Moszkvai évek 8. (1989-1999)
A tábornok
A kétezres évek elején történt. Négy évvel azután, hogy 1996-ban elhagytam a Tungsramot, tíz Moszkvában töltött év után hazatértünk családostól Budapestre. Mivel az orosz piacon számunkra akkoriban nem nagyon termett babér, a feleségem is és én is elhelyezkedtünk különböző budapesti cégeknél, ki-ki a szakmája szerint. Valójában nem szakadtunk el Oroszországtól és oroszországi ismerőseinktől. Szilveszterkor kétszer koccintottunk. Egyszer a moszkvai éjfélkor, másodszor a magyar 12 órakor. Nem véletlen, hogy az állami külszolgálat idejét maximalizálják, mivel hosszú távú külföldi tartózkodás esetén fennáll a veszélye, hogy az érintettek túlságosan az adott országhoz kötődnek, és ez konfliktusba kerülhet a saját hazájuk érdekeivel. Ezt bizony mi is éreztük. Oroszországi életünk végére már ott voltunk inkább otthon. Főleg a lányunk, akit 6 évesen vittünk ki magunkkal és 16 évesen hoztunk haza (nagyon nem akart hazaköltözni).
Ráadásul a jelcini idők, bármennyire kaotikusak és erőszakosak voltak – hiszen a bődületes szovjet örökség lenyúlásán ügyködött mindenki – mégis abban a hitben zajlottak, hogy Oroszország, akárhogyan is, az európai civilizáció része, amely miután teljesen lerázza magáról a rátelepedett kommunista nyűgöt, hasonlóvá válik az akkori USA-hoz: nagy, erős, demokratikus jogállammá válik. Mi szerettünk és tudtunk ebben az Oroszországban élni, ahol akkor parlamenti demokrácia és szólásszabadság uralkodott. Az orosz polgárok előtt kinyílt a világ: úgy fizikailag, mint világnézetileg. Tobzódtak az információs szabadságban, hiszen elérhetővé vált minden, ami oly sokáig tiltott volt. Színházi és filmrendezők, képzőművészek, írók, költők, akik számára a szovjet időkben az alkotás zsákban futás volt, immár szabadon alkothattak, ahogyan csak akartak. Moszkva ebben az időben olyasféle volt, mint az 1920-as évek kavargó Berlinje, ami után Hitler következett…
Oroszország azonban nem engedett el bennünket, s mi sem akartunk elszakadni tőle: folyamatosan figyeltük az ott történteket: lógtunk a neten és kommunikáltunk hátrahagyott közeli ismerőseinkkel. Miután az elnehezedett és már tehetetlen Jelcin átadta az elnöki széket Putyinnak, a KGB alezredesének, aki garantálta családja érinthetetlenségét, évekig nem változott semmi. Putyin akkoriban a lehető legszimpatikusabban nyilatkozott az alkotmány sérthetetlenségéről, a maximum két lehetséges elnöki ciklusról, arról, hogy elképzelni sem tudja, hogy az ukrán testvérnéppel háborúzzanak, és a többi. Időközben nagy szerencse érte Oroszországot: a kőolaj árának hihetetlen emelkedése. 2000-ben a nyersolaj ára hordónként körülbelül 17 dollár volt (Putyin elnök 2000. május 7-én lépett hivatalba). Ezt követően az árak felfelé indultak, 2008. júliusában elérték a csúcsot, amikor a hordónkénti ár meghaladta a 147 dollárt!
Aranyeső hullott az oroszokra, ami gyökeresen megváltoztatott az orosz politikában belföldön és külföldön mindent. Az Orosz Birodalom magához tért és követelte vissza régi dicsőségét. Putyin azóta is uralmon van (2025. márciusában írom e sorokat), s folyik a háború Ukrajnával. A hatalmas anyagi források lehetővé tették, hogy Oroszország megpróbálja visszaszerezni befolyását többek közt Kelet-Európában: mesés pénzeket és különleges lehetőségeket ígérve azon politikusoknak, akik mellé állnak. Új világ kezdődött az orosz világítástechnikában is, így velünk is nagyot fordult a világ: újra Oroszországra koncentrálhattunk.
Az egyik tavaszi "Interelektro" világítástechnikai kiállításon, melyet Moszkvában rendeztek, s amelyre minden évben kiutaztam, a fülembe jutott, hogy lámpagyár épül Moszkvától nem messze (mindössze 150 km autópályán). Nehezen volt hihető, hogy egy új, ismeretlen szereplő megjelenjen az amúgy is kemény konkurenciát felvonultató orosz piacon, ráadásul valaki zöldmezős beruházásba fogjon. Fel kellett derítenem, ki van, mi van a háttérben. Megkértem az egyik ismerősömet, hogy biztosítson számomra fogadókészséget az építkezésen.
A tárgyalópartnerem egy hatvanas, erős testalkatú ember volt, aki – ilyet sem addig, sem utána sem tapasztaltam – gyakorlatilag nem hagyott szóhoz jutni. Mindent megtett, hogy érzékeltesse velem, hogy tudja ki vagyok, alárendelt helyzetben vagyok, s egyet tehetek, hogy gépszállítóként számításba vegyenek, hogy azt teszem, amit mond. Figyeltem, mint egy jelenséget. A gyár tényleg épült, s állították, hogy fénycsövet és normállámpát készülnek gyártani. Fogalmam sem volt akkor, mibe látok majd bele, mi következik az első találkozó után.
Írtam már róla, ezért csak néhány mondatban, aki nem olvasta: az orosz erőszakszervezetek legfelső köreiből több tábornok egy építési vállalkozót maguk előtt tolva elhatározta, hogy rátelepszik a volt szovjet világítástechnikai iparra. Ezért potom pénzért összevásárolták a lámpagyárak nagy részét.
A cél, mint később kiderült, az volt, hogy a volt szovjet térség lámpaiparának felvirágoztatása jelszavával a magát "patriótának" hirdető csapat felvegyen egy orosz állami banktól több száz millió dollár hitelt, aminek nagy részét aztán tiszti becsületességgel szépen elosztották egymás közt. Rémülten figyeltem testközelből a történteket. Akkor még – a kétezres évek elején járunk - azt gondoltam, hogy ilyesmi csak Európa és Ázsia határán történhet meg, a volt Szovjetunió szétszaladt köztársaságaiban, az európai értékeire büszke Baltikumot (Észtország, Lettország, Litvánia) kivéve. Úgy gondoltam, hogy nálunk, Magyarországon, a zsidó-keresztény értékrenddel átitatott Európában ily határtalan és aljas módon fényes nappal lopni nem lehetséges, mert létezik a "nem szabad", erkölcsi fala az emberekben. Be kell látnom, óriásit tévedtem.
Az ember, akivel az új gyár építkezésén találkoztam, a fent említett tábornokok egyike volt. A KGB tábornoka, aki akkorra már nyugalomba vonult, s annak a cégnek a vezérigazgató helyetteseként dolgozott, amelyik a gyárat építette. Ezen cég moszkvai irodájából utazott aznap a gyárba, hogy találkozzon velem. Azért, hogy eldöntsék, honnan szerezzék be a berendezéseket, később a tábornok Magyarországra jött néhány műszakival. Köztük volt az egyik közép-ázsiai lámpagyár agilis és hozzáértő főmérnöke, akivel hosszabb ideje baráti viszonyt ápoltam, így aztán a gépbeszállító kérdése valójában korábban eldőlt, még mielőtt leszállt volna a repülőgépük Ferihegyen. Azt tapasztaltam, hogy projektek esetében végső soron az dönt, aki meri vállalni a felelősséget annak eredményességéért. Sok showman legyeskedik a téma körül, akik sorra eltűnnek, amikor dönteni kell, a gépek átadás-átvételekor és a gyártás során pedig bizonyítani, hogy a döntés helyes volt.
A későbbiekben fokozatosan derült ki a Tábornokról mindaz, amit az alábbiakban elmesélek.
Amikor megismertem (kétezres évek eleje), a Tábornok már az "Oroszország hőse" kitüntetés birtokosa volt. A múlt század kilencvenes éveiben tagja volt Oroszország Biztonsági Tanácsának (!), amely egy kulcsfontosságú tanácsadó és stratégiai testület, melyet maga az orosz elnök vezet. Ez az állami szerv felelős az ország nemzetbiztonsági stratégiájának kidolgozásáért, a katonai és külpolitikai döntések előkészítéséért, valamint a bel- és külbiztonsági kérdések kezeléséért. A Tábornok volt az egyik legfontosabb titkosszolgálat, az Orosz Föderáció Kormányzati Kommunikációs és Információs Szövetségi Ügynöksége mindent tudó és mindenkit ismerő feje. Amikor beszélt az emberhez, azt éreztette, hogy az Olümposzról egy isten szállt le az emberek közé, hogy unalmában szóba elegyedjen velünk, senkikkel.
Mondandójába gyakran keverte közeli ismerősei, a jelcini korszak orosz politikai és katonai vezetőinek neveit. Az világlott ki mondandójából, hogy ő és barátai nagyon sajnálják, hogy az euroatlanti útra lépett Oroszország, ezzel kiszolgáltatva magát hidegháborús ellenségeinek. Bezzeg, ha Kína példáját követték volna, nem omlik össze a birodalom, nem roskad össze a gazdaság! Meg kellett volna adni a gazdasági függetlenséget és szabadságot az embereknek, elkülöníteni, az országból kiszorítani a hangoskodókat. Nem kell független bíróság, ügyészség, nem kell szabad sajtó, nem kellenek szabad választások, csak névlegesen. Szigorú rendben, vezetőiket tisztelve és követve, bizalmát beléjük helyezve, a papokkal az élen masírozzon a nép az elöljárói által mutatott úton a fényes orosz jövő felé.
A szovjet időkben 3000 rubel volt a Tábornok havi fizetése, amikor egy tapasztalt mérnök, középvezető bére 150 - 300 rubel körül járt. Orosz diáktársaim (Moszkvában jártam egyetemre) havi 40-45 rubel ösztöndíjat kaptak. Egy Zsiguli ára azidőtájt 5000 rubel körül volt. Mindenből a legszebb, legjobb járt neki és vezetőtársainak, ráadásul, potom pénzért. Hobbija a jávorszarvas vadászat volt. Ezen állatok bikáinak magassága eléri a 2,3 métert is, súlyuk 600 kg is lehet.
Mesélte, hogyan tartották egyben a birodalmat: az egyes népcsoportok vezetőit hogyan fizették, zsarolták, fenyegették, vették el önbecsülésüket. Emlékezett a fényes időkre, amikor az amerikaiak, csodálván erejüket és fejlettségüket (űr- és rakéta technológiák) hízelegtek nekik, kedvüket keresték. Ő maga egy időben az atom-tengeralattjárók gyártásáért felelt. Sértve érezte magát, hogy oda jutott, hogy mindenféle villanykörtékkel kell foglalkoznia.
Volt egy érdekes kiszólása: "ha egyszer megnyílnak a levéltárak, s minden napvilágra kerül, akkor fogja legyőzni a jó a gonoszt".
Azon a bizonyos magyarországi látogatásán úgy nézett körül először a reptéren, amikor kijött azt épületből, de később, útja egyes állomásain is, mint aki a Birodalom egyik kis provinciájába érkezett, hogy felmérje az állapotokat. Sikerült sok mindent megmutatni neki. Az egyik legnagyobb normállámpa gyártó csarnokot Kanizsán, a rengeteg működő gyártósort hűtőtornyostól és csomagolásostul. Látta Zalaegerszegen a fejgyártást, a budapesti keményüveg kemencét stb. Később megtudtam, hogy az egyik műszakiját felszerelte rejtett kamerával... A kém az kém. Vettek aztán tőlünk gépsorokat és temérdek fényforrás-alkatrészt, amíg rá nem untak a tábornokok a sok munkával, vesződséggel járó világítástechnikára.
A kölcsön sohasem lett visszafizetve. A frissen épült gyárat bezárták, abban rohadtak kiszállított berendezéseink sokáig, amíg el nem tudták a bankárok varrni a szálakat. Több gyárat odaadtak haszonbérlőknek, akik miután leharcolták azokat a végtelenségég, szélnek eresztették a dolgozókat.
A "patrióta" tábornokok így tették tönkre az orosz világítástechnikát.
A Tábornok neve később felbukkant a Siemens kenőpénz botrányban, amikor eljárás indult Németországban a világcég ellen azért, mert rendszeresen hálapénzeket fizettek a vevőiknek. Az orosz Kormányzati Kommunikációs és Információs Szövetségi Ügynökségnek óriási szerződései voltak a Siemenssel…
Többen, akik ismerték, figyelmeztettek: amint lehetséges, tűnj el a szeme elől. Ez egy szörnyű ember.
2021-ben halt meg.