Moszkvai kaland

Előzmények:

Az 1980-as évek elején alapos átszervezés formálta át a vállalat vezetését. Az új vezérigazgató, Demeter Károly, sok régi vezetőt nyugállományba küldött vagy a tanácsadói státusznak nevezett elfekvőbe irányított. A Termelési Igazgatóság területén is számos változás történt. Nem akarom részletezni a megváltozott szervezeti felépítést, csak ami a történethez kapcsolódik. A korábbi Főmechanika és Főenergetika megszűnt, létrejött az Üzemfenntartási Főosztály, melyhez egyebek mellett, a Miskolci Kryptongyár szakmai felügyelete is tartozott. Amikor áttekintettük a gyár működésének gazdaságosságát, kiderült, hogy rendkívül magas a nemesgázok előállításának önköltsége és ez belső racionalizálással nem hozható versenyképes szintre. Körül kellett nézni az import lehetőségek terén. Emlékezzünk, akkor még szinte fogalom volt a devizaforint, tehát rubel relációban kellett kutakodnunk.

Irány Moszkva!

Ecsedi Ernő a Kryptongyár igazgatója, egy importos hölgy és jómagam nekiindultunk szerencsét próbálni. A szovjet régióban kínálati piac volt, hiszen nagy mennyiségű folyékony oxigénre volt szüksége a hadiiparnak, és némi túlzással mondhatjuk, hogy a krypton és a xenon ott maradt mellékterméknek. Nem akarok sokat időzni a tárgyalások vonatkozásában, a végeredményt tudjátok, a Kryptongyár végül áldozatul esett a beszerzési lehetőségeknek és Magyarországon az elsők között bezárásra került.

A hazaút:

Már induláshoz készülődtünk, amikor az egyébként segítőkész, barátságos kereskedelmi kirendeltségünkben egy kupica vodkával kínáltak, (úgy látszik náluk nem volt divat a szto gramm) majd előhozakodtak egy kéréssel. Vigyünk haza egy kis csomagot, nem nagy ügy, de a csomag tartalma feltétlenül kell a fényporgyártáshoz, különben le kell állni a termeléssel. Már korábban is feladtak egyet, de az valahogy elkeveredett. Nem lehet semmi probléma, ha mégis okvetetlenkednek a beszállásnál, ott lesz a sofőr és visszahozza. Úgy gondoltuk, hogy ilyen kis semmiséget minden további nélkül megtehet az ember szeretett vállalatáért, úgyhogy indultunk a reptérre. Amikor megérkeztünk, a sofőr elővette az addig még általunk nem látott csomagot, amitől egy kicsit elhűltünk. Egy méretes fadoboz volt olyan, mint a honvédségnél rendszeresített kézigránátos rekesz. Látva ledöbbenésünket a gépkocsivezető nyugtatott bennünket, álljunk csak be a sorba a check-in pulthoz, adjuk fel a csomagot, a papírokat ne is mutogassuk, ha bármi van, ő ott lesz mögöttünk és közbelép. Várakozás közben észleltük, hogy egy nagyobb létszámú magyar IBUSZ csoport érkezett és szinte mindenki a miénkhez hasonló ládával volt felszerelve. Kihasználva a szervezett csoport nyújtotta előnyt, ők hamarabb sorra kerültek és láttuk, hogy mindenkinek kibontják a csomagját és tüzetesen átvizsgálják. Beszédbe elegyedve velük, kiderült, hogy a Fekete tenger mellett voltak és egy boltban nagytételben találtak különféle asztalos szerszámokat, azokat hozták a faládákban. Lassan közeledtünk a pulthoz, gondoltuk megkérdezzük az emberünket, mire számítsunk, ha kibontják a csomagunkat, mert az átadott papírokon nem igazodtunk el. Megfordultunk, az emberünk sehol, simán lelépett. Mikor a vámoshoz értünk, kissé megcsapott Szibéria jeges fuvallata, de szerencsénkre neki ott lett elege az egész bontogatásból, csak intett, hogy gyerünk, gyerünk! Nagy nehezen felszálltunk, akkor még mindenki odaült ahová tudott, és vártuk az indulást. Eltelik 10 perc, félóra, egy óra, egyszer csak megjelent két géppisztolyos katona és jöttek hátrafelé, nézegetve az utasokat. Mi halálra váltan ültünk és erősödni éreztük Szibéria hidegét. Két sorral előttünk megálltak és az ott ülőket lekísérték. Na végre! Fellélegeztünk, de még mindig nem indultunk el. Újabb félóra telt el idegfeszítő várakozásban, amikor végre megmozdult a gépünk.

Hazaérve kiderült, hogy jogos volt a félelmünk, 75 ezer$ értékű európiumoxidot szállítottunk, mely nedvesség hatására hőt fejleszt, légi úton szállítani szigorúan tilos.