Mozaikok 1.

A cég gyomra

Az újpesti ebédlő hozzátartozott a munkanapunkhoz. Szívesen jártunk le ebédelni az üzemi konyha színvonala miatt. A régi-régi időkben, a hatvanas-hetvenes években étkezés idején gyakran feltűnt egy szálas, egyenes tartású, arisztokratikus, őszhajú férfi, hosszú, patyolatfehér köpenyben. Körbejárta a termet, egy-egy asztalnál megállt, de nem bocsátkozott hosszabb beszélgetésbe. Csak arra volt kíváncsi, az ebédezők, a vendégei elégedettek-e.

Ő volt Borchy, a konyhafőnök. (Nem tudom, hogy írta a nevét, leírva sosem láttam.) A legendárium szerint korábban komoly vendéglátóhelyeken dolgozott, mintha a Gundelt is emlegették volna. Az ő konyhája jóízű, sokféle ételválasztékot kínált. Ma is felvillanyoz, amikor a Borchy-féle máglyarakásra vagy paradicsomos káposztára gondolok.Nemcsak jóízű, változatos ebédeket választhattunk, hanem Borchy újításként bevezette a kedd, pénteki klubesteket is, mikor a legnépszerűbb - akkor még minden halandónak nem hozzáférhető - ételeket lehetett választani: resztelt és rántott máj, szalontüdő, vesevelő, pacal, bécsi szelet...Borchy mindig jelen volt, udvarias, távolságtartó modorral, többnyire mosoly nélkül. Szívesen emlékszem a jó hangulatra ebédnél és a klubestéken is. Az izzós üzemi konyha sosem tartozott a rosszak közé, de a Borchy utáni évtizedekben a korábbi színvonalat nem érte el.

Ugyanebben az időszakban komoly harcok folytak a nyári beutalókért az Izzó fonyódi üdülőjébe. Balaton-parti strand, sporteszközök, sok gyári ismerős, kiváló ellátás!

A fonyódi főnök igen sokban Borchy ellentéte volt. Alacsony, mosolygós, közvetlen, a vendégekkel szívesen beszédbe elegyedő, érdeklődő, amolyan bácsis típus, aki nem is haragudott meg, ha Zánki bácsinak szólítottuk. Az üdülőt az ő kisugárzása miatt családias hangulat lengte be. Egyben azonban egyeztek. A koszt mindenki számára élvezetés. kiadós volt Fonyódon is. A jó étkűek számíthattak akár repetára is. Zánki bácsi lénye és stílusa nagyban hozzájárult a nyaralók jó hangulatához és a letöltött két hét után máris a következő fonyódi pihenés tervezéséhez.

Visszavonulása után a folytatás kedvezőbb volt, mert a Zánki bácsival már együtt dolgozó Végh(né) Zsuzsa lett az új üdülővezető, aki hasonló stílusban, sikeresen vezette Fonyódot további évtizedeken keresztül.

Jogsi

Edömér nevű, 1952-es gyártású, madzagfékes Volkswagenem a hetvenes évek közepén végleg felmondta a szolgálatot. Az 1200-as Ladát kb. egy év kihagyás után vehettem át. Éppen időben, mert nyár volt és indultunk a Balatonra szintén izzós anyósommal, apósommal és a két kisgyerekkel.

A nagyszülők vonattal mentek, hogy beférjen a kocsiba minden gyerek-felszerelés. Mi meg nagy örömmel indultunk, néhány nappal az új Lada átvétele után a déli part irányába. A vezetési gyakorlatból kimaradt jónéhány hónap, s ez alatt a budapesti közlekedésben történtek módosítások. A Vörösmarty téren haladtunk az Erzsébet híd irányában, mikor észleltem a tér végén jobbra kanyarodva, hogy már tilos a kanyar. Már késő volt, autóbusz is követett - neki szabad volt - úgy döntöttem tovább haladok, 60-70 m és jön az Interconti, onnan aztán balra...A baj azonban sosem jár egyedül. A buszt rendőrautó követte. Lemeszeltek. Elmagyarázták, amit már én is tudtam, közlekedési szabálysértést követtem el. Pillanatok alatt kiderült, az eltelt kocsi mentes évben lejárt a jogosítványom is! Érvénytelen vezetői jogosítvánnyal közlekedtem!

Irány a Szalay utcai rendőrőrs. Papírmunka, de közben kisebbik lányom méltatlankodó sírása hatott a biztosokra. Átérezve a helyzetet, látva a nyaralási készültséget a kocsiban, meg az ijedt gyerekeket, figyelembevéve addigi hibamentes vezetői előéletemet, meglágyultak. Ha beszerzem a jogsihoz szükséges orvosi igazolást és bemutatom a 12 óráig működő Hungária úti Közlekedési Rendőrségen, visszakaphatom jogosítványom.

Hol szerzek most orvost fél órán belül? Egy lehetőséget láttam. Taxival elrohantam a Tungsramhoz. Berontottam az orvosi rendelőbe. Közöltem, azonnal szükségem van az igazolásra, nyaralás után megvizsgálhatnak, de most erre nincs idő. Öt perc alatt zsebemben lapult az orvosi papír, így öt perccel 12 előtt beestem a Hungária útra. Jogosítványom ott várt, a rendőrök nagyon rendesek voltak.

Még éppen annyit késtünk a balatoni szállásról, hogy a nagyszülők bár nagyon idegesen vártak, még nem kezdtek a rendőrségnél a balesetekről érdeklődni. Bizony, amikor még nem volt mobil telefon és telefon is alig!...

Véradás

Izzós dolgozóként találkoztam először az Országos Vérellátó Intézet (?) sikeres gyakorlatával, miszerint nagylétszámú vállalatokhoz, intézményekhez egy-egy napra kitelepülve biztosították a kórházak vérigényének kielégítését.

Bekapcsolódtam és a továbbiakban szívesen adtam véremet évi egy-két alkalommal. Pár év után rutinos és biztos véradónak számítottam, akinek a vállalati véradás fő szervezője, Cserhalmi kolléga telefonon is átszólt, hogy a véradások napját szabadon tudjam tartani.

Épp beosztást változtattam. Osztályom munkatársait igyekeztem rábeszélni, tartsanak velem a véradásra. Jópáran rá is álltak és elkísértek, hogy életükben előszőr kipróbálják a véradást.

Igyekeztem könnyed, jó hangulatot teremteni, véletlenül se uralkodjon el a félsz körünkben. Elsőnek én feküdtem a szakemberek kezei közé. Véradás után bizonyos ideig a körletben kellett maradni, míg a szervezet újra stabilizálódott.

Továbbra is bíztattam kollegáimat, ne tartsanak semmitől, a művelet teljesen veszélytelen, stb., stb., mikor két véradási asszisztens hirtelen nekem rontott, a padra fektetett és rám parancsolt, hogy negyedórát pihenjek. Kiderült, amíg a kollegákat bátorítottam, falfehérré sápadtam, ami a közeli ájulás jele véradás után. Ezt vették észre a szakápolók és megelőzték a bajt.

Azonnal rájöttem, mi váltotta ki a rosszullétet. Aznap véletlenül nem volt időm reggelizni és éhgyomorra nem tanácsos a 4 decis véradás. Arról nincs statisztikám, hogy kollégáim ezek után mind átestek-e a tűzkeresztségen és hányan lettek rendszeres véradók.

Rally Bécsben

Tungsram Ausztria fényforrás alkatrész ellátásáról tárgyaltunk Deák Marikával Bécsben. Földes Sándor, korábbi kereskedelmi igazgató is ott dolgozott, mint tanácsadó és főkapcsolat tartó az anyacéggel. Vele közeli ismeretségben voltam, korábban rövid ideig kereskedelmi titkáraként is funkcionáltam. Természetes volt, hogy a tárgyaláson túli időben ő gondoskodik szabadidős programunkról.

A megbeszélt időben értünk jött feleségével együtt a szállóhoz. Elhelyezkedtünk a kocsiban, felesége az anyósülésen, mi ketten hátul. Járt a motor. Földesné megszólal: index, indulhatsz. Majd: kapcsolj kettesbe, már hármas. Kicsit később: következő sarkon jobbra, elsőbbség. Kisvártatva: sávváltás, jelezz balra, a sarkon lámpánál balra.

Ölében kihajtva egy részletes bécsi térkép, ujjaival követte utunkat és figyelte a szükséges irányváltásokat. Földes mereven nézett előre és görcsösen szorította a kormányt. Mi ketten hátul erősen zabszem pozícióban néztünk az események elé.

A hatvanas-hetvenes években nem volt általános elvárás a jogosítvány. Privát autó is kevés volt, s azokra is éveket kellett várni. A vállalatoknál az igazgatóknak vállalati gépkocsi járt sofőröstől. Földes Sándor a Tungsramnál mindvégig vállalati gépkocsit használhatott, sose jutott eszébe, hogy valamikor ő maga ül a volánhoz.

A Tungsram Ausztriánál persze ez a kiváltság nem létezett, ezért, hogy mozgásképes lehessen, Bécsben valamilyen segítséggel megszerezte élete első jogosítványát. Kocsiba viszont kizárólag személyes navigátorával, a feleségével együtt mert beülni. A vezetési technika hasonló volt a rallyhoz, a navigátor diktált, de szerencsére a sebesség sokkal lassabb volt.

Mi ketten Marikával megúsztuk a kalandot. Földesékért aggódtam, de kiderült, az osztrák vezetési kultúra olyan körültekintő, hogy csak kisebb koccanásokat szenvedtek kétéves bécsi tartózkodásuk alatt.

Utána még bő tíz év adatott meg Földesnek, mialatt élénk figyelemmel kísérte a Tungsramnál beindult fejlődést, aminek megalapozásában neki is része volt.

                          Jobbról Deák Marika, Földes Sándor, Wohl P. Schönbrunnban.

Pingpong

Három pingpong meccsem volt a tungsramos időkben, melyekre később is emlékeztem, mert a partnerek vagy a körülmények emlékezetessé tették.

1. Írtam már első külföldi utamról, a skandináv túráról. Svédországban vendégeskedtünk Klingberg igazgató Stockholm-környéki nyaralójában, ahol pingpongasztal is rendelkezésre állt. Az izzós látogatók legfiatalabbjaként nekem jutott a feladat a Vezérrel meccselni. Neki is álltunk, s hamar rájöttem, az ellenfél komolyan veszi a játékot.

Talán az első lejátszott szett után figyeltem fel Földes Sándorra, aki ugyan egy szót sem szólt, de testbeszéde mintha azt üzente volna: nem kell nagyon hajtani - hagyni kell!

Valóban megtapasztaltam, a Vezér szerette magát mindenben kipróbálni, de mindenben törekedett a győzelemre. Így volt ez a mini golfban, az ultiban, a házi rulettben, a pingpongban, de még a koppenhágai Tivoli-ban a félkarú rablóknál is.

Mindenesetre a testbeszédet nem vettem észre!

2. Fonyódi üdülésen a hetvenes években, akkori főnököm, Förstner László kapott el, hogy játsszunk egy partit, mikor épp szabad volt a pingpong asztal. Ő az ötvenes éveiben járt, törékeny testalkatúnak látszott, de játék közben megtáltosodott. Nem volt számára elveszett labda, ha kellett, még a földre is levetődött a mentésért. Egyre nagyobb közönség állt körül bennünket és remekül szórakoztak. Förstner annyira nem kímélte magát, félő volt, megsérül. De férfiasan végigküzdötte a meccset, nem kevéssé kimerítve engem is, aki akkoriban harmincas voltam.

Másnap ebédnél találkoztunk. Húzta a lábát és nagyon panaszkodott a derekára.

3. Helyszín Vietnam. Ez volt az az út, melyen a könnyed szerződéskötés reményében "túlsúlyt" is vittünk - a gépágazati vezetőket, Székely Zoltánt és Szabó Zoltánt, valamint ráadásnak Pióker Ignácot.

Az időpont egybeesett a két Vietnam egyesülésével és a közös parlament megalakításával. A déli képviselőket el kellett szállásolni Hanoi-ban. Ezért a mi delegációnkat is kitelepítették az egyetlen elfogadható színvonalú szállodából, a kubai nép ajándékaként aposztrofált Tang Loi-ból.

Helyette elszállítottak a korábban a franciák által létrehozott hegyvidéki komplexumba, amit akkor már kormányzati pihenőhelynek használtak. Hanoi-tól kb 3 órás autóútra, 1500-2000 méteres magasságban. Jó félnapos utazás volt, míg az elhanyagolt utakon felértünk a helyszínre a légkondicionáló nélküli kocsikban. A hőség és a pára kicsinálta az embert.

Elcsigázva léptünk a recepciós épületbe, ahol jól látható helyen árválkodott egy pingpong asztal. Náci bácsi a látványtól felvillanyozódott és fáradtság ide meg oda, azonnal játszani akart. Így történt, hogy amig a delegáció többi tagja leroskadhatott és lefekhetett szobájában, a hetvenéves Póker Ignác komoly testmozgást végzett segédletemmel a pingpong asztal körül, bizonyítva: öregember nem vén ember