Moszkvai évek 9. 

Moszkvai hétköznapok

Reggelente beültem a Ladába, és elindultam a lányommal az iskolába, onnan a munkába, keresztül-kasul a városon. Szegénykém nagyon megsínylette ott tartózkodásának első idejét: nulla nyelvtudással beadtuk (belöktük) Moszkva első magánóvodájába. Lassan-lassan feltalálta magát, onnan kezdve úgy mozgott az oroszok közt, mint hal a vízben. Egy év múltán már egy amatőr gyermekszínház színésznője volt.

1989. januárjától 1999. nyaráig éltünk Moszkvában. 1991-ig még a Szovjetunióban, azután Oroszországban. Nem panaszkodhattam a körülményekre: akkori szemmel nézve szép devizaellátmányom volt a magyarországi fizetés mellett, ingyen lakás, kocsi. A feleségem is elhelyezkedett egy magyar cégnél. Hasonlóan kerestek az állami tanácsosok és más vállalatok kereskedői is. Nem is akart onnan hazajönni senki, ha haza rendelték őket, sokan céget váltottak, magánzók lettek, minden lehetőséget megragadtak a kiküldöttek, hogy kint maradhassanak, ameddig csak lehet.

Remek volt a munkahelyem is: a Magyar Kereskedelmi Kirendeltség a "Krasznaja Presznya" kerületben volt, pazar helyen, metróállomás mellett. Dombon épült, méreteivel tiszteletet parancsoló épület szállodával. A kirendeltség épülete nagyban hozzájárult az ott dolgozó tanácsosok, kereskedők jó eredményeihez. Sokan megfordultak ott: híres politikusok, újságírók, vállalkozók, történészek élvezték a vajúdó Szovjetunió, majd Oroszország zűrzavara közötti közép-európai viszonylagos jólétet és nyugalmat. Megfelelő hátteret adott az üzleteléshez, a magyar cégek képviseletéhez.

Később a magyar állam megvált a kirendeltség épületétől. Nem ismerem eladásának konkrét körülményeit, csak azt, amit az orosz és magyar sajtóból meg lehetett tudni. 21,3 millió dollárért adta el a magyar állam egy luxemburgi bejegyzésű cégnek, amely 108 millió dollárért azonnal továbbadta az orosz államnak. Mint kiderült, Viktor Vekszelberg oroszországi oligarcha állt a spekuláció mögött. Annyira átlátszó volt a dolog, hogy Magyarországon is és Oroszországban is vizsgálni kezdték a tranzakciót, de nem sikerült bizonyítani a nyilvánvalót.

Mi vezérelte a kótyavetyélőket? Lelkük rajta. Egyet biztosan tudok: nagy kárt okoztak. Nem, nem csak azzal, hogy elherdáltak sok millió dollárt. Egy országban, ahol egynémelyek Ferrarikból kivigyorogva milliárdokkal snóbliznak, ez ma már nem hír. Elvesztett az országunk egy olyan ingatlant, amely erős hátteret szolgáltathatott volna kereskedők generációi mozgásához a világ legnagyobb országában. Mindent meg kellett volna tenni, hogy a kirendeltség épülete a magyaroké maradhasson. Akkor is, ha épp most blokkolva van az Oroszországgal való kereskedelem. Nem lesz mindig így.

Oroszországban értettem a dolgot: elfogadott séma szerint történt az egész: a nagy koncból kapott az összes résztvevő, beleszámítva nyomozókat és ügyészeket, politikusokat. Mindent elsikáltak, ahogyan az lenni szokott. Azokat az izgágákat, akik az igazságot hajkurászták folyton, megfenyegették, ha nem tanult belőle, kicsinálták. A köznép szívott és kussolt.

Ami Magyarországot illeti, én máig tele vagyok illúziókkal, annak ellenére, hogy a politika mindent megtesz, hogy bizonyítsa balkániságunkat. Még mindig reménykedek, hogy egyszer Európa leszünk.

Nem volt még akkoriban internet, mobiltelefon, a fax is akkoriban jelent csak meg. Volt viszont teletayp (távgépíró), amivel az orosz régiókkal kommunikáltunk. A vezetékes telefonon a rossz vonalak miatt gyakran kiabálni kellett, ami azzal együtt, hogy rendszerint tele volt az irodánk utazókkal, zsúfolt pályaudvari hangulatot teremtett.

A tárgyalófelek szó szerint feljöttek hozzánk vidékről, a kirendeltség számtalan tárgyalójában beszélhettünk velük, ahová teát, kávét vizet lehetett rendelni, majd megebédeltettük őket a kirendeltség kiváló, magyar szakácsokat alkalmazó és magyar alapanyagokat használó éttermében. Én kifejezetten gyakran utaztam vidékre, hogy ráérezzek a partnerek hátterére és információt szerezzek róluk.

Este felé irány haza. Egy olyan házban laktunk, ahol udvari portaszolgálat működött, biztonságos volt leengedni a gyereket játszani. Bevásárolni hétvégén piacra jártunk. Az orosz savanyú káposzta más, mint a mienk – ropogósabb, ízletesebb. Nagy volt a házi sajtok választéka. A felhozatalt főként Moszkva környéki kofák biztosították. A szovjet időkben minden kirendeltségi dolgozó adhatott fel rendelést élelmiszerre, amit – mint diplomata státuszban lévőnek, nekünk is - egy helyi elosztóvállalat egy különleges élelmiszerraktárból elégített ki személyre szólóan. A rendszerváltás, az ország szétesése utáni években, amikor nagyon rossz volt a gazdasági helyzet – 1992-ben 2500 százalékos volt az éves infláció – jegyrendszert vezettek be, mi is kaptunk élelmiszerjegyeket. Volt cukorjegy, húsjegy, vodkajegy stb. Mellesleg a jegyrendszer alatt jutottunk hozzá a legtöbb és legminőségibb élelmiszerhez. Mivel természetesen beváltottunk minden élelmiszerjegyet, sohasem raktároztunk annyi ennivalót otthon, mint akkoriban. Az ágy alatt is borsókonzerv lapult.

Kint létünk alatt lefolyt két hatalomátvételi kísérlet. Puccs. A harc mindkét esetben a demokráciát, szabadságot, a jog uralmát akarók, és a nagy, erős és emberséges Szovjetunió propaganda önképébe kapaszkodók között zajlott. Az elsőbe, ahol Gorbacsov ellen lázadtak, három fiatal ember halt bele. A másodiknál, ahol a fegyveres felkelésnek Jelcin volt a célpontja, hullottak az emberek, mint a legyek. Erről később igyekeztek nem beszélni. Mindkét esetben gyorsan át kellett gondolnunk, vannak- e megfelelő tartós élelmiszer készleteink, vizünk, elég gyufánk, gyertyánk, benzin az autóban, hogy ha kell, kertek alatt ki tudjunk jutni a városból, s onnan uzsgyi haza. Megúsztuk mindkét konfliktust baj nélkül. A második puccs CNN általi egyenes közvetítését mi is tévén néztük, mint az egész világ, azzal a különbséggel, hogy amikor lőtt egy tank, nálunk rezgett az ablaküveg. Mindeközben felhívott a lakásomon főnököm, dr. Wohl Péter. Aggódva kérdezte, mi újság, kell-e, tud-e segíteni. Ez jól esett.

Sokat jártunk színházba és komoly zenei koncertekre. A színház, a színészmesterség ott a magyarországinál is jelentősebb megbecsülésnek örvend, egy Gobbi Hilda, Básti Lajos vagy Sinkovits Imre nálunk is művész-félistenek, a Szovjetunióban és később Oroszországban egyenesen a Teremtő jobbján ültek, vagy valahol igen közel hozzá. A gorbacsovi-jelcini korszakban hirtelen minden szabad lett, remekművek születtek, csak később, Putyin uralkodásának második felében kezdték el vegzálni a másként gondolkodó írókat, rendezőket, aminek következtében sokan külföldre távoztak.

Nagy szerencsénk volt a családunkat körülvevő emberekkel. Amikor 10 dollár ott nagy pénz volt, megengedhettük magunknak, hogy járjon hozzánk egy "babuska", Valentyina Vasziljevna. Beilleszkedett a családunkba, szerettük. Nem volt ő azonban egy közönséges bejárónő. Az életét mérnökként egy rakétafejlesztő intézetben dolgozta végig. Amikor egy repülőről indított rakétával lelőtték a gépkocsija mellől műholdas telefonon kommunikáló Dudajev első csecsen elnököt, a "nagyi" elmagyarázta nekünk az akció műszaki hátterét, hogyan történhetett a helymeghatározás, rakéta indítás stb. Férje szintén nyugdíjas mérnök volt, 5 nyelven beszélt. Ennek megfelelően a Kozmosz hotel ruhatárában kapott állást. Nehéz idők voltak, a nyugdíjat vagy hozta a postás, vagy nem, összege pedig nevetséges volt.

Zongoratanárnőt keresve bukkantunk rá Tamara Nyikolajevnára. Hamar kiderült, hogy a lányunkból nem lesz zongoraművész, attól kezdve a tanárnő zenekultúrát tanított neki. Nagy barátok lettünk. Mint kiderült, jeles eredménnyel végezte el a moszkvai konzervatórium zongora szakát. Tanárként neves művészek kerültek ki a keze alól. Később valahányszor Moszkvában jártunk, felkerestük. Megtisztelő volt, hogy a barátai lehettünk.

Albina Mihajlovna duci ötvenes angol tanárnőt már nem tudom, hogyan sodorta a sors a családunkhoz. Engelbert Humperding dalokat dúdolgatva a lakásunkra járt hétvégénként. Jó hangulatban zajlottak az órák, olyannyira, hogy elmesélte, valamikor tolmácsként dolgozott, szakterülete a humán tudományok, irodalom, színház voltak. Fénykora a reményteljes hruscsovi időkre esett, amikor legszebb női korában volt, s amikor már nem jelentett halálos veszélyt a külföldiekkel való kapcsolat. Kuncogva mesélte, hogy amikor egyik-másik vérmesebb férfi utazó mélyebben szerette volna megismerni az orosz belvilágot, azt ő nem utasította el…

Alekszandr Petrovics természetgyógyász volt, aki szó szerint belénk látott, s akitől rengeteg energiát kaptunk.

Még sokakat említhetnék: orvost, masszőrt, akik valamennyien sokkal többek voltak, mint a funkciójuk. Értelmes, tájékozott, tanult, művelt, jóakaratú emberek. Mi csak őrangyalainknak hívtuk őket. Ők voltak számunkra Oroszország jó arca, akikre emlékezni fogunk, amíg csak élünk.

2025. május