mert valamikor vállaltad, s élvezted annak minden előnyét: a javakat és a sérthetetlenséget.)

Azt tapasztaltam, sok olyan embert ismertem, akik a Tungsramban csöppentek bele a világítástechnikába, de a céget elhagyva is maradtak a szakma berkein belül.

Én már világítástechnikusi előképzettséggel lettem a Fényrendszer Iroda dolgozója, így nyilván azzal foglalkoztam tungsramos korszakom után is. Kereskedőként mindig ott volt sikerem, ami a szakmámhoz kötődött, mert ahhoz értettem, ott voltam biztonságban. Amit másfajta árukkal kapcsolatban tettem – próbálkoztam sokat -, az többnyire nem bizonyult sikeresnek.

Megkerestek engem az immár független Örményországból azzal, hogy újra indul a Jereváni Lámpagyár. Burát két darab Tungsram P25-ösön fognak gyártani - írták -, ahhoz kell tartalék alkatrész. Az alkatrészek elkészültek, kiszállításra kerültek. Egyetlen európaiként meghívtak a gyár megnyitójára. Akkoriban még nem kellett kétszer mondani nekem, hogy repülj: pattantam, ha utazhattam. Kaland volt, hasznos kaland.

A gyárat egy újgazdag örmény oligarcha indította újra: neki adták feladatul a halott aktíva újraélesztését. Nagyon kellett a munka az embereknek. A sofőr, aki fuvarozott engem – ha hiszi valaki, ha nem – 25 Eurót keresett havonta, amiből nem lehetett megélni, s nem tudta szegény, mitévő legyen. A Szovjetunió idején a Kaukázuson túli köztársaságok – Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán, a szovjet világ gazdasági nyertesei voltak, mert a szovjet embereknek minden nagyon kellett, amit arrafelé termelnek: a borzsomi ásványvíztől a gyümölcsökig. Nem beszélve az azeri olajról, amire annak idején Hitler is úgy ácsingózott. A moszkvai szállodák körül külföldiekre vadászó déliek keringtek: nekem is volt, hogy felajánlották, adjam el a bundámat, farmeromat. Pénzük volt dögivel, áru sehol.

A Szovjetunió sokat fejlesztett arrafelé. Volt egy időben fénycsőgyár például Bakuban. Nagyot lendített rajtuk az orosz kultúra is, az orosz nyelv, amelyen máig beszélnek egymással a népek a Baltikumtól Kazahsztánig.

A Szovjetunió szétesése után felborult minden: a bankrendszer, az ütemes áruszállítás, a hétköznapi élet. Ez leginkább a délieket sújtotta: a kisembernek se pénze, se nyugdíja, se fizetése, se semmi. Átkozott 2-3 évet éltek át a kispolgárok: mindenki csak a saját túlélésével törődött, ráadásul feltörtek a nemzeti indulatok, területi viták. Az oroszok azt mondták: függetlenek akartatok lenni? Itt van nektek a függetlenség az orosz áramtól meg minden mástól. Totál káosz. Ebből kievickélve igyekezett az örmény vezetés valahogyan egyenesbe kerülni. A gyártulajdonos oligarcha dohánytermékeken szedte meg magát, nyilván ő is kért valamit az államtól azért, hogy életet leheljen egy tőle idegen ipar gyárába.

Hogy a Szovjetunió felbomlása után még mennyire éltek a régi kapcsolatok, azt jól mutatja, hogy a megnyitóra meghívták a szovjet világítástechnikai ipar volt vezetőit (akinek ez mond valamit: Petuhov, Jerofejev). Ezek az emberek, miután kiakolbólították őket a székükből, kereskedő cégeket alapítottak, ott próbálták hasznosítani korábbi kapcsolataikat. Nem szidták a változásokat. Hallgattak, tűrtek. Várták a végét. Vesztettek, nem volt mit tenniük. Lassan elsöpörték őket fiatal, dinamikus, nyelveket beszélő, világjáró vállalkozók. A volt nagykutyák még vergődtek egy darabig, majd hirtelen erősen megöregedtek és meghaltak.

A meghívott vendégeket buszos kirándulni vitték. A helyi konyaklepárlót nézhettük meg, majd egy távoli, valamikor pogány templomból puritán keresztény templommá lett szigorú szépségű működő műemléket láthattunk. Épp mise volt. Megdöbbentő volt látni az örmény ősi kereszténység évezredek óta szinte változatlan létét. Lehetett gyertyát állítani élő és elhalt szeretteinkért. Én is megtettem. Az út mellett hazafelé köves pusztaság, ameddig a szem ellát.

A megnyitó ünnepség reprezentatív helyen volt, egy nagy teremben, ahol ott volt az új gyár apraja-nagyja. A fiatalság tetszetős örmény népitáncot lejtett, egymás után jöttek a tósztok. Egy emelvényen ült az oligarcha az udvartartásával. Korábban kérdezték, milyen italt szeretnék fogyasztani. Gondoltam, ha már Örményország, legyen konyak. Kis stampedliket hoztak, majd egy egész üveggel az asztalunknak. Az étel mi más lehetett volna, mint rablóhús, zöldség körettel. A pohárköszöntők sorában hamarosan rám került a sor.

A konyak jó választás volt. A legkiválóbb helyi konyakot hozták, mely megőrizte a gondolkodás tisztaságát, viszont merésszé, felszabadulttá tett. Én először ittam ilyen csodálatos minőségű konyakot. Nem tudom már, mit mondtam nagy bátran, már másnap sem emlékeztem rá, viszont nagy sikerem volt. Szerencsémre az egyik ismerős házigazda vigyázva rám, elsodort a gyönyörű fiatal hölgyek mellől… A szálloda előtt a helyiek nagy megrökönyödésére jelentős összeget adtam egy koldusnak.

Később örmény szakemberek is eljöttek Budapestre. Rendes, szerény társaság volt, számukra Európa voltunk. Vásároltak később is ezt-azt, majd, amikor az oligarcha elérkezettnek látta az időt arra, hogy megszabaduljon a profilidegen gyártól, minden lelkiismeret-furdalás nélkül bezárta azt.

A két P25-ös körforgó buragyártó gép először az oroszországi Tomszkba került, majd, amikor az is bezárt, Kalasnyikovóba, ahol azok a mai napig becsülettel teszik a dolgukat. Jobban, mint az ugyanott működő hasonló, a gyár megrendelésére gyártott új kínai gépek.

Folytatása következik…